"Nem hiányzik a koncertezés". Szörényi Levente a Quartnak

2011.01.20. 12:30

Az Illés és a Fonográf együttesekkel, valamint szólólemezeivel és színpadi művei révén a magyar rocktörténet egyik legfontosabb életművével rendelkező, 65 éves zenésszel már azután beszélgettünk, hogy decemberben utoljára lépett színpadra a Hattyúdal koncerten. A koncertezéstől visszavonuló Szörényivel visszatekintettünk pályája fontosabb szakaszaira, így arra is, hol kezdődött az eltávolodásuk egymástól Bródy Jánossal, hol szólt közbe Erdős Péter, drogos utalás volt-e az Utazás eredeti borítója és hogy mi az, ami jobban foglalkoztatja a zeneszerzésnél is.

Fotó: Tuba Zoltán

Nekem úgy tűnt, hogy jól érezte magát a színpadon.

Én már a koncert előtti interjúkban is elmondtam: szeretném magam jól érezni, hogy a közönség is jól érezze magát ? ezen a kölcsönhatáson múlik egy koncert sikere. Bár már régen nem a sikerről van szó, hiszen senki nem vonta eddig kétségbe, hogy sikeresek voltunk, vagy akár én magam is az vagyok talán a mai napig. Ennél azért valamivel többről volt itt szó, és én többet is vártam az eseménytől, amit meg is kaptam: a hangulatában egy sokszorosára nagyított Bosch-klubot idéző estét. A koncertműsor felépítése miatt alakult úgy, hogy ez egy ülős buli volt, amit egyébként teljes mértékben felvállalok, mert az elképzeléseimmel egybeesően történt. Csak a középső harmadban, a színpadi művekből vett részletek tekintetében hallgattam meg mások tanácsait. Az utolsó harmadba, vagyis az Illés-blokkba maga az élet szólt bele, és fájó szívvel kellett kihúznom a Miért hagytuk, hogy így legyent, az ismert okok miatt. Az első rész pedig teljes mértékben a zenei hangulat és a szövegi-tartalmi mondanivaló személyes volta által meghatározott, patikamérlegen kiszámított felvonás volt.

Voltunk egy páran azért, akik hiányoltuk a koncertről a Fonográf-számokat.

Igen, nem igazán értettem ezt, hiszen nagyon világosan elmondtam már a koncert elején is, hogy mit értünk Fonográf alatt: az Utazás önálló lemezből lett a Fonográf együttes, vagyis az Utazáson levő dalok alkották kezdetben a zenekar repertoárjának egy részét. Olyannyira, hogy amikor a Fonográf megalakulásakor leültünk, hogy meghatározzuk az irányvonalat, a mai napig a fülemben cseng Tolcsvay Laci számon kérő hangja: "amikor itt van egy ilyen sikeres lemez, mint az Utazás, igazából arra kellene építeni a műsort". Mire én mondtam, hogy gyerekek, én nem vagyok semmi jónak az elrontója, úgyhogy beletörődtem ebbe. Igaz, aztán volt később ott mindenféle: Wágner úr, meg századforduló, FG-4 spacerock, miegyéb. Azt hiszem, kevés olyan eklektikus zenekar volt a magyar rocktörténelemben, mint a Fonográf, de szerették az emberek. Ezen kívül is olyannyira jelen volt a Fonográf a Hattyúdal koncert programjában, hogy a Hazatérés és a Végtelen úton című szólólemezeket annak idején velük vettem fel, és ha valaki megnézi az István, a király borítóját, ott is fonográfos neveket fog látni a zenészek között. Vagyis az est kétharmad része a Fonográf együttes háttérjelenléte mellett zajlott, még ha a dalokon keresztül is. De miért is kellett volna az életművem keresztmetszetét bemutató előadáson egy kedves Móricz Misi-dalt elénekelnem?

A koncerten a kísérőzenekarban fiatalabb zenészek játszottak, őket ki válogatta ki?

Ebbe én nem igazán folytam bele, de folyamatosan konzultáltam Örs fiammal, akinek ma már sokkal jobb zenészkapcsolatai vannak, mint nekem. Neki a Zikkurat Színpadi Ügynökségben [A Szörényi Levente koncertjét és színpadi műveinek előadásait is szervező iroda ? a szerk.] ez volt a feladata, hogy zenészeket szervezzen például a Társulat című vetélkedő műsorhoz készült felvételekhez. Nagyon pozitív dolog, hogy mára kialakult az országban egy olyan muzsikusréteg, amelyik "a légyszart is lejátssza a kottáról", már bocsánat. Tehát nagyon profi zenészekről van szó, akik ráadásul érzik is a stílusokat, széleskörű zenei ismereteik vannak. Aki ott ült mögöttem azon az estén a színpadon, arról mind kiderült, hogy kiváló fiatal muzsikus. Csak egyetlen "matuzsálem" volt, Baranszky Laci, aki korábban a Geminitől kezdve több formációban is játszott, egyedül vele tudtam a próbák szünetében beszélgetni a régi dolgokról, mert a "gyerekek" semmire nem emlékezhettek [nevet].

A dobos kiléte azért gondolom, biztos pont volt már előtte is.

Részemről csak egyetlen biztos pont volt, és ez Örs fiam közreműködése. A lassan hat évvel ezelőtti sajnálatos halálesetnél, amikor Pásztory Zoli egyik napról a másikra elment közülünk, nem volt kérdés, hogy házon belülről kéne a beugrást megoldani. Pont azért, mert az Illés kezdettől fogva gyakorlatilag ugyanabban a felállásban mutatkozott: nem voltak változások, vagy még csak időlegesen sem cserék. Amikor a Szabolcsot bevitték katonának, vagy amikor Bródyt bevarrták az elvtársak házi őrizetbe, akkor is négyen játszottunk és nem hívtunk helyettesnek senkit. Nem az én dolgom, de szerintem ez is szükséges volt a közönség számára a legendagyártáshoz, hogy ez az öt figura az Illés. Ide nem lehet csak úgy bevinni valakit, mondjuk az Omegából vagy a Metróból, úgyhogy én bíztam az Örsben, aki korábban már dobolt egy ideig az Első Emeletben. Ő akkor azonnal beült a pincébe és elkezdett gyakorolni. A közönség jó néven vette, hogy így oldottuk meg ezt a helyzetet. De még ennél is fontosabb, hogy az Örs megtanult "pásztoryul" dobolni, vagyis azokat az ütésrendeket hozta, amiket megszoktunk, így nyilvánvalóvá vált, hogy használható dobos. Szóval, amikor jött a Hattyúdal ? ami egyébként nem tavaly nyáron jutott eszembe, hanem már néhány éve tervben volt ?, akkor ő egy tökéletesen biztos pont volt a megvalósításhoz.

Nem egészen értettem, hogyha csak a koncertezéstől búcsúzik el, akkor miért szerepeltek a programban azok a színpadi művek, amelyeket még akár a távollétében is lehet majd játszani?

Én soha nem hívtam ezt búcsúkoncertnek, hanem életműkoncertnek, és Hattyúdal volt a címe, magyarul egy utolsó dal. De hát ettől még persze lehet játszani a darabokat, ha van színház, amelyik bemutatja. Sajnálom, hogy egyedül az István, a királyt játsszák folyamatosan. Nyilvánvalóan ezek a darabok nem búcsúztak el a közönségtől, viszont egy ilyen műsorban, ami egy előadói-szerzői életmű keresztmetszete, megvolt a helyük.

Fotó: Tuba Zoltán

Azt akkor mondhatjuk, hogy már hosszú évek óta a nagy emlékkoncerteket leszámítva nem lépett színpadra?

Hát nem nagyon. Leszámítva, hogy néhány évvel ezelőtt a volt FMH Illés klubjában léptem fel egy pár szám erejéig a fiatal, és tehetséges FG4 együttessel, vagy amikor Káptalantótiban a helyi falunapokon játszottam velük. Nekem ott van szőlőm, és amikor a helyiek kapacitáltak, hogy lépjek fel, akkor mondtam, hogyha megfizetik ezt az együttest, akkor velük játszom egy-két dalt a műsoruk végén. Ezektől eltekintve legfeljebb a Sudár jegenyefát, és más nótákat kurjantom el a szőlőben.

És nem is hiányzott a koncertezés?

Nem. Olyannyira nem, hogy a Hattyúdal terve is abból a felismerésből született: annál azért nagyobb nyomot hagytunk, mintsem az ember csak úgy eloldalogjon a háttérfüggöny mögött valamelyik pályatársa koncertjén. Viszont éreztem, hogy ezt le kéne zárni valahogy, hiszen nem vagyok már fiatal. Pontosan éreztem, hogy szükségem van egy utolsó dobásra, egy összefoglalásra, ahol a személyes véleményemet, érzéseimet tárom ki a nótákon keresztül. A saját bőrömet vittem a vásárra azon az estén, ha úgy tetszik.

Mondhatjuk akkor, hogy azért nem hiányzott a koncertezés, mert már túllépett ezen a korszakon?

Régen volt már a zenekarozás... Ugyan hetekkel ezelőtt volt a koncert, de még a mai napig tolulnak fel az emlékek, és különösen sokat gondolok az első, Bercsényi-kollégiumban tartott beugrásomra, amikor Illés Lajos hívott először játszani. Ez a párhuzam miatt lényeges, mert a szerelem, a szexualitás, a beatzene életérzése és a színpadon való megjelenés, ezek kézen fogva jártak akkoriban. Függetlenül attól, hogy az ember még nem volt sztár, csak tudott muzsikálni, így hát egy kicsivel magasabb piedesztálra került, mint a többiek, és ez rendkívül alkalmas volt arra, hogy az ember "tegye magát" meg csajozzon. De ha az emberben lassan elcsöndesül ez az összetett vágy, azt tudomásul kell venni! Lehet még nyolcvanéves korban is pár számot eldünnyögni, de ha a hangján keresztül érzelmeket akar előidézni az előadó, ahhoz még valami szikrájának kell benne lennie annak az emocionális világnak, ami korábban fűtötte, de ez napról-napra kikopik az ember szervezetéből.

Mick Jaggerben azért úgy látszik, még benne van.

Hát én nem tudom, mi van a Mick Jaggerben, szerintem ő egy gép. Különben pedig, néhány szám kivételével én igazából nem is szerettem a Rolling Stonest, mi Beatles-pártiak voltunk, szerintem utóbbiban sokkal több fantázia van. Ennek ellenére most szilveszterkor megnéztem a tévében egy Stones-koncertet, a korai korszakból, és félreértés ne essék, eszembe nem jutna azt mondani, hogy rosszak, meg a Hobót sem szeretném magamra haragítani, de számomra unalmas és egysíkú. Jagger tényleg egy gép, aki tud valamit és egy jelenség, de azt, hogy mi zajlik benne, nem tudom megállapítani. Lehet valamit mechanikusan is előidézni és úgy csinálni a színpadon, mintha...

Fotó: Tuba Zoltán

Eredetileg az volt a terv, hogy archív felvételen megjelent volna az Illés két, ma már nem élő tagja is, de Illés Lajos özvegye ehhez nem járult végül hozzá. Lehet tudni, hogy pontosan miért nem engedélyezte?

Tekintve, hogy ez még mindig egy képlékeny dolog, nem nagyon akarok erről beszélni. Ez nem ötletszerű megnyilvánulás volt az özvegy részéről, hanem egy évek óta tartó küzdelem része. Nekem valóban nem esett túl jól, hogy nem volt lehetőségem arra, hogy felidézzem, milyen volt együtt játszani, még ha csak felvételről is. Nyilvánvalóan a közönségre is nagyon nagy hatással lett volna, ha ez sikerül, és éppen e mögött lehet keresni egyfajta irigységet. Azonban egyáltalán nem biztos, hogy ennek a fejezetnek itt vége van: megtudtuk az adminisztrációból, hogy le van védetve az Illés Lajos név. Passz. Miért? Minek? Ha csak azért nem, hogy ne használhassuk. De hát van nekem saját nevem, elég jól cseng! Arról szól ez, hogy eszünkbe ne jusson Illés néven felmenni a színpadra. Még Zoli és Lajos is bőven éltek, amikor már furcsa ügyvédi levelek érkeztek a korábbi koncertek előkészületeihez. Most elégedjünk meg ennyivel!

Miután kiderült, hogy ez a koncepció nem jött össze, az nem merült föl, hogy legalább Bródy János ettől még megjelenjen a koncerten?

Ezek után minek jelent volna meg? Kicsit anakronisztikus lett volna, ha mindezek után besétál a színpadra és elénekli a Ha én rózsa volnék című dalt. Majd a saját buliján. Ez akkor sem biztos, hogy jó húzás, ha az eredeti verzió valósul meg, de akkor gesztust gyakoroltunk volna. Így minek? A koncerten elmondtam és most is elmondom, hogy minden olyan embernek, akivel együttműködtem a zenekarokban és a színpadon is, csak hálás lehetek, hogy ezt a sors így hozta, mert egytől egyig jó munkatársaim voltak, Bródyt is beleértve. Ennyi! Én megpróbálom ebből a több, mint negyven évből az értelmes dolgokat kihámozni, amikor konstruktívan együtt tudtunk működni bárkivel is, a többi meg nyálverés.

Bródyval egyébként szoktak még találkozni?

Úgy direkt nem vágyunk egymásra, de ha az alkalom összehoz minket, akkor természetesen. Legutóbb tavaly tavasszal, a születésnapommal egybekötött Illés-emlékhely avatásán a Kárpátiában. Miután én legalábbis nem vettem észre olyan jeleket, hogy valaki szánt szándékkal vágná maga alatt a fát, profi ember lévén jó képet vág a dologhoz, mert a múlt kötelez. Nagyon ritkán előfordul, hogy ha valamilyen helyzet előhozza, akkor megkérdezem telefonon a Bródyt, hogy jól van-e, mert voltak neki egészségügyi komplikációi, ajánlottam is neki egy professzoromat. De ezen kívül nem. Túl sok idő eltelt, hogy egyértelművé váljon, hogy ezek az eszmei különbözőségek nagyon nehezen kapcsolhatók össze, még annak ellenére is, hogy az ember tesz próbalépéseket ebbe az irányba, de nem arra utalnak a jelek, hogy megoldást lehetne találni. Kívülről sem érkezett segítség soha. Sőt! Látszólag nem ide tartozik, de azért elmondom, hogy aki ismer minket, pontosan tudja, hogy mi az, ami kettőnket eszmei szinten valójában szétválaszt. Baráti társaságban néhányszor feltették nekem a kérdést, hogy vajon hiszek-e az összeesküvés-elméletekben, mire én akkor is és most is csak azt tudom mondani, hogy összeesküvés-elmélet nincs, de annak gyakorlata, annál inkább. Ez egy kitalált dolog, amit azok találtak ki, akik el akarják terelni a figyelmet az összeesküvés tényéről. Mi történik most média-ügyben? Egy színtiszta összeesküvés, amellyel egy többséggel megválasztott politikai vezetést akarnak ellehetetleníteni. Ezt csak példaként mondtam arra, hogy ebben a szellemi közegben nem lehet a Bródyval kiegyezni. Az ember megelégszik azzal, hogy volt egy szép múltja, és sikerült egy nagyon bensőséges, jó hangulatú koncerttel pontot tenni ennek a végére, és ennyi! Nem kell többre vágyni, mert nem kevés ez sem.

Fotó: Tuba Zoltán

A koncert első blokkjában a három szólólemezéről játszott dalokat, melyek közül a Hazatérés és a Végtelen úton már jóval kisebb nyilvánosságot kapott, mint az Utazás. A Végtelen útonnál még meg is kérdezte, konkrétan hányan ismerik a közönségből. Miért alakult így?

Én akkor visszább mennék eggyel, a Hazatéréshez. Akkor az volt a tervünk, hogy egy dupla albumban jelent volna meg a Bródy és az én akkori szólólemezem: a borító egyik fülében a Bródy-féle Hungarian Blues, a másikban a Hazatérés. Mindkettő lemez megjelent, de külön-külön. És kinek az áldásos tevékenysége következtében? Dr. Erdős Péter. Ott ültünk az asztalnál, soha nem felejtem el: "Minek ezt egy lemezbe belerakni?" És szimbolikusan egy éles késsel félbevágta ezt a dupla albumot. Itt kezdődött, és ez még csak 1980-ban volt! Ez a lépés elgondolkodtatta Bródyt. Nem akarom őt vádolni, de ez tény! Ha én Bródy János lennék, eszembe nem jutna Szörényi Leventéhez mérnem magam, mint előadó. De ez megtörtént, lelki görcsök, gátlások, bármi lehet az oka, és én meg is értem, de nem biztos, hogy "cserébe" engem provokálni kell. Erdős Péternek ez a lépése felbátorította Bródyban a szólistát. Nem azt akarom mondani, hogy Bródy a színpadon kisebb jelenség, mint én, hanem abszolút szakmailag közelítek a témához. Egy példa: olyan zenekar, ahol Bródy a frontember és Szörényi penget mögötte, nem volt, nem is lesz. Az ellenkezőjét viszont ismerjük. Ezt most mondom el először, mert sokan nem értik, hogyan kezdődött a mi látványos kettéválásunk: hát itt, hogy ez a két bakelit nem egy tokban jelent meg. Ettől persze még dolgoztunk együtt: Kőműves Kelemen, István, a király, további színpadi darabok, volt két új Illés-szám is, tehát igyekeztünk kihasználni a jó tulajdonságainkat egymásban, de ez a mai napig is tartó, erodáló folyamat megállíthatatlanná vált. Nagyon sok ember nem gondolta ezt végig velünk kapcsolatban, mindenki csak a '90-ben bekövetkezett úgynevezett politikai fordulatra próbálja datálni ezeket az eseményeket, amikor is a Bródy elkezdett piszkálni az újságban, hogy én "rossz társaságba keveredtem". Én meg nem értettem, hogy mi a fenét akar tőlem. Egyszer még el is mondtam neki, hogy ide figyelj, a közönség virtuálisan már közös posztamensre rakott bennünket, miért akarsz te erről állandóan leszállni? Nyugodj bele, hogy ez a talapzat közös, és ne akarj erről állandóan lelépni, mert eltörik a bokád, viszont ott marad a cipőd, mint ötvenhatban a Sztálin-szobor csizmája a Hősök terén. De ez a helyzet nem '90-ben kezdődött, onnantól én csak a folyamatos provokációt voltam kénytelen elviselni a budapesti "észosztó" értelmiségtől, érdekes módon addig nem volt ilyen probléma velem. Egy elég jól ismert rabbi mondta egyszer, hogy az igazi liberális gondolkodású ember az a Szörényi, és ez nekem különösen jól esett, mert én is így gondolom. A zenei pályafutásom kezdetétől fogva mindenre nyitott alkat voltam, de persze zenében elsősorban, hiszen azon keresztül tudja az ember megismerni a világot. De vannak elvek, amikből nem tudok engedni. Akkor nem értettem, hogy miután ennyi időt lehúztunk a Bródyval együtt, miért lettem én a feketeseggű ezekben a Mérleg utcai körökben (akkor még így hívták), hiszen a zenében nincs olyan, hogy valaki fehér vagy fekete, jó zenész van és rossz zenész. Mégis mindenáron rám akarták erőltetni, hogy én egy szélsőjobbos, magyarkodó seggfej vagyok, aki elhagyta a liberális tábort. Kicsit messzire kanyarodtam, de ez is ide tartozik.

Amit az előbb elmondott a Hazatérés lemezzel kapcsolatban, abból mi látszott meg a Végtelen úton albumon?

Az, hogy ez már végképp útban volt Erdős Péteréknek. Azt hiszem, nincs üldözési mániám, ha ehhez azt is hozzáteszem, hogy azon talán egyetlenegy Bródy-szöveg van. De nem azért, mert én le akartam őt szakítani, hogy így jelezzem az Erdősnek, hogy egymagam is tudok érvényesülni, hanem azért, mert a Végtelen úton lemeznek olyan személyes érzelmi, lelki háttere volt, hogy azt nekem kellett megírnom. Ott válásról, gyerekről, volt szó; megfordult velem a világ, hiszen 1983. január 12-én váltam el, és fél évre rá ott vagyok a Városligetben az István, a királlyal. Nekem három évbe telt, amíg ezt valahogyan feldolgoztam magamban, és ennek az élményanyaga volt a Végtelen úton, de feltehetően ezt a lemezgyárban úgy értékelték, hogy én le akarom koptatni a Bródyt. Azt nem mondhatták, hogy nem adják ki, mert ez így kicsit ciki lett volna, pláne az István, a király után, amivel ráadásul elég pénzt is kerestem nekik, viszont így futotta arra a luxusra, hogy ezt a lemezt elbujtathatták a pult alatt. De ne legyünk teljes mértékben egyoldalúak. Azt elismerem, hogy ez az album egy-két kemény és szép szám kivételével nagyon filozofikus volt, értelemszerűen zeneileg is, tehát nem feltétlenül a sikerre pályázott, szemben az Utazással.

Fotó: Tuba Zoltán

Ha már az Utazásnál tartunk, mondta a koncerten, hogy a címadó számban leírt nyugat-európai útvonalat aztán többen is ugyanígy végigcsinálták.

Igen, miután már kicsit könnyítettek az útlevélhelyzeten, és háromévente lehetett külföldre menni, egy ilyen szám hihetetlenül felszabadította az emberekben a vágyat arra, hogy világot lássanak. Nekem jól esett ezt hallani. Ez egy hónapos utazás volt 1972-ben, amikor a feleségemmel és külföldön élő rokonaimmal autóztam át Nyugat-Európán. Lakókocsiban laktunk, meglátogattuk a nagymamát is Dél-Franciaországban. Nyilván nem fért bele minden a dalszövegbe, de nagyjából úgy történt. Valaki nemrég a "dobozkára" kérdezett rá, amiről a párizsi versszakban van szó: az is tulajdonképpen egy szimbolikus dolog, nem pont úgy történt, ahogy leírtam, viszont ennek köszönhetően zúzták be a borítót, mert kábítószeres utalásnak vették. Pedig hát hol voltunk még mi ettől, még ragasztózni is csak évekkel később kezdtek el itthon. Bár én megmondom őszintén, engem két pohár bor sokkal jobb kedvre derít, mint egy füves cigi, de tény az, hogy ez is benne volt.

Most már csak a Hazatérés lemezről nem beszéltünk.

Abban az volt az abszolút nóvum, hogy visszatértem ahhoz a népzenei vonalhoz, amit az Illésben is képviseltem, csak ezúttal sokkal markánsabban. Valamiért különös vágyat éreztem, hogy kimenjek Erdélybe, de nem zenekarral, hanem csak úgy. Akkor már ismertem Halmos Bélát, Sebő Ferit, a kis Csoórit, hirtelen bedőlt az életembe a népzene. Jártam ott kint lakodalmakban, és iszonyú hatással volt rám, gyakorlatilag ennek köszönhetem az első színpadi művek inspirációját is. A Végtelen úton zenei világa pedig a későbbieket előlegezte meg, mint például az Atilla - Isten kardja.

Hiába volt népszerű zenész itthon, azért láthatóan gyakran csatározott Erdős Péterékkel. Voltak olyan magyar zenészek, akik disszidáltak, önnek ez sosem fordult meg a fejében?

Bármilyen meglepőnek hangzik, nem a későbbi sztorik idején volt ilyen, mert azok inkább csak megerősítették az ember hitét, hogy itt kell győzni. Egész más okok miatt merült föl ez: még az Illés-korszak elején sorra kaptam a leveleket kitűnő muzsikusoktól, akik Nyugaton vendéglátóztak. Ezek közül a két egykori Metro-tag a legismertebb, Fogarasi Jancsi és Brunner Győző, akik rendre írogattak, hogy menjek ki és egy év alatt Mercedesszel mehetek haza. Kicsit kemény volt a munka ugyan, mert minden este kellett volna játszani késő éjjelig, de ez nem okozott volna gondot, hiszen Nógrádverőcén is minden este játszottunk a KISZ táborban. A folytatás egyértelmű, hiszen ez nem történt meg végül, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kezdtem el gondolkodni rajta, ám nem a kérdésben feltett problémák miatt, hanem egyértelműen a megtollasodás reménye hajtotta ezt. Végül a józan ész döntött, és igaz, hogy nem tollasodtam meg, sőt, sokáig idegesítő volt, hogy a családnak nincs otthona, de ennek így kellett történnie.

Ehhez az említett három lemezhez hasonló műfajú dalokban vagy pláne lemezben ezek szerint már nem is gondolkodik egyáltalán?

Nincs már piaca az ilyen dolgoknak manapság. Az ember végiggondolja, hogy egy ilyen lemez, ahogy megjelenik, egyből el is tűnik a süllyesztőben, letöltik az internetről, a rádió nem játssza, kész, még a vacsorapénz sem jön vissza belőle. Viszont a fiam néha átküld néhány dolgot, hát elképesztő, mi minden van fönt az interneten tőlünk, miért vágynék még további dolgokra? Koncertezni sem koncertezem már, úgyhogy a válasz nem. Egyetlen lehetőség merült fel bennem: ha már el tudom érni Szellő unokámnál, hogy kicsit komolyabban veszi a zenetanulást, akkor vele szívesen csinálnék együtt egy-két dalt, ez szerintem még érdekelné is az embereket. Nem kerülne a pop fősodrába, de igazából ez sem izgat. Százezerszer jobban izgat már a szakmámnál az, hogy mi van a sziklák alatt a Holdvilág-árokban. Az pontosan olyan erővel foglalkoztat, mint amikor megírtam a Még fáj minden csókot, vagy később az István, a királyt.