Ugrás közben elbizonytalanodni. Újdonságértesítő

2010.11.02. 19:35

Jobban áll-e a gitárpop a jazzes jófejkedés helyett a Vad Fruttiknak? Van-e még létjogosultsága az első generációs dubstepnek? Az amúgy is csajos évben tényleg a Warpaintben vannak-e a legmenőbb lányok? Továbbá Anna & The Barbies, Teebs és Glasser az újdonságértesítőben.

Vad Fruttik: Fénystopposok

C+

Előzmények: Szegény Vad Fruttikkal nem lehet elmondani, hogy kesztyűs kézzel bántunk volna itt a Quarton. Az első lemezre (Rózsikámnak digitálisan, 2006) konkrétan bunkósbottal sújtott le kritikusunk, míg a két évvel későbbi Egy éjszaka Bohémiában már mutatott egy-két biztató jelet ugyan, de meggyőzni az sem tudta azokat, akik a Sárga Zsigulit a pokol fenekére kívánták. Én magam is akkor, 2008 nyarán láttam a zenekart a Szigeten, és akkor "kicsit jazzes, kicsit tinglitanglis gitárpopnak" minősítettem a Vad Fruttik zenéjét, amely nem tett rám komolyabb benyomást. A székhelyét Várpalotáról Veszprémbe áthelyező zenekart az MR-Petőfi istálló favoritjaként ismerhette meg a közönség, amely különösen a már említett Sárga Zsiguli és a Nekem senkim sincsen című dalokra harapott rá, és a zenekar most már ott tart, hogy idén októberben két egymást követő napon is megtöltötte az A38 Hajót. A harmadik lemez előtt kicserélődött a ritmusszekció, és Likó Marcell frontember a Quartnak adott interjújában gitárcentrikus zenét ígért a korábbi eklektikus, jazzes-popos-bossanovás-barkácstechnós keverék helyett.

Eredmény: A lemezt meghallgatva hamar értelmet nyer az énekes azon megállapítása, mely szerint "meg kellett írni ahhoz egy Sárga Zsigulit, hogy most ott tarthassunk, ahol." Ez ugyanis gyakorlatilag egy teljesen másik zenekar, mint a korai Vad Fruttik volt, pontosabban az első lemez leginkább Likó Marcell és Győrffy Gyula billentyűs barkácsprojektje volt, ezt pedig már egy valódi zenekar csinálta, és nyoma sincs raggának, drum'n'bassnek, downtempónak, műlatin-beütésnek, brazilkodásnak, melyek a korábbi két lemezen hoztak agybajt a kollégákra. Bár az előző album is nyitott már a gitárpop felé, a Fénystopposok egyértelműen gitárlemez, annyira, hogy míg korábban a Vad Fruttikat leginkább az MR2-es jelenlét miatt volt szokás a 30Y mellé tenni, most viszont már a zenét hallva is eszébe juthat az embernek a hasonlat. A nyitó Limonádé például mindjárt kellemes meglepetés a nyekergő orgonával és az easylisteninges háttérvokállal, meg a késő Kádár-korszakban töltött gyerekkor iránti nosztalgiával a szövegben, már csak azért is, mert a könnyedebb felütés után súlyosabb lesz a lemez. A gitárosok rálépnek a torzítókra, a szövegek pedig úgyszintén elborulnak kicsit, sőt, a végére sok is lesz a sorstragédiából meg a melodrámából. Fülbemászó dalok akadnak még a lemezen, és olyan nagy bajom egyikkel sincs, még a Lehetek én is mátépéterizmusai sem idegesítenek annyira, mint első hallgatáskor, viszont hiába egységesebb minden eddiginél a Vad Fruttik megszólalása, a saját karaktert én még mindig nehezen találom a dalokban. Van itt szám, ami tényleg tiszta 30Y (vagy Kispál?) (Boroskóla), van Nine Inch Nails-tribute (Nem hiszek), és van jó pár arctalan "modern rockszám" is, a pátoszos power balladákról nem is beszélve (Lehunyom a szemem, brr). A szövegekkel sem vagyok mindig kibékülve, néha egyszerűen suták ("akár egy vadat űztek, de a lóerők legyőztek, nem élhette túl szegény gyerek"), néha meg maguk alá temetik azok a bizonyos nagy szavak ("nem hiszek a gyűrű aranyában, nem hiszek a szavak igazában, nem hiszek a néma hallgatásban, nem hiszek a város zajában"), egyszerűen nem érzem mögöttük azt a személyes poklot, ami indokolttá tenné a használatukat. Itt viszont meg is állnék: biztos vannak, akik további hiányosságokat is találnának a Fénystopposok dalaiban, de inkább menjenek, hallgassák meg újra a Sárga Zsigulit, és aztán próbálják azt mondani, hogy nem érezhető a fejlődés. Itt most már legalább van egy rendes zenekar, amely végre elindult a saját útján, várjuk ki a végét.

Kinek ajánljuk: Akik szerint unalmas már a sok budapesti nyavalygás és a vidékieknek is lehetnek problémáik! (IB)

Magnetic Man: Magnetic Man

C+

Várakozások: Nem lehet könnyű manapság ortodox dubstepesnek lenni. A kritikusok már rég túlléptek a műfajon, poszt-dubstepről beszélnek, a nagy öregek helyett pedig alig-húszéves srácokért rajonganak (Joy Orbison, James Blake); másrészt pedig úgy tűnik, mostanában a fiatalok is inkább az Autotune-t és a felszabadultabb tánczenét választják a vartyogó basszusok helyett. Ebből a kínos szituációból próbál most nyertes pozícióba kerülni Benga, Skream és Artwork. Ők ugyebár afféle legendának számítanak a saját műfajukban; munkásságukkal nagyban hozzájárultak a dubstep arculatának kialakításához, még slágereik is voltak és nem utolsó sorban előbbi kettő nevéhez kötődik a három évvel ezelőtti, mondjuk úgy: emlékezetes, szigetes dubstep-buli. Magnetic Man név alatt 2007 óta lépnek fel így hármasban, első, széles körben is ismertté vált kiadványuk viszont csak idén nyáron jelent meg. Ez volt az I Need Air című dal, ami egészen ígéretes próbálkozásnak tűnt: tizedik lett a brit kislemez-eladási listán, az NME pedig ennek hatására beválasztotta a triót 2010 legjobb újoncai közé. Kérdés, hogy a lemez rászolgál-e a megelőlegzett bizalomra.

Eredmény: A koncepció tehát nagyjából a következő: összefog néhány, az eljelentéktelenedés határán mozgó dubstep-híresség, hogy nagy magabiztossággal újracsomagolják a műfajt. Módszerük erre az lenne, hogy bár nem vetik el a dubstep meglehetősen szigorú szabályait, a határokat azért igyekeznek minél jobban kitágítani, így puhítva a műfajt, komolyabb mainstream sikerek reményében. Bengáék tehát nem indulnak el ismeretlen utakon (poszt-dubstep) és nem is csinálnak viccet a dologból, egyszerűen az eleve adott alapokat próbálják meg felturbózni olyan, jelenleg menő (vagy legalábbis annak gondolt) kiegészítőkkel, mint a '90-es éveket idéző szintik, az autotune-nal megbuherált énekdallam és hasonlók. Az I Need Airrel még viszonylag jól sikerült megvalósítani ezt a feladatot, maga a lemez viszont már fókuszálatlan, egyenetlen és sokszor igen mesterkélt. Nem egyszer úgy tűnik, mintha a készítők őrlődnének: valami olyat akarnak csinálni, ami nagyot durran (lásd a pendulumos Boiling Watert), ugyanakkor nem szeretnék teljesen elveszíteni "true" imázsukat sem, ezért olykor hadba küldik a legordasabb kelet-londoni varacskolást (K Dance) ? a kettő pedig sehogy sem bír összeállni szerves egésszé. Amikor pedig a két elem egy számon belül próbál vegyülni, abból valami egészen bizarr dolog sül ki a végén (Anthem). Persze a rutin viszi azért a hátán a lemezt, vannak egészen elviselhető számok is, de összességébe véve a Magnetic Man túl magasra tette a lécet és elbizonytalanodott ugrás közben.

Kiknek ajánljuk: Személyiségzavaros dubstepeseknek. (SZ)

Warpaint: The Fool

B

Várakozások: Volt már itt arról szó, hogy az idei (is) a lányok éve lesz, és nem kell ahhoz bevárni a szilvesztert, hogy kijelenthessük: ez valóban így is lett. Amíg azonban 2009 legfőként a lányok egyszemélyes produkcióinak kedvezett, ezúttal főként a lo-fi/dreampop/shoegaze/dallamos garázsizé/experimentális pop-rock zenekarok tagjai viszik a bankot. Azok a nem feltétlenül szép, de mindenképp aranyos csajok, akik nem kiugró kinézetük vagy karizmájuk ellenére is messziek és megfoghatatlanok maradnak, amire lemezeik döntően éteri vagy úszó hangzása ugyancsak ráerősít - erre elég csak a korábban is fontos, de most már valóságos blogistennő Best Coast Beth-t példaként említeni. A Gorilla vs. Bear - Yvynyl - (és az éppen a napokban elbúcsúzó) Delicious Scopitone háromszög egymást tápláló egységeiben (meg még egy csomó más trenddiktáló oldal is idevehető persze) pedig közel minden napra jut(ott) egy-egy ilyen lány, aminek minősített esete is van az all-girl groupoknak köszönhetően (ld. Dum Dum Girls, vagy a már két éve is körülrajongott Vivian Girls). A két említett csajbanda mellett a jól tájékozottak persze a Warpaint nevével sem a múlt héten találkoztak először, hiszen 2008-ban már kijött egy ep-jük, az Exquisite Corpse. A Los Angeles-i zenekar az utóbbi időben több tagcserén keresztülment (például a szintén hipszterkedvenc Shannyn Sossamon is inkább a főállású színészkedést választotta a dobok helyett), míg a mai négyes felálláshoz és első lemezhez eljutott. A várakozások pedig, hát, igencsak felfokozottak voltak már, köszönhetően az Undertow klipjének. Olyannyira felfokozottak, hogy még az örökké fiataloskodni akaró nagypapa, az NME is beválogatta kúllistája 27. helyére a basszer Jenny Lee Lindberget.

Eredmény: A Foolon a hangszerek és gazdáik önálló és öntörvényű életet élnek, mindannyian külön-külön felelősek a lemezt végig uraló nyugtalanság-érzetért: az Unknown Pleasurest idéző depressziós basszusok, a távoli, alig hangsúlyos gitár, a lomha dobok, a háttérben megbújó pici effektek egyenként garantálják a nem tolakodó zaklatottságot. Bőven jut is idejük a kibontakozásra, hiszen az átlagos dalszámhosszúság jóval öt perc felett jár. És csak amikor már úgy tűnik, tényleg jó lenne, ha lenne még két fülünk pluszba, hogy mindenre figyelni tudjunk, akkor áll össze valami közös, organikus dallamba a sok fonal, ezzel egyúttal helyettesítve azt az érzelmi csúcspontot, amit általában a refrének tisztje betölteni. Ezen a tetőponton persze a zene az énekkel is összeolvad - azzal az énekkel, amelyből Stella Mozgawa dobost leszámítva a Warpaint minden tagja kiveszi a részét, bár a fő vokálokat Emily Kokal és Theresa Wayman viszik. Az igazsághoz hozzátartozik ugyanakkor, hogy ha nem olvasom és nem látom a YouTube-on, a lemez puszta meghallgatása alapján eszembe nem jutott volna, hogy itt nem egy, hanem több személy is mikrofont kapott, hiszen apróságokat leszámítva az ének mindenhol egyforma: sejtelmes, távolivá visszhangosított, szenvedélyektől és sallangoktól mentes, álmosító, helyenként egykedvű; az egyetlen különbség talán, hogy Emily - nem túl szimpatikusan - néhányszor a dalokkal nem összepasszoló módon Beth Gibbons-osan (Set Your Arms Down) vagy björkösen (Composure) próbálgatja magát.

A hangszeres szálak azonban nem ragadnak össze, csak átmenetileg egyesülnek, és ahogyan összeállnak, ugyanolyan komótosan ismét szét is válnak ugyanazzá a rideg és széttartó anyaggá. Ez a pszichedéliát és experimentális popot vegyítő struktúra amúgy ha nem is formabontó, de kiválóan működik, azt leszámítva, hogy számról számra kísértett az érzés, hogy 5 perccel korábban is hangra ugyanezt hallottam. Kiemelkedő pillanat így igazából nem sok akad a lemezen: talán a tényleg extra nyugtalanító gitártémát ismételgető Bees, vagy a háttérkiabálástól érzelemdúsabb Composure. És hangulatában nem, de egy szál akusztikus gityós előadásával ugyancsak kilóg a sorból a nagyon kedves és természetes Baby is.

Kinek ajánljuk: Aki minden héten másba szerelmes. (GE)

Anna And The Barbies: Gyáva forradalmár

C+

Várakozások: "...ha azonban neadjisten egy picit hanyagolnák a frontlányt, elképzelhetőnek tartom, hogy összehozzanak egy viszonylag korrekt rádióslágert (a szó magyarországi értelmében)" ? ezzel a konklúzióval vette ki kritikusunk az Anna And The Barbies (innentől A&TB) első, Medallion című lemezét a lejátszóból. A zenekar az azóta eltelt időben, ha csak másodvonalasként is, de része lett az MR2-színtérnek, amin lehet vitatkozni, hogy mennyire közszolgálati, az viszont vitathatatlan, hogy fontos ? ízlésalakító - médiuma lett kis popvilágunknak. Mindezek után, figyelembe véve a zenekar kvalitásait, tényleg az lehet az egyetlen reális elvárás az A&TB-szal szemben, hogy - Pásztor Annát előre, vagy hátra tolva, mindegy ? sorozatban készítsenek olyan dalokat, amiket lehet játszani annak a közönségnek, amelyet most legyen mindegy, hogy az MR2 generált, vagy esetleg az ő lappangó igényeik szerint sikerült kitalálni a nevezett rádióadót.

Eredmény: És lám: miközben a lemezt hallgattam tisztára úgy éreztem magam, mintha rádió menne átkötő szövegek nélkül. Énekelnek fiúk és lányok, külön és együtt, angolul és magyarul, néha úgy, mint egy random indie rock zenekar 2004-ből (Don't Fit In, Teszt), néha, mint a kései Kispál (Néha, Gombóc), néha, mintha sanzon menne (Christophe's Song), a végén meg csak simán, akusztikusan (Brother And I). A Mars című dal pedig a tényleg fogós, dúdolni való refrénjével még korrekt rádiósláger is lehet. Csak a két különösen dögösnek szánt dal (Love Is God And God Is R'n'R, Freedom) azok, amik elsőre is idegesítőek, meg az, amikor visszanyúlnak az előző lemez rapes poprockjához (Loverman, Show Me Your Balls) ? de istenem, ilyen, ha rádiót hallgat az ember. Lehetne határvonalakat húzni a dalok közt, hogy azok a jobbak, amelyekben nem Pásztor Anna énekel. (Aki ? popkulturális értelemben legalábbis ? még csak nem is jó nő, mert egy jó nő így játszik középutas poprockot.) Fel lehetne azt is mérni, hogy a dominánsan poprockos zenéhez most a rap helyett indie-t és/vagy altert képzeltek el jelzőnek, de felesleges egy koncepciótlan ? azért persze lekorlátolt - kavalkádba (hacsak nem a nagyvilágban aktuális trendektől való konzekvens lemaradás lenne az) koncepciókat belevizionálni. Az A&TB egy örök középiskolás bulizenekar, amely sohasem fogja teljesen elhagyni a gyerekbetegségeit, mert akkor már nem is az Anna And The Barbies lenne. Ennek az esztétikai gyerekcipőnek mintegy szimbóluma lehet a borító gimisen stréber, keresett Delacroix-fricskája. De mindezzel addig nincs semmi baj, amíg jobb lemezt készítenek, - kevesebb zavaró dallal és idegesítő szöveggel - mint az előző.

Kinek ajánljuk: Azoknak, akik már amúgy is ezt hallgatják. (LÁ)

Teebs: Ardour

B

Várakozások: A hype különféle gépezetei keményen dolgoztak, és sikerült is elérniük, hogy mára végképp elfogadja a világ: az újsulis instrumentális hiphop (nevezzük most így) első számú központja Los Angeles. Teebs azaz Mtendere Mandowa is itt él, és egyébként is a legendaszámba menő Flying Lotus társaságába tartozó festő és zenész, ráadásul az ő kiadója, a Brainfeeder (Ras G, Samiyam, Lorn) jelentette meg ezt a bemutatkozó lemezt - ezért eleve hatalmas érdeklődést keltett. Még úgy is, hogy korábban alig ismerte őt valaki: első minialbumát ötven példányban jelentette meg és egy Los Angeles-i bulin osztotta szét; ezen kívül készített néhány remixet, illetve egy száma szerepelt a stílusirányzat egyik fő népszerűsítője, Mary Anne Hobbs Wild Angels című válogatásán.

Eredmény: Érdekesség, hogy Teebs festőként kezdte a pályafutását - a borítón is az ő képe látható. Ezzel párhuzamot vonva azt mondhatnám, kész, kerek számok helyett a zenéi inkább tűnnek egy darab vászonra felvitt vázlatoknak. Ez talán abból adódig leginkább, hogy a túlságosan loop központúak. Sajnos a stílushoz tartozó albumok gyakori betegsége ez: a számok sokszor csak egyetlen dobképletre vagy például egy hangmintázott dallammenetre épülnek. Itt is többször érezni, hogy egy-egy számban több ötlet is elfért volna. Az album legfőbb hibája azonban a kontraszt hiánya. Bár Teebs a hangulatot remekül eltalálta és meg is valósította, egyszerűen hiányoznak a meglepetések: ha az első, You've Changed című kicsit jazzes, elvarázsolva lüktető zene lepörgött, már majdnem mindent tudunk az egész albumról. Az Ardour mind a tizennyolc számát szétveti az optimizmus, mind ugyanolyan szétkent hangszínekkel dolgozik, és összesen nagyjából két ütemképlet illetve tempó található itt. Pedig a hangulat adta volna, hogy ambientes átvezetők kerüljenek a lemezre, vagy akár house-os vagy jazzes kitekintések; egyetlen próbálkozásként talán a Lakeshore Ave-t lehetne említeni, azonban ez sem igazán elégíti ki a kizökkentés iránti vágyunkat. Meglepő ezen kívül, hogy az albumon összesen egy darab zene van, ami nem instrumentális: az album vége fele található Long Distance-ben Gaby Hernandez énekel, ez azonban már túl későn érkezik ahhoz, hogy addigra ne unjuk meg a képletet. Az sem túlzás, hogy az albumnak egyáltalán semmilyen szerkezete sincsen: se eleje, se vége, a számok tulajdonképpen akármilyen sorrendben érkezhetnének, és az összkép mit sem változna.

Van azonban egy másik nézőpont is, ami felől meg lehet közelíteni Teebs első albumát. Ha ugyanis nem vizslatjuk nagyítóval egyenként az összes számot, akkor kiderül, hogy háttérben, mondjuk egy napos délutánon tökéletes aláfestő zene szinte bármilyen programhoz. A függőágyas, naplementés, gyakran eufórikus hangulatról leginkább Lone első, Lemurian című albuma juthat eszünkbe: az is pontosan ugyanezt adta, mégis, működött és vissza-visszatértem hozzá, amióta csak megjelent. Az Ardour gyakran zseniális lüktetése is remekül elringatja azt, aki hagyja magát. Ha tehát odafigyelve szeretünk zenét hallgatni, válasszuk ki az öt kedvenc számunkat az albumról, az untig elég lesz egyszeri alkalomra. Viszont ha csak süppedni akarunk a trópusi párában, akkor nyugodtan adagoljuk magunknak bivalyerős nyugtatóként az Ardourt utazáskor, elalvás előtt, után, közben.

Kinek ajánljuk: Nyári napsütést hiányoló, álmodozó hiphop-rajongóknak. (MA)

Glasser: Ring

B

Várakozások: A Glasser név a Cameron Mesirow-t takarja. A Los Angeles-i énekesnő művészcsaládba született, édesanyja például egy nyolcvanas évekbeli new wave zenekar, a Human Sexual Response tagja volt (amelynek Jackie Onassis című száma minden magyar lázadó tinédzsernek ismerős lehet). A Glasser első, háromszámos Apply című ep-je - amely a legenda szerint repülőutakon, csupán a GarageBand program segítségével született - még 2009-ben jelent meg, jó kritikákat kapott, valamint az érdekes énekesnőknek kijáró hype előszele is elérte Cameron Mesirow-t. Emellett természetesen megindult kezdő előadóknál kötelező hasonlítgatás is, jelen esetben az összes misztikus-művészi énekesnő citálása. A legtöbb esetben Björk nevét említik, de hasonlították Enya korai dalaihoz is a Glasser zenéjét, ez utóbbi azért ne riasszon el senkit.

Eredmény: Az ep címadó dalával indul a most megjelent bemutatkozó album is, nem véletlenül. Ez az egyszerre sűrű, sötét és mégis felemelő szám magában foglalja mindazt, amiért a Glassert szeretni lehet. Az alvás és az ébrenlét közötti állapot - az énekesnő így jellemezte dalainak hangulatát. Tény, a legtöbb meditatív jellegű: inkább hangulatfestésként szolgáló hangszereléssel, visszhangos-fátyolos énekkel és nagy ívű kórusokkal. Nappal nem is igazán működnek, éteri liftzenének tűnnek a városban vagy munka mellett hallgatva. Este vagy elalváshoz azonban egész más élményt nyújtanak, amely nagyjából megfelel az énekesnő fenti meghatározásának. Az egyes dalokat jellemző különböző hatások - törzsi ütemek vagy épp távol-keleti dallamvezetés - ellenére is egységes marad az album hangzása, köszönhetően annak, hogy alapvetően az ének dominál. Szinte nincs olyan pillanat, amikor legalább egy leheletnyi úúú vagy ááá kórus ne szólna a háttérben.

Beszállva az össznépi játékba, a már említett előadókon kívül a Bat For Lashes, vagy - amikor Cameron szabadabban játszik a hangjával - a francia énekesnő, Camille kísérletezősebb számai juthatnak eszünkbe, illetve a School Of Seven Bells 2008-as első lemeze, az Alpinism. Ez utóbbi azért is tűnik jó példának, mert ahogy annál a lemeznél, úgy a Ring esetében is hiányzik az igazán szuggesztív személyiség, az a mélység - vagy ha úgy tetszik: elborultság -, amely az európai pályatársakra inkább jellemző. Bár igazság szerint ezáltal könnyebben is hallgatható. Negatívumként említhető az is, hogy az alig negyven perces lemezen azért vannak kifejezetten unalmas, sőt kicsit semmitmondó dalok is, mint pl. a Treasury Of We vagy a Plain Temp. Persze azért remek pillanatok is vannak bőven, ha direkt slágerek nem is. Az Apply-ról már volt szó korábban, de az album megjelenését felvezető single, a Tremel - melynek érdemes meghallgatni az Astronomer által készített grandiózus remixét is - vagy épp a Fever Ray-t idéző Mirrorage mind kiváló dalok, melyek segítenek elkerülni azt, hogy kizárólag kellemes háttérzeneként könyveljük el a Glassert.

Kinek ajánljuk: Aki naprakész zenékre szeret álmodozni. (DG)