Boldog gyerekkori lázálom: UH Fest 2010, negyedik nap

2010.10.10. 17:25

Az Ultrahang Fesztivál negyedik, szombati napján szinte elviselhetetlen produkcióval lépett fel a fesztivál bizonyos szempontból legismertebb fellépője, Kría Brekkan; természetellenes természetesség árasztott a finn lány, Lau Nau; a devecseri piacot is megjárt Derek Holzer olyan volt, mint egy gömb; valamint egyedül zajongot, de kompromisszummentesen Lasse Marhaug.

Derek Holzer zajzenész, aki mindenféle talált tárgyakból szeret zenét előcsalni, néhány héttel ezelőtt többek között a devecseri piacon is járt. Az ott beszerzett eszközöket is felhasználva zenélt-zajongott például a bicskei menekülttáborban. Az UH Fest Go Social programjának keretében meglátogatott több magyar civil szervezetet, és látott olyan dolgokat, amilyeneket egyáltalán nem szoktak ide érkező zenészek. Úgyhogy amikor a fellépése elején arról beszélt, látta a tévében, hogy gyakorlatilag megsemmisültek olyan részek Devecseren, ahol ő maga is járt, az nem csak a tragédia súlya miatt volt más, mint amikor az egy estére ideérkező zenészek alibiznek valamit arról, milyen Budapest.

Fotó: samtofi

Holzer a nézőtér közepén áll és olyan dolgokat kezel, aminek nem tudom a nevét. Az biztos, hogy nagyok, rengeteg gomb és áthatolhatatlan kábeldzsungel van rajtuk, és zajt lehet velük csinálni. Rövid felvezetés után a Zaj meg is érkezik érdes, horzsoló felületű, örvénylő hullámokban. Azt javasolja a nézőknek, hogy járkáljanak körbe-körbe a pultja körül, akkor lesz a leghatásosabb. És tényleg, mint egy gömböt figyelni mindig más oldalról, amin máshogy törik meg a fény, csak itt a zajhullámok csapódnak be különféleképpen.

Az egész középpontjában pedig ott van Holzer lenyűgöző stadion-noise balettje a kábelekkel és a gombokkal. Iszonyatosan teátrális minden mozdulata, zajt fest a levegőbe, szörfözik a hullámokon, de ez nem ellenszenves művészkedés, inkább valami kópéság, főleg a magamfajta tudatlan nézőknek. Honnan tudhatnám, hogy erre a sok mozdulatra, minden egyes kábelre tényleg szükség van-e ahhoz, hogy ekkora zaj legyen? Biztos lehetek benne, hogy nem csak vetítés mondjuk a dolog fele? Természetesen nem tudhatom, de nem akarok kimaradni a buliból. Villogó fényekkel aztán még abszurdabb lesz az egész, show és rockadroll, miközben továbbra sincs egyetlen megfogható hang sem a levegőben. Zsigerekre ható zaj, ami közben végig mosolyogni lehet. A (PG)

Fotó: samtofi

Lau Nau egy finn gitáros-énekes lány, elvarázsolt, kardigános egyszerűség és letaglózó, már-már természetellenes természetesség árad belőle. És egzisztencialista is, hát eszem a szívét! Gitárloopokat játszik fel és pakolgat egymásra, meg néha mindenféle más is szól samplerről, erre aztán ráénekel, mindezzel pedig sikerül is mindannyiunk szívét rabul ejtenie. Viszonylag sokféle, ám egységesen bájos szám, pszichedelikus folk és dreampop mondjuk, hangulatilag valahol a boldog gyerekkori lázálom, a meseszerű, ködös tájábrázolás és a magányos zenebloggerek félénk, stilizált romantikus álmodozása között. A dalok viszonylag hosszúak, monotonak, nem igazán tartanak sehova, de ez nem zavaró, jól megvannak azok ott egy helyben is. Jó, egyszer-kétszer azért elkalandozott a figyelmem. B+ (DD)

Fotó: samtofi

Azt még az UH Festtel szimpatizáló emberek is elismerik, a sok izgalmas dolog mellett időnként azért bele lehet futni borzalmas produkciókba. Ez teljesen természetes, a határok feszegetéséből nem mindig sül ki jó. Idén Kría Brekkan, a fesztivál egyik legismertebb fellépője állt elő egészen iszonyatos produkcióval. Az izlandi múm egykori énekesnője fellépésének első felében zongorán játszott és félhalott szirénnek effektezett hangon énekelt. Ebben a részben még voltak értékelhető pillanatok, méghozzá azok, amikor az énekesnő kibújt a szerepéből, és életlen énekéhez viszonylag klasszikus dallamokat játszott, honky-tonkos dalokat és Lee Perry-feldolgozást például, így legalább támadt valamiféle tényleges feszültség az ének és a zene között. A fellépés második részében viszont elszabadult a pokol. Amikor egy leplet takart magára, vonaglott és o-ózott hozzá, mint színpadi produkció, az először nagyon-nagyon rossz viccnek tűnt, de minden jel arra mutat, hogy teljesen komoly volt. Zeneileg ebben a részben már csak egyetlen értékelhető pillanat akadt, jellemző módon az is egy bárzenés hangminta volt a fellépés végén. Üres volt, kínos és bizonyos pillanatokban egészen elviselhetetlen. D (PG)

Fotó: samtofi

Az egymásnak ellentmondó információkból nem igazán lehetett kihámozni, hogy akkor most a Jazkamer, vagy csupán a norvég formáció egyharmada, Lasse Marhaug fog fellépni, végül valószínűleg az utóbbi variáció valósult meg, legalábbis úgy tűnt, a színpadról csak egyetlen alak tekint ránk a laptopján magányosan pislákoló almás logó mögül. Kompromisszummentes, zsigeri noise koncert, dalok, érzések, emlékezetes részek és egyéb emberi gyengeségek nélkül, na de akinek ezek ilyenkor hiányoznak, az nyilván nem is jól hallgatja. Bemész egy sötét terembe, ahol valami nagyon intenzív dolog történik. Mintha a felhőkarcolók robbanását, vagy a negatív főhős földrerogyását néznénk egy drámai akciófilm végén, egy órán át végtelenítve, azonban úgy, hogy az előzményekről fogalmunk sincsen. A lényeg a belsőnk kiürítése, megtisztítása a nem kívánt gondolatoktól, roppantul egyértelmű, barbár eszközök által. Aki fogékony az ilyesmire, annak ezzel nem lehetett különösebb baja. B (DD)

Az Ultrahang Fesztivál első napjáról itt, a másodikról itt, a harmadikról itt írtunk.