Lélektől lélekig, kanyargós utakon - James Blake, How To Dress Well és Bilal lemezei

2011.02.12. 19:05

James Blake első nagylemezéről már akkor tudta mindenki, hogy idén az egész világ erről fog beszélni, amikor még meg sem jelent. Alaposan kielemezzük, csakúgy, mint a How To Dress Well éterien zúgó tavalyi bemutatkozását, valamint Bilal kilenc év után megjelent nu soul-albumát. Közös bennük, hogy úgy írnak érzelmes, feltárulkozó dalokat, hogy közben újraértelmezik az R&B, a soul vagy az énekes-dalszerzői hagyományt.

A zenét sok nagyszerű dologra lehet használni; az egyik legnagyszerűbb az, amikor a zenész legbensőbb, legmélyebb érzelmeit fejezi ki a dalban, mi, hallgatók pedig átérezzük ezeket mint sajátjainkat, esetleg akár úgy, ahogy korábban soha. Persze az kifejezésnek bevett formái, saját műfajai is kialakultak. A soul (már a neve is!); az R&B-ballada; az egy szál magában, mezítelen lélekkel a közönség elé álló énekes-dalszerző stb. stb. Vagy olyan megoldások, mint a felszárnyaló vagy elcsukló hang, vagy a férfiaknál a magas, falzett éneklés, ami egyrészt lehet nagyon is mesterséges, másrészt pedig épp azért, mert az énekes elhagyja a biztonságos zónát, lelke lemeztelenítését is jelezheti.

Persze az, hogy érzelmeinket valamely bevett formát használva fejezzük ki, nem mond ellent annak, hogy azok akár a legbensőbbek és legmélyebbek legyenek (például: a házasság nem a szerelem ellentéte) - mégis, olykor úgy tűnhet egyeseknek (teljes mozgalmaknak vagy magányos romantikusoknak), hogy de. Hogy egy friss példát mondjak: R. Kelly legutóbbi, 2010 legvégén megjelent lemezén (Love Letter) elhagyta a baszós tematikát és a soul hatvanas évekbeli aranykorához tért vissza, szép érzelmes dalokkal - csak éppen a forma számomra eltemeti az állítólagos érzelmeket, annyira, hogy egyszerűen képtelen voltam végighallgatni (pedig biztos jó kis poplemez, legalábbis a kritikusok nagy része ezt állítja). Az alábbi három lemez, akármilyen különbségek legyenek is közöttük, mintha tudatosan vagy öntudatlanul valami olyasmiből indulna ki, hogy a megszokott formákat nem egy az egyben felhasználni, de nem is elkerülni kell, hanem eltéríteni, önmagukból kifordítani, saját képünkre formálni - és így lehet a legmélyebbre hatolni. A kiindulópontok hasonlóak, az, hogy mi jön ki belőlük, más és más; és a hallgatói élményeim is másként alakult, ahogy viszonylag sok időt eltöltöttem mindegyikkel.

A How To Dress Well, aki egy ember, ep-kbe gyűjtögetve rakosgatta ki számait blogjára (volt is itt róla szó), úgyhogy az internet rá is harapott a nagylemezre (aminek megjelenése óta az ingyenzenéket leszedte a kis kapitalista); de aligha valószínű, hogy a blog- és kritikai világon kívül, szélesebb körben ismertté lesz, hacsak valaki nem ad neki sok pénzt egy nagy stúdióra, és ennek hatására nem kezd szép tiszta dalokat írni - remélem, nem. A Love Remains első néhány hallgatásának élményét a megszólalás furcsasága dominálja. Érzékeljük, hogy Tom Krell a közelmúltbeli (nem a legfrissebb, de nem is a klasszikus) R&B-ből indul ki, de a balladákat vagy a középtempós majdnem-táncos dalokat effektek alá temeti: falzettes énekét, a szintiket, zongorát zengeti, visszhangosítja, elnyújtja és szanaszét maszatolja. Van, hogy valami amorf, éterien lebegő zúgásba fullad bele az egész (Escape Before The Rain); van, hogy az állandó alapzaj összesűrűsödik, feltolul és eltorzul (You Won't Need Me Where I'm Goin', Date Of Birth). Olykor kapunk egy-két támasztékot: könnyen megragadható, ismétlődő dallamot (Can't See My Own Face), ismétlődő gitármotívumot (Lover's Start), vagy ritmusszekciót - de ez is olyan, mintha a szomszédból szűrődne át, vagy csak elvékonyított dobok (My Body), vagy csak valami tompa puffogás (Ready For The World, Walking This Dumb) marad belőle. Máskor viszont majdnem teljesen eltűnnek a dal körvonalai a tompán fénylő lo-fi ködben (Suicide Dream 1 & 2).

A lemezzel töltött időm következő szakasza meglepő módon az volt, hogy hirtelen mintha eltűnt volna a sok furcsaság: maradtak a meztelen dalok, egy fiatal férfi, aki megtört lelkét éteri szépségű dallamokban önti ki, amik, nahát, nemcsak meghatók, hanem nagyon is fülbemászók. Itt vált érzékelhetővé az, amiről fent szó volt: mintha (közvetlen témája, az érzelmek mellett) arról is szólna a lemez, hogy ehhez az őszinteséghez, mezítelenséghez keresztül kell vágni az akadályokon, amiket a kifejezés elé a megrögzött formák állítanak. Nem kell őket lerombolni, de szét kell málasztani, hogy nagy nehezen előbújhasson alóluk a lélek.

De nem ez a végső szó: a Love Remains hallgatásának harmadik szakaszában végül összeállt minden: immár nem kell "keresztül vágni" semmin, kiderült (mármint most már így hallgatom), hogy ezek a dalok pont így, ebben a formában dalok, mondhatni minden szépen összeszervült. Miközben ez azzal is járt, hogy már nem hat meg annyira: szép, jól esik hallgatni, de nem érzem azt a késztetést, mint korábban, hogy újra meg újra elővegyem. Félreértés ne essék, nem tartom túlzásnak az előkelő helyezést, még most is simán A-.

Bilal lemezéhez majdnem pont fordított út vezetett. Az itt tárgyaltak közül messze ez kapta a legkevesebb figyelmet. Bilal Sayeed Oliver pályája ugyanis meglehetősen sajátos. Elismert énekes a nu soulban és a hiphopban (Dr. Dre, J. Dilla, Jay-Z, The Roots, Erykah Badu, Common, a Clipse stb. producereltek neki vagy kérték fel énekesnek); első lemeze, a 1st Born Second 2001-ben jelent meg, a második pedig soha, mert kiszivárgott, a kiadó meg azt mondta, akkor már minek. A tavaly szeptemberi, igazi második lemez, az Airtight's Revenge tehát kilenc évet váratott magára. Aki hallotta, általában szerette, de ezzel sem sikerült kitörni a nu soul viszonylag szűk köréből. (Nem hiszem, hogy "Urban/Alternative" Grammy-jelölése sokat változtatna ezen.)

Igaz, ezt nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy a világ a talmi csillogást isteníti a valódi érték helyett, hanem azzal is, hogy elsőre nem is igazán nagy szám ez az album; talán nem is fektettem volna bele sok időt, ha nem lettem volna ott a tucatnyi ember között a koncertjén az A38-on. Mintha Bilal nem nagyon merészkedne messze a biztonságos középtől: látszólag a középtempós, kicsit, de nem nagyon feldobott daloktól a könnyed szomorúságig terjed az érzelmi skála, a kíséret pedig a (néha finoman wonky) hiphoptól a szabályos balladákig és musicales hangszerelésű nagy(obb)szabásig. Egyedül Bilal hangja az, ami rögtön hallhatóan széles tereket jár be: nem véletlenül keresett énekes, hiszen könnyedén ugrál a mély férfiasságtól a falzettig; ha akarja, bársonyos, ha akarja, éles (és furcsa módon nem is a magas, hanem a középső regiszterekben néha egészen nőies) - miközben végig karakteres, és persze nagyon is érzelmes.

Aki belehallgat a számokba, látja, miért is volt olyan meglepő, amikor egyszercsak észrevettem, hogy ezek az ide-oda ugráló, túlbonyolítottnak tűnő dallamok a fülembe másztak: hogy gyakorlatilag tudom kívülről a lemezt. Az igazán nagy meglepetés azonban akkor éri a hallgatót, ha odafigyel a látszólag tényleg csak kíséretet szolgáltató hangszerekre: egészen elképesztő dolgok történnek ott. A legjobb leírás az, hogy formless floating funk: tele van funkkal, de a stabil formák elmosódnak, a húzás vagy lassúzás simán összefér valami egészen sajátos lebegéssel is. És rengeteg minden történik. A csúcspont, az All Matter nemcsak az egyik legszebb dal, hanem valami egészen elképesztően követhetetlen benne a dob. Annyira, hogy ha erre koncentrálunk, el is veszítjük a többi részletet: azt, ahogy a hipnotikusan minimalista gitár feldúsul további, immár lágyabb gitárokkal, finoman zúgó szintivel, bugyborékolással, hárfával. A Restart úgy alkalmazza az "ugyanazt egyre sűrűbbre töltve ismételjük" bevett (rockos) felépítést, hogy ezt egyáltalán nem nyomja a hallgató arcába: szinte észrevétlenül emelkedik egészen magasra. A Robots ravaszul laza (a Sa-Rát idéző) funkja a végén egy váltással - ami elsőre csak egy bridge-nek tűnik - valami egészen valószínűtlen soul-softrockba fordul, űrszintivel és robottapssal. A Levelsnek olyan az alapzaja, hogy az egyszeri chillwave-rajongó csak zavartan kapkodja a fejét. A Think It Over kedves blues-hiphopnak indul, amibe úgy lépnek be újabb és újabb hangszerek, úgy lesz egészen a bonyolultságig összetett, hogy pofonegyszerűségét is megőrzi.

Nem is az a legnagyszerűbb, hogy minden szám tele van ilyen baromi lazán elővezetett hangszerelési, ritmikai stb. truvájokkal; nem is csak az, hogy a nu soul műfaj(ok)at milyen szeretettel és alapossággal dekonstruálja Bilal - hanem hogy a számokra nem lehet egyszerre figyelni mint a könnyed szomorúság, könnyed vidámság között mozgó érzelmes dalokra és mint nagyszerű zenészi teljesítményekre. Ha elsodor az érzelem, a kíséret visszahúzódik; ha a dobra koncentrálsz, már nem egy dalt hallasz; mindkét szinten működik, csak soha nem egyszerre. Pont fordítva van tehát, mint a How To Dress Wellnél: ami először túlzottan is könnyen feldolgozhatónak tűnik, az végül nem áll össze. És pont emiatt működik igen hosszútávon a lemez, emiatt élmény újra meg újra meghallgatni; egy rejtett remekmű. A

Sok szempontból James Blake is ide tartozik, bár ő a másik két előadónál már most híresebb. Négy ep-je olyan sikert aratott, hogy bemutatkozó nagylemezét major kiadó jelentette meg; ráadásul előre meg lett mondva, hogy róla fog szólni 2011 (eleje legalábbis), és ha ezt elég sokan megmondják, akkor úgy is lesz. Az eléggé valószínűtlennek tűnik, hogy a nagy üzleti robbantás is meglegyen, bár manapság már ki tudja - de legalább abban bízhatunk, hogy a magyar kereskedelmi adókat nem fogja bevenni. Korábban is azt csinálta, hogy posztdubstepként leírt, ravaszul kattogó-zúgó elektronikus zenéjébe érzelmeket vitt, de ezekért főleg R&B-minták, illetve megkezelt zongora felelt. Az önmagáról elnevezett nagylemezen viszont James Blake inkább az érzékeny, sebzett lelkű dalszerző-énekesek hagyományát folytatja és próbálja meg új alapokra helyezni. Mármint főleg tényleg az alapokban van itt az újdonság: effektezett zongorafutamok, furán zengő szintik, kopogó, kattogó ritmusok, esetenként gyomorrengető basszusok - meglehetősen kevés eszközt használ, jól kimérve, hogy amikor sok lesz, akkor az hasson. Másik trükkje, hogy hangját, ami nem túl különleges, de ügyesen ugrál vele az elcsukló megsebzettségtől a falzettig, bátran összeereszti az Autotune-nal. Mármint nem maga az Autotune-használat a bátor dolog, hanem az, hogy a mesterségesség (és talán a magamutogatás) szinonímájává lett eljárást ilyen személyes dalokban meri használni.

A mindössze 38 perces lemezen található néhány igazán nagyszerű pillanat, ahol a kevésből sok minden összejön. A komótos, furi kattogással és csúszós zúgással megbolondított Unluckban a legjobb az Autotune: ahogy megremegteti a hangját, az majdnem olyan, mintha megbicsaklana az érzelmek súlyától, de közben persze nyilván nem olyan, és ez izgalmas. A csúcspont The Wilhelm Screamben az, ahogy a szomorkásan könnyed éneket egyre jobban elnyelik a zengő-zúgó szintik, ahogy egyre inkább elmerül a víz alatt a dal: tökéletes fokozás. Az I Never Learnt To Share-ben az a jó, ahogy az eleinte csak finom háttérharmóniákat szolgáltató szinti egyre erősödik, a kattogó ritmus egyre sűrűsödik, majd hirtelen mutáns, vánszorgóvá lassított rave-be fordul az egész. A Feist-feldolgozás Limit To Your Love-ban sokadszorra is ugyanolyan örömöt okoz, ahogy a klasszikus zongorás lélekkiöntésben egyszer csak megremeg a basszus. Van néhány nem nagyszerű, de elég jó megoldás (a Why Don't You Call Me-ben a megtörő, hirtelen elhallgató ének és zongora); a záró Measurements gospelje és bénácska szintikísérete pedig egyszer nagyon jónak tűnik, másszor meg rossz viccnek. Viszont egy ilyen rövidke lemezen kifejezetten bosszantóak az üresjáratok (a két Lindisfarne; a Give Me My Month, amiről nem lehet, hogy ne Antony jusson eszembe, aztán meg az, hogy hol van ez tőle); vagy az olyan jónak ígérkező, de ellaposodó darabok, mint az I Mind, amiben van Popcorn-puttyogás, kattogás, egyéb jó kis dolgok, csak éppen a végén Blake úgy temeti el egyre jobban a hangját az effektek alá, hogy ezzel az érzelmi töltést is kivonja a számból.

Ezzel közel kerültünk ahhoz, hogy mi is a legfőbb gond a James Blake-kel: hogy végső soron azért mégiscsak trükkök vannak benne; a legtöbb inkább jó, mint rossz, de azok is csak trükkök maradnak. A legjobb pillanatokat leszámítva úgy tűnik, mintha kívülről aggatta volna rá őket a dalokra, hogy érdekesebbé tegye őket, mert végső soron mégsem bízott bennük (vagyis mondhatjuk: magában). Ebből az is következik, hogy a lemez végülis hamar kiismerhető, és ezután már nem marad benne sok minden, amik miatt érdemes volna visszatérni hozzá, csak a legjobb pillanatok. Mindezzel együtt érdemes azért meghallgatni, még akkor is, ha eltekintünk attól, hogy "2011 róla fog szólni"; és simán benne van, hogy akár a következő lemez, ha kiérleli, ha összeérik, nagyon jó lesz. B

James Blake ügyes; a How To Dress Well okos, de ezt az okosságot felülírja, megszüntetve-megőrzi az R&B-rajongó hálószoba-trubadúr lelkesedése és érzelmessége; Bilal zenéje mélyén pedig valami ösztönös zsenialitást érezni, ami áthatja a legbonyolultabb műfaji (de)konstrukciókat is. Ebben a társaságban sajnos az ügyes fiú húzza a legrövidebbet.