A gitár nem hegedű - tíz magyar lemez

2010.05.20. 17:40

Magyar népzene találkozik virtuóz gitározással, funk rockkal, tört ütemekkel és reggae-vel, közép-európai umcacca romkocsmapoppal, költészet romantikával és cimbalommal, latin jazz avantgárddal. Tíz, tavasszal és télen megjelent magyar lemez, Napra, Szalóki Ági, Cabaret Medano, Makám, Karafiáth Orsolya - Tóth Evelin és mások.

Napra: Holdvilágos

A Napra egy nagyon furcsa zenekar, sokkal furcsább, mint amit az alapján gondolni lehet, hogy népzene + progresszív rock, mert azt már ismertük és megszoktuk. Itt azonban nyaktörő tempójú, magyaros és mulatós (és az e szavak által felkeltett negatív konnotációktól - vö. vendéglátós - sem mentes, hanem azokat bátran vállaló) dalokat hallunk, rockos ritmusszekcióval és hagyományos hangszerekkel (harmonika, brácsa, hegedű, cimbalom), valamint egy virtuóz gitárossal, aki gyakran a prímás szerepét játssza el. Az egyik furcsaság pont ebből jön: lehet, hogy maguk a lejátszott szólamok hegedűn amolyan szokásosan virtuóz dallamok lennének, de a gitáros virtuozitás egészen más kontextust hoz be (szokás mindközönségesen maszturbációnak is nevezni), és például a díszítések, kalandozások is "progresszívnak" számítanak ezen a hangszeren, pedig amazon éppen hogy "hagyományosak" lennének. És ez nem elég, de a számokat még telerakja a zenekar meglódulásokkal és megakadásokkal, váltásokkal és apróbb hangszerelési ötletekkel, vagy éppenséggel olykor egy-egy giccses "pop"-dallam tűnik fel. A gyorsakat pedig kifejezetten elnyújtott lassú számok ellenpontozzák, egy részük Both Miklós zenekarvezető Radnóti-lemezéről sem lógna ki. Sokszori hallgatásra sem tudtam igazából napirendre térni a lemez fölött, ami kifejezetten jólesik. Néhány számról megállapítottam, hogy biztosan nagyszerűek, mint például a Napra által "közel-keleti reggae-nek" titulált Tulipános, ami azért jóval több és sokrétűbb ennél; illetve a fergeteges mulatós Sas Ferenc hódítása; mások viszont úgy fárasztanak, mint ahogy egy szupervirtuóz progrock-lemez fárasztana, gondolom, ha hallgatnék ilyet. Ráadásul nem tudnék rámutatni, hogy pontosan mitől tartozik valami az előbbi vagy az utóbbi kategóriába. Összességében izgalmasabb lemez, mint amilyen jó, viszont nagyon izgalmas. B

Szalóki Ági: Gingalló

A tavaly év végén megjelent Gingalló gyereklemez ugyan, de nemcsak "szülők is élvezhetik", hanem minden ürügy nélkül is bátran ajánlható felnőtteknek. Legfőbb vonzereje az, hogy olyan erős és önálló, kedves és hivogató világot teremt, amiben szinte már perverzitás az egyes dalokat műfajokhoz kötni; kifejezetten figyelni kell ahhoz, hogy az ember beazonosítsa, hogy ez a szám népdalos (szép vagy éppen erőteljes), az az etnojazz nagy magyar hagyományába tartozik, amaz kuplés, jazzes, laza reggae, szép lassú vagy szinte már pimasz beatsláger. Az említett kedvességhez persze Szalóki Ági hangja is nélkülözhetetlen, de ő az, aki a leginkább alkalmazkodik az éppen választott műfajhoz. Viszont a zenekar meglepően minimális hangszerparkkal (Lamm Dávid: gitár, Kovács Zoltán: bőgő, Dés András: ütőhangszerek) teremt teljes, a sokszínűséget egységbe fogó hangzásvilágot; még akkor sem tűnik fel, hogy milyen kevés a hangszer, amikor egy-egy vendég lép be, mert nem dúsít, csak színez például a szárnykürt vagy a tárogató. (Ehhez kell az is, hogy nagyon szépen szól a lemez - és itt az alkalom, hogy itt a Quarton megdicsérjük Moldvai Márkot!) Az már csak ráadás, hogy az összeválogatott szövegek is nagyszerűek (a József Attila: Medáliák 11-es darabja például). Egyedül az zavaró a lemezen, hogy a huszadik track egy húszperces mese, a Fehérlófia Cserhalmi György előadásában, amit mindig gyorsan ki kell kapcsolni, vagy inkább átugrani, mert még jön utána egy népdal. A-

Cabaret Medrano: Ez mind nem volt

A Cabaret Medrano azt a fajta romkocsmapopot játssza, ami ugyebár a mitikus "füstös presszók" világát idézi fel, van benne sanzon és kabaré és Közép- és Kelet-Európa mindenféle umcacca-zenéje, némi jazz és az alternatív rock hagyományainak emlékei stb., tudjuk. Ez amolyan helyi érdekű műfajjá lett Magyarországon, amire ugyan mindig rá lehet mondani, hogy különleges, de azért elég jól körülírható szabályai alakultak ki, a hangulatvilág is ismerős: keserédesen, melankolikusan, dekadensen vigadós. A Cabaret Medrano második lemeze ennek a műfajnak az egyik csúcsteljesítménye, még ha határait nem is igazán tágítja ki, pedig meglepően sok latin zenét is belehoz, de az jól illeszkedik a többi elemhez (és a ritmusokban néha, nyomokban egy kis hiphopot is tartalmaz, talán - ezt legalábbis abból gondolom, hogy néha a Jazzékiel: Holy Shit jutott eszembe róla). Az Ez mind nem volt leginkább attól jó, hogy a zenekar nem sétál bele abba csapdába, amibe oly sokan, és nem gondolja azt, hogy a műfaji elemek önmagukban kezeskednek a romlott romantikáért - hanem megteremti a hangulatot, alaposan és sok ötlettel felépítve és kidolgozva a számokat, de úgy, hogy ezt sikerül elrejtenie: hiszen a feltűnő profizmus megölné az egészet; ráadásul az ének kifejezetten "amatőrös", de jól áll neki. A tizenkét szám kicsit sok, például az utolsó kettő nekem kicsit sem hiányozna, de még így is bőven ajánlott azoknak is, akik már lemondtak a romkocsmapopról. B+

Makám: Yanna Yova

Új, "városi" korszakot ígért erre a lemezre a Makám, és én majdnem úgy jártam vele, mint az egyszeri rajongó, aki nem tud belenyugodni abba, hogy kedvenc zenekara új irányba indult. Ugyanis nemcsak a szövegekben jelentek meg olyan "modern" témák, mint a mozi és az sms, hanem a zenébe is, ha nem is tolakodóan, de azért határozottan bejöttek rockos megoldások. A népzene és a rock összekapcsolása ugyebár kitermelt olyan fordulatokat, amik hagyománnyá nemesedtek, ám másfelől viszont ugyanezt úgy is mondhatjuk, hogy közhellyé csontosodtak - és ezek elsőre annyira zavartak, hogy agyonnyomták a hallgatás élményét. A Makám ugyanis nem attól nagyszerű, hogy közeli és távoli népzenéket, repetitív és kamarazenét és jazzt ötvöz, hanem attól, hogy mindez milyen sajátos, finom és kifinomult, öntörvényű zenei világgá formálja, amivel kapcsolatban mégis az az érzése az embernek, hogy csak egy gonosz összeesküvés miatt nem rajonganak érte milliók, mert nagyonis szép és befogadható. Ebbe rondított bele a rockzene, gondoltam elsőre, de aztán másodszorra, harmadszorra belenyugodtam ebbe. A sajátos makámos dallamvilág azért megvan, a ravaszul egymásba kapcsolódó futamokra építő kíséret és a hagyományosabb vonalvezetést követő ének és szolisztikus hangszerek párbeszéde is; valamint rengeteg csodálatos apró ötlet, mint például a Tolvaj időben gyönyörűen rívó hegedűk. Igen, a rockos részletek kicsit kevésbé egyediek, mint a maradék, de cserébe olyan váratlan ajándékokat kapunk, mint hogy többször megidéződik Kamondy Ágnes: Dalok Közép-Nirvániából című (bizonyos körökben, talán mondhatjuk, kultikus) lemeze. Az Sms című számból pedig kiderül, hogy nahát, lehet még újat mondani reggae + népzene témában. Ráadásul Krulik Zoltán zenekarvezető két nagyszerű énekesnőt fedezett fel, Hornai Zórát és Korzenszky Klárát. B+

Karafiáth Orsolya - Tóth Evelin: A Fekete Macska

A lemez nemcsak azért Karafiáth Orsolyáé, mert ő írta a szövegeket, hanem a kísérőfüzet szerint ő is álmodta meg, igaz, akkor öltött végleges formát, amikor Tóth Evelinre rátalált. De legalább ennyire fontos a hét számból hatban játszó Lukács Miklós (cimbalom) és Dés András (ütőhangszerek, dob) szerepe. Az ő erőteljes húzású, élvezetesen szabad és változatos játékuk (amibe ki tudja, mennyi népzenei íz kerül, és mennyire csak a cimbalom miatt hajlamos beleképzelni a hallgató) az, ami hosszabb távon is élvezetessé teszi ezt a lemezt. Pedig a főhősnők (a "nő" ugye fontos, ez aligha lep meg bárkit, aki bármit tud Karafiáth Orsolyáról) mindent megtesznek, hogy a középpontba kerüljenek. Túlfűtött, olykor egyenesen hisztérikus dalok, amik a sanzonból, a tangóból, a (történeti értelemben) romantikus dalból vagy éppen az operai hagyományból indulnak ki, küzdenek a figyelmünkért, de valahogy annyira és úgy túl sok minden, hogy az néhány hallgatás után mégiscsak kiismerhetővé válik. Pedig nem sok hiányzik ahhoz, hogy egy nagyszerű lemez legyen ebből, talán csak pont az erre irányuló akarat túlzottan látványos. Egy számban egyébként a Ludditák vendégrapje, egy másikban Másik János éneke, bandoneón- és zongorajátéka hallható, az utolsóban pedig a Lukács-Dés duó helyett Bartók György kísér zongorán. B-

Szabó Balázs Band: Megcsalogató

Ez a Szabó Balázs az a Szabó Balázs, aki a Suhancos-lemezeken játszott ezer hangszeren és énekelt; a tavaly októberi, politikai ellentétek miatti válás után viszonylag gyorsan megjelentette az első lemezt saját együttesével (amiben az élőben korábban is vele játszó zenészek is szerepelnek). Sajnos a Megcsalogató elhamarkodott album, és nemcsak azért, mert a 42 percbe több Suhancos-szám is kerül, elég fölöslegesen. Pedig a koncepció jó lenne: nem is az az érdekes benne, hogy a népzene mellé most hiphop helyett rock kerül, mégpedig leggyakrabban funk rock (ritkábban pedig egy kis jazz vagy jazzrock is), hanem ahogy a legtöbb szám felépül. A funk rockos részek és a népzenés, leginkább vonósokra építő részek egymást váltják, mégis, a dal folytatódik tovább, így tanúsítva azt, hogy mennyire ugyanolyan a lendülete és húzása a két hangzásvilágnak, és mégis mennyire mások. Csakhogy a funk rockos részek túlzottan semmilyenek: olyanok, mint egy képzett, de saját hanggal még nem bíró magyar funk rock zenekar számai; és a megszólalás sem érett még össze, vékony és túlságosan sok benne a zavaró üres hely. Szabó Balázs jobb énekesnek bizonyul, mint amilyennek elképzeltem a Suhancos-lemezek alapján, hogy milyen lenne FankaDeli nélkül, de azért még mindig nem egy karizmatikus frontember így egyedül. Ez még csak egyelőre egy ígéret arra, hogy ebből még bármi lehet, de még nem ez a bármi: kár volt kiadni ilyen sietve ezt a lemezt. C+

Fakutya: Egyéb veszély

A 2000-ben alakult Fakutya együttes kezdetben moldvai csángó népzenét játszott táncházakban; később feldolgozásokat is repertoárra vettek, illetve elektromos hangszerekkel (gitárral, de például kobozzal is) egészítették ki a hangszerelést. Ezen a harmadik lemezen van a hagyományos dalok mellett van ragtime, mulatós metál, reggae, keringő és egyebek - mindezt pedig a Folkrendőrség általi üldöztetés kerettörténetébe ágyazza bele az együttes. Főleg ez utóbbi, valamint néhány egyéb poén is elsőre olyannak tűnik, mint amit másodszorra már nehéz lesz elviselni, de aztán kiderül, hogy akár többedszerre is szórakoztató lehet. Azért a számok nagy része élvezetes (egy részük szép is), a poénok között is vannak meglepően jól működők (például ki gondolná, hogy ilyen lesz egy kémiai oktató szöveg furulyás népzenére rárakva); ráadásul az egész lemeznek erős "jókedvű emberek jókedvűen zenélnek" hangulata van, nagyon közvetlen és polírozatlan megszólalással, ami szintén hozzátesz az élményhez. B

Kovács Linda Quartet: Teach Me Silence

Ez a tavalyi lemez csak lazán kapcsolódik a többihez (mondjuk a kevert műfajúság és a latin hatás miatt), de érdemes szót ejteni róla, mert kevés figyelmet kapott, pedig jó. Nagyrészt kifinomult és kulturált mainstream jazznek tűnik, a névadó énekesnő kiművelt énekével az előtérben; nem is mindig igazán feltűnő latinos hatásokkal, illetve több feldolgozással (többek között Joni Mitchell, Bill Frisell, Cassandra Wilson). A zenekarnak ez az arca majdnem elfedi azt, hogy olykor mennyire szabad és izgalmas kalandozásokba kezdenek a hangszerek (Fenyvesi Márton: gitár, Hock Ernő: bőgő, Sárvári Kovács Zsolt: dob, továbbá vendégek) - hol a ritmusszekció vadul meg visszafogottan, hol a gitár téved el erre-arra; hogy aztán már-már bravúros természetességgel térjen vissza a zenekar a szám főáramához. És éppen az avantgárd(abb) részletek ravasz majdnem elrejtése az, amitől az elvileg éppen hogy egymással szembenálló különféle hagyományok és nem-hagyományok különös párbeszédbe lépnek egymással, és sokszori hallgatásra is izgalmas lesz ez a lemez. B+

eFU: Pipe It Up

Az eFU már-már szupergrup: az a Szokolay Dongó Balázs fúj szaxofont, dudákat és furulyát, akit számtalan formációban hallhattunk már; a ritmusalapokat a Párizs művésznevű Kondor Péter írta (Ludditák, Tudósok, Vono Box), Hajnóczy Csaba (Kontroll Csoport, Kampec Dolores, Budbudas stb.) pedig gitározik. A fúvósok erős, mulatós népzenét hoznak (moldvait, balkánit, magyart), a breakbeatek is kellőképpen változatosak, a gitár is érdekes hangokat játszik, hol pszichedelikus, hol húzós, hol amolyan kísérletezős - az egész mégsem áll össze. Egyrészt a számok (három közülük itt van), hiába, hogy viszonlyag sok bennük a kiállás és újraindulás, mégiscsak egyhangúak: elindulnak, mennek egy darabig, esetleg tömbök váltogatják egymást, aztán végük lesz. Másrészt a megszólalás sincs kitalálva: nem elég telt, túlságosan jól hallatszik, hogy mindössze három réteg szól, és ez azt is jelenti, hogy ennyi (itt) zavaróan kevés. Azt is nehéz eldönteni, hogy egyáltalán mi a célja ennek a lemeznek; nem tudom elképzelni azt, ahogy éppen táncolnak rá egy etnodiszkóban, viszont pont úgy monoton, hogy az az otthoni hallgatásnak is ellene szól. C+

Cimbaliband: Live @ Fonó

Akárhogy is próbálkozom vele, a Cimbaliband valahogy csak nem és nem akar tetszeni. Pedig kétségtelen, hogy virtuóz módon játsszák a Kárpát-medence különféle népeinek különféle zenéit, és az is kétségtelen, hogy a cimbalom egy igazán nagyszerű hangszer; mi több, azt is elhiszem, hogy a zenészek számára ez "igazi örömzene" - engem viszont inkább fáraszt. Azt hiszem, azért, mert túlságosan egyszínűek a számok; nincs bennük dinamika (gyakran még különböző részek sem), nincs húzásuk, csak sebességük. A két sorlemez után megjelent Live @ Fonó sem segít ezen; ráadásul a 74 perces felvétel teljesen vágatlan, benne maradt nemcsak az összes összekötő szöveg, de még az is, amikor a közönség megtanulja, amit énekelnie kell - aligha hiszem, hogy ez ne zavarná legfeljebb két hallgatás után azt, aki nem volt jelen. C+