Frissen borotvált tabló: elbúcsúzott az A-ha B-

2010.07.15. 01:31

Először és jelen állás szerint utoljára lépett fel Magyarországon a nyolcvanas évek második fele new wave és popzenéjének norvég sikertriója, az A-ha. Az A-ha nem tudta, hogy először koncertezik itt, a közönség pedig kitörő örömmel fogadta, amikor régi poszterképeket mutatott az óriásképernyő. Tehet-e rosszat egy valaha volt slágerzenekar búcsúkoncertjének, hogy sok a sláger? Na majd meglátjuk.

Az A-ha rokonszenves együttes, és bár inkább volt népszerűbb, mint jobb popzenekara a nyolcvanas évek második felének, ennél sokkal fontosabb, hogy most sem ír rosszabb dalokat, mint akkor. Sőt. Csak most nem tartozik a pop gazdasági értelemben vett élvonalába, így nem játsszák a dalait szarrá a tévék és a rádiók, ami arra sem ad lehetőséget, hogy azok belénk égjenek, velük álmodjunk. Akár jó, akár rossz értelemben is értjük ezt. A norvég A-hának tehát a kétezres években kifejezetten jó pillanatai voltak (Minor Earth, Major Sky, vagy akár legutóbbi albuma), aprólékosabbá is érett a munkája, most azonban búcsúturnén látogatott Budapestre, így első magyarországi koncertje nem erről szólt. Merthogy ez volt az első is.

Fotó: Csatári Gergely

Egy párperces, életművet összegző szimfonikus-elektronikus intró után kilenc órakor lépett színpadra, az óriási ledfal és szellős, ám rajongó ház elé a három jóvágású fickó, középpontban a frissen borotvált arcélű Morten Harket, valamint két háttérzenész: egy dobos és egy szintis. A trió másik két tagja: Magne Furuholmen jobbára szintizett, néha gitározott, illetve az And You Tell Me című akusztikus dal közben xilofonozott; Paul Waaktaar-Savoy gitározott, különféle gitárokon. A koncert kissé halkan kezdődött, néha maga Harket szólt ki oldalra, hogy nem érzi elég hangosnak magát, bár relatíve híres hangterjedelmének is be kellett melegednie, a pár éves Analogue címú dalt feltűnően nem tudta kiénekelni.

A koncert felépítése egyébként kifejezetten direkt volt: eleinte lemezről-lemezre haladtunk visszafelé az időben (még a vonatkozó borítók is megjelentek útmutatóként). Ugyanakkor a koncert eleje szépen építkezett, egységes volt, szinte egymásra épültek és adódtak egymásból a dallamok, azon túl persze, hogy elhangzott néhány önmagában is jó dal a tavalyi (Bandstand és a címadó Foot Of The Mountain) és a 2000-es lemezről (Summer Moved On, Minor Earth, Major Sky). De aztán félóra után ugrás következett a kilencvenes évek elejére: Move To Memphis.

Fotó: Csatári Gergely

Érdekes módon a koncert elejének egysége után épp a slágerekkel esett szét egyre többször a műsor. Pontosabban maga a koncert felépítése világított rá azokra a régi pillanatokra, amikor az A-ha inkább áldozta fel arculatát a korszellem oltárán. Például az előbb említett '93-as Move To Memphis közben a kilencvenes évek elejének INXS-e jutott egyfolytában az eszembe, a James Bond-főcímdal (The Living Daylights) közben meg az, hogy akárhogy is nézzük: az nem sokban különbözik a Duran Duran Bond-dalától (A View To A Kill), amit szintén bárki írhatott volna azokban az években. Nem mintha ne lett volna szórakoztató, de mégis. Az A-ha koncertjének mindesetre az eleje és a vége volt leginkább egyben, a Manhattan Skylines "wave goodbye"-sora persze más értelmet nyert, a valami miatt kissé zavarbaejtő We Are Looking For Whales után a Cry Wolf pedig nagyszerű csúcspont volt, videódiszkót idéző nagyszerű képekkel a ledfalon (a koncert animációi néhol egyébként végtelenül ízléstelenek voltak és emlékezettek pl. egy kereskedelmi televízió híradójának intrójára, máskor bálnák voltak, az jó volt). Ezt követően ment le a zenekar először, a sötétben óriási fotóalbum poszterképeit (!) lapozgatták nekünk az elmúlt 25 évből – aztán visszajött az A-ha és előadta a Hunting High And Low-csomagot, a szép Hunting High And Low közönségénekeltetése pedig a fellépés legmeghatóbb (vagy egyetlen megható) pillanata volt, The Sun Always Shines On TV, Take On Me, viszlát. Illetve sziasztok.

Fotó: Csatári Gergely

Összegezve: a közel kétórás koncertnek bár voltak jó dalai és kedves pillanatai, épp a búcsújellege és második felének slágerdarálása miatt vált rutinná. Ennek ürességét az pedig csak tovább mélyítette, hogy Furuholmen egy ponton örömét fejezte ki, amiért újból, azaz ismét Budapesten játszhatnak, visszatérhettek, hogy méltón búcsút intsenek. Páran fel is hördültek, hogy hé. 

(Olvasóink később jelezték, hogy az A-ha valóban járt már egyszer Budapesten, igaz, akkor csak egy tévéműsorban léptek fel, koncertet nem adtak a tagok.) 

A koncertről fotók ide vagy a képekre kattintva tekinthetők meg.