"Ha van polgári mennyország, akkor odakerülök." Bródy János a Quartnak

2011.04.09. 18:00

A 65 éves Bródy Jánossal születésnapja és három újra megjelentetett lemeze alkalmából beszélgettünk. A Quart egy órát kapott, ezalatt szóba került viszonyuk Szörényi Leventével, a számítógépén őrzött titkos szövegek, sőt, még a szólásszabadság is.

Fotó: Tuba Zoltán

Meg vagyok hatva, hogy ilyen sokan fejezték ki az együttérzésüket abból az alkalomból, hogy mostantól ingyenesen szállít a tömegközlekedés.

Ezek szerint élni is fog a lehetőséggel?

Persze, én a városon belül nem is szeretek autóval közlekedni, kivéve, ha muszáj. Csak fiatalon bliccelős voltam, és még mindig félek, hogy lebukok. De most már közölték velem, hogy megvan az új BKV-bérletem, és ez a személyi igazolványom.

Akkor nem is olyan rossz dolog 65 évesnek lenni?

Manapság a sztárok gyorsabban avulnak, mint az autók: a két-három évest már le akarják cserélni, az ötévest már szégyellik, a tízévessel rengeteg gond van, a húszévest legszívesebben kitolnák a roncstelepre. És akkor van egy negyvenöt éves, amely még mindig működik, arra elég tisztelettel néznek, és azt oldtimerként mutatják be időnként. Hát valahogy így érzem magam én is. Több mint 45 évvel ezelőtt állítottak először forgalomba, 1964-ben léptem föl először az Illés együttessel, ahová Koncz Zsuzsa közvetítésével kerültem. Ez még a régi Illés együttes volt, amelyben a Szörényi testvérek nem voltak benne, ők csak egy évvel később érkeztek, akkor kezdtük el a saját dalainkat írni. Számomra még mindig furcsa, hogy azok az események, amelyeket mi akkor ösztönösen, az ifjúság energiáitól fűtötten, önkifejezési mámorban megéltünk, ma már kultúrtörténeti lábjegyzetek.

Ez akkor fel sem merült önökben? Mégiscsak megírták az első magyar nyelvű beatszámokat.

Nem. Talán azért lényeges ez a '64-es évszám, mert én nemcsak az Illésbe kerültem be, hanem akkor kezdtem az egyetemet is, ahol '69-ben diplomáztam mint villamosmérnök. Egészen addig, amíg nem kerültem válaszút elé, amolyan amatőr ifjúsági hobbizenésznek tartottam magam, és csak amikor el kellett dönteni, hogy elhelyezkedem-e mérnökként, és nem lesz időm a zenélésre, vagy maradok ezen a rendkívül bizonytalan pályán, akkorra lett a zene vonzereje erősebb.

Pedig pont akkoriban kezdődtek az Illés zűrösebb ügyei, nem?

Igen, de akkorra én úgy éreztem, hogy az Illés zenekarban végre megtaláltam az élethivatásomat, és a hatvanas évek végére már a zenekar nagyon népszerű volt. Arra is rájöttem, hogy az énekelt, ritmusos szövegek megfogalmazásával mindennél hatásosabb eszközöm van arra, hogy a véleményemet a világnak el tudjam mondani. Amikor lediplomáztam, ugyan voltak már konfliktusok, de ha lehet, ezek még egységesebbé tetté a társaságot, és a népszerűségünket is csak növelték. Némi iróniával mondom, hogy a rendfenntartó közegek nem tudták, hogyan lehetne korlátozni ezeket a kultúrpolitika gondosan művelt virágoskertjén kívül felnövő vadvirágokat. Azt gondolták, hogyha bennünket huligánoknak meg nemzetárulóknak neveznek különféle hivatalos újságokban, akkor majd a fiatalok azt mondják, hogy ezek rossz fiúk, és velük mi nem szimpatizálunk. Aztán a nagy konfliktusok később kezdődtek: ?70-ben lettünk nem kívánatos személyek Budapesten és néhány nagyobb vidéki városban, ekkoriban mondta rólunk Tardos Péter, hogy mi vagyunk a legjobb vidéki zenekar. 1973-ban pedig a miskolci popfesztiválon elmondott néhány mondat ürügyén kezdtek komolyan vegzálni engem, államellenes izgatás gyanújával indított eljárást ellenem az állambiztonsági osztály, és afféle házi őrizetben is voltam egy ideig. Egy időre kétségessé is vált, hogy zenészként folytathatom-e, ráadásul ugyanakkor bomlott fel külső és belső feszültségek következtében az Illés zenekar, és néhányan úgy is érezték, hogy ezzel sikerült kihúzni a magyar beatzene méregfogát. Viszont az ekkor megalakuló Fonográf sok tekintetben a folytatása volt az Illésnek, még ha zenéjében eléggé el is tért tőle.

Fotó: Tuba Zoltán

A Fonográfban fontos szerep jutott az ön steel gitárjának, amely, ha jól tudom, az első ilyen volt az országban. Ennek mi lett a sorsa?

Még az ős Illés zenekarban volt Nényei Tas, aki hawaii gitáron játszott, amivel nagyon jól imitálta a Johnny & The Hurricanes-számokban az elektromos orgona hangját, én szerettem ezt a hangzást. Aztán felfigyeltünk bizonyos számokban erre a hangzásra, később egy filmben láttam, hogy egy ilyen kötőgép-szerű szerkezet felel ezért, végül egy prospektusban akadtam rá, hogy ez a steel gitár. Akkor Triálnak hívták a hangszereket és játékokat importáló vállalatot, és az igazgatónője szeretett bennünket, mert sok hangszert vettünk tőlük. Őt kértük meg, hogy rendeljen egy ilyet, mert csak neki volt akkor erre lehetősége, a vámolásnál elektromos citeraként szerepelt, mert nem tudták hová tenni. Nagyon nehéz hangszer, mert rendkívül technikaigényes, és nagyon leköti az ember minden végtagját. A Fonográfban ez nekem nagyon jól jött: egyrészt sok jó gitáros volt, másrészt az említett '73-as állambiztonsági bonyodalom miatt kérdéses volt, hogy tagja lehetek-e egyáltalán a zenekarnak. Aztán egy pénzbírsággal megúsztam az eljárást, és akkor azt találták ki, hogy legyek én a steel gitáros, mert az természetes volt, hogy a szövegíró továbbra is én leszek. Később a Bojtorján együtteshez került, majd a legutolsó Fonográf-koncerten a jelenlegi tulajdonostól kértem kölcsön, aki egy gyűjtő egyébként. Ma már amúgy vannak nagyon jó steel gitárosok az országban.

A Fonográfra a korábbinál sokkal inkább jellemző volt a szövegek "kódolása", ez is az említett bonyodalmak emiatt volt?

Kétségkívül rejtjelezni kellett a szövegeket, de ez nem ártott, mert a művészet jelentős része jelbeszédben üzen, és a szépség éppen az benne, hogy meg kell fejteni az aktuális kódrendszert. A szövegeket akkoriban nagyítóval nézték végig, és nem kerülhetett olyan szöveg lemezre, ami ne lett volna aláírva és lepecsételve a cenzorok által, de éppen itt tanultam meg, hogy az énekelt, ritmusos dalszövegekkel mindent el lehet mondani, függetlenül a szavak eredeti jelentésétől. Nagyon mély és sokszoros asszociációkra képes a ritmusos dalszövegbe foglalt kommunikáció. Nem véletlen, hogy az ősidőktől kezdve énekelt szövegek által adták át egymásnak a tapasztalatokat, és később, a könyvnyomtatás elterjedésével vált az írásbeliség a műveltség és az információterjedés alapjává, és akkor vált le az énekelt szöveg a zenéről. Addig még a költők is dallamokra szerezték a verseket, utána alakult ki, hogy az a költő, aki írásban, nyomtatásban képes visszaadni érzelmeket, míg a szövegíró, ha úgy tetszik, visszatér az ősi állapothoz, és a melódia és a ritmus segítségével köti össze a szavait. Jó esetben már maga a zene is sokféle indulatot és érzelmet hordoz magában, de ha egy szövegíró igazán tehetséges, és van mondanivalója, azt mindenfajta zenéhez megtalálja. Ugyanúgy fontos, hogy a különféle előadók személyiségéhez is megtalálja azt a szöveget, amelyet hitelesen tudnak előadni, úgy, hogy a közönségben fel sem merül, hogy az nem a gondolataikat éneklik.

A hetvenes évek elejére már az aktuális zenekarán kívül írt szövegeket több más előadónak is, de akkor még elég ritkán énekelte őket.

A főszerep mindig az előadóé, a frontemberé: ő viszi ugyan a vásárra a bőrét, de őt is jegyzik meg, a szerzőket már jóval ritkábban. Még a zeneszerzőt csak-csak, a szövegírókat már nem nagyon, pedig szöveg nélkül elég nehéz énekelni, no meg a szöveg üzenete az, ami a zenével együtt hatásosan meg tud ragadni. Jó néhány olyan szövegíró kollégám van, akit én nagyon tisztelek, és a közönség mégis alig ismeri őket, mert nem nagyon álltak színpadon. Az a gyanúm, hogy engem is azért ismernek többen, mert a dalok egy részét én magam is előadtam a színpadon, miután a hetvenes évek végén elkezdtem egy szál gitáros előadóként is működni. Ha a magam számára írok dalt, a szöveget még jobban átgondolom, bár én is gyakran a zenét írom meg először.

Fotó: Tuba Zoltán

Zene nélkül meg sem próbált szöveget írni?

Nem volt ilyen, mert nem vagyok rá képes. Ahogy elkezdek valami ritmusos szöveget írni, rögtön zenét is hallok rá. Ennek ellenére volt már rá példa, hogy írott kiadványban jelentek meg a szövegeim: például Ne várd a májust címmel, azzal, hogy "versként is olvasható". Én magam egyébként nem tudom úgy olvasni, de sokan elfogadják versként is. Nem zavar, ha költőnek tartanak, de a magam tevékenységét amolyan zenei-irodalmi iparművészetnek tartom, amiben szinte egymástól elválaszthatatlanul jelen van a megrendelésre működő iparosmester és a belső önkifejezési vágytól hajtott művészlélek egyaránt. A produkciók tekintetében már könnyebb különbséget tenni, hogy mi az, ami megrendelésre készült, és mi az, ami az úgynevezett alternatívabb műfajba tartozik. Az új lemezem felvételénél van, aki ebből a szcénából jön, és vannak olyan zenei gesztusok is, amik nem az én korosztályomra jellemzők. Ettől én még a magam módján, egy gitárra írom a dalokat, és úgy is elő lehet adni őket, de az ember attól még kívánja a hangszerelést és a zenei finomságokat.

Legutóbb tíz éve jelentetett meg albumot, pedig rendszerint a dalszövegeiben mondja el a véleményét. Ennyire nem volt eddig mondanivalója?

Azért egy ötszámos kislemez-melléklet is megjelent a Ne várd a májust című könyvhöz, másrészt az új dalokat már eljátszottam a színpadon is. De eleve az, hogy most lemezt fogok megjelentetni, az a kiadómnak köszönhető, mert rávett arra, hogy miután újra kiadják a három, EMI-nál készült lemezemet, csináljak egy új albumot.

Ezek szerint magától nem is akart volna lemezt?

Nem gondoltam én már erre. Én ahhoz a korosztályhoz tartozom, amelyiknek még fontos, hogy elmenjen és megvásárolja a fizikai hanghordozót, ha tetszik neki egy zene, megnézze a borítót, olvasgassa a szövegeket. De tudomásul veszem, hogy az új generációk úgy nőnek föl, hogy a zenehallgatási szokásaikban már nem szerepel ez. Gondolkoztam azon, hogy leülök a díványra a gitárommal, és megkérem a páromat, hogy egy kamerával vegye föl a dalt, aztán kirakom a weboldalamra vagy a Facebookra. Mert én már a Facebookot is használom, például ott találnak rám a régi nők [nevet]. Az EMI viszont azt mondta, hogy nekik megéri, hogy kiadjanak egy cd-t, és ezért még pénzt is hajlandók áldozni. Ha pedig fizetnek, akkor én is tudok fizetni a zenészeknek meg a stúdiónak, nehezen tud ennek egy művész ellenállni.

Mi az, amit reálisan várhat ettől a lemeztől?

Miután amúgy is gyűlik bennem az indulat sokféle dolog miatt, ez a dalszövegekben oldódik fel. Hozzáteszem, többnyire közölhetetlen dalszövegekben, mert a számítógépem tele van olyan szövegekkel, amelyek soha nem kerülhetnek nyilvánosság elé, mert nagyon vadak és kemények. Majd kitörlöm őket, ha halálos beteg leszek [nevet]. A lényeg az, ha van erre lehetőség, hogy egy amolyan zenei novelláskötetet adjak ki, akkor miért ne? Szerintem ezek a negyven-hatvanperces gyűjtemények fenn fognak maradni a jövőben is. Nem promóból mondom, de lehet, hogy ez az utolsó lemez, amit én készítek. Mert ha például nem lesz sikeres, akkor a kiadó nem fog egy újabbat finanszírozni. Azt sejtem, hogy harminc-negyvenéves távlatban a fizikai hanghordozó el fog tűnni és csak gyűjtőknek fog fennmaradni. De az biztos, hogy a jövő zenészgenerációinak nincs könnyű dolguk, mert egy olyan terepen kell majd mozogniuk, ahol azok a tapasztalatok, amiket tőlünk kaphatnak, nem használhatóak.

Fotó: Tuba Zoltán

De hát önök előtt sem voltak ilyen tapasztalatok annak idején.

Ez így igaz. Ha nagyon műszaki akarok lenni, akkor mondhatom, hogy a rockzene is egy technikai innovációnak köszönheti a létét, miután a hangrögzítési és hangkeltési mechanizmusok a múlt század közepén megváltoztak. Először meg kellett alkotni az első erősítőt, hogy legyen mibe bedugni az első gitárt, és csak aztán jött az első zenész, aki ezt megpendítette. Minden technikai újítás kedvez az új nemzedékeknek, mert érvénytelenné válik az előző generáció tapasztalata, így nem véletlen az sem, hogy a hatvanas évek voltak az eredeti sztárfelhalmozódás korszaka, és nem úgy tűnik, hogy azóta olyan hosszú távú művészi formák születtek volna. Egy kicsit ez is benne lesz az új lemezben, hogy én is a hatvanas évek szülötte vagyok, művészi értelemben, hiszen valójában 1946-ban születtem. Írtam egyébként egy Nyuggerdal című számot, aminek a végén azt énekelem: "Ha meghalok, hát mennybe visznek majd az angyalok, nincs miért szégyenkeznem, nyugger vagyok." De nagyon sokat töprengtem előtte, hogy majd a mennybe vagy a pokolba vigyenek az angyalok? Nem is abban az értelemben, hogy miben hiszek, hanem hogy melyik a jobb szó erre. Az járt folyamatosan a fejemben, hogy a mennyországban ugyan jobb a környezet, de a pokolban egészen biztosan jobb a társaság. És ha választani kellene, engem inkább a pokolba vigyenek az angyalok [nevet]. De a dalban végül a menny maradt, mert ezt a hosszú megjegyzést nem lehetett hozzáfűzni. Én úgy érzem, nincsenek bűneim és nincs mit szégyellnem, sőt, nem írtam le egy olyan sort sem, amit el kéne titkolnom, és ez a magyar kultúrában évekig alkotó művészekkel viszonylag ritkán esik meg. Ehhez persze szerencse is kellett, de végül is úgy gondolom, hogy én mindig polgár voltam minden körülmények között, akkor is, amikor ez még egyáltalán nem volt elfogadott, és akkor is, amikor ezen a néven már egészen más magatartásformákat neveznek. Ennek következtében én azt gondolom, hogy ha van polgári mennyország, akkor én odakerülök.

Amikor Szörényi Leventével beszélgettem a Hattyúdal koncertje után, akkor azt mondta, hogy szemben a tévhitekkel, önök nem a rendszerváltás idején távolodtak el egymástól, hanem még tíz évvel korábban, a Hazatérés illetve a Hungarian blues című szólólemezek megjelenésekor.

Szörényi Levente is mennyországba kerül, de egy másikba, az ősmagyarok végtelen vadászmezőire, esetleg vissza a Szíriuszra [nevet]. Ami a kérdést illeti, tehetjük ezt az időpontot akárhova, mert rengeteg konfliktusunk volt. Ha időnként nagyon nem is értettünk egyet, akkor is azt kell mondanom, hogy ennyi idő után ezek már mind tanulságos, szép, régi történetek és nincs bennem semmi harag. Én egyébként tudok korábbi időpontokat. De azt megjegyezném, hogy amikor 1965-ben, a nógrádverőcei ifjúsági táborban Szörényi Leventével egy lapostetejű ház tetején megírtuk az első közös dalainkat, akkor úgy gondoltam, hogy mi ketten egy kimondatlan, de örök szövetséget kötöttünk. Szerintem ezt ő is úgy gondolta. Azt terveztük, hogy ez ugyanolyan fényesen fog majd ragyogni, mint a Lennon-McCartney szerzőpáros ? akkor nem tudtuk még, hogy néha ők is külön dolgoznak. Ezen a szövetségen pedig már korábban folt esett, amikor Szörényi összeállt Adamis Annával, hogy Kovács Katinak készítsenek egy lemezt. Ennek a paradoxona, hogy a Kovács Katit a társaságból én ismertem a legjobban, hiszen egy ideig, úgymond a menyasszonyom is volt, és én éreztem, hogy a Kati megérdemelné ugyan, hogy jó számokat énekelhessen, de ezeket megkapta az LGT-től is, és nem becsülte meg azokat sem. Ennek következében én megkértem a Leventét, hogy bármilyen erős is Adamis Anna csábítása és Kovács Kati tehetségének a vonzása, ezt a lemezt ne csinálja meg nélkülem. De ő megcsinálta. Én ott éreztem azt, hogy az a nagyon erős kapcsolat, ami minket szerzőpárrá tett - mondhatnám, mélyebb és gazdagabb kapcsolatban voltunk egymással, mintha úgy hétköznapi értelemben barátok lettünk volna ?, ez megszakadt. Ez talán logikus is, mert az ennyire különböző világokat nem lehet örökké együtt tartani. Ezt követően jutottam arra, hogy én is bármit megtehetek, amiről azt gondolom, hogy helyes, és nem kell senki másra tekintettel lennem. Körülbelül ezután mondhattam neki azt, amikor ő egyszer a barátságra hivatkozott, hogy én nem gondolom, hogy ez lenne a legjobb szó arra, ami köztünk létezik. Most meg egészen jóban vagyunk megint, ha úgy tetszik, vénségünkre megszelídültünk, és némi bölcsességgel kezeljük a másikban feltételezett hibákat.

Fotó: Tuba Zoltán

Egyszer azt mondta, hogy fiatalon azt gondolta, harmincéves kor fölött mindenki hülye, mára pedig rájött, hogy harmincéves kor alatt is vannak hülyék.

Nyilvánvalóan az évek számával az ember személyisége gazdagodik a tapasztalatokkal, míg fiatalon még sokféle manipulációval szemben védtelen. Az viszont igaz, hogy a hatvanas években az életkornak különös jelentősége volt, akkor tetőzött a generációs szakadék, ahogy azt Bereményi Géza megírta. Az első országos megjelenésünk kétségtelenül az 1966-os Táncdalfesztivál volt, ahol Szörényi Levente a Még fáj minden csók című dalt olyan módon adta elő, hogy az megosztotta az ország közvéleményét, hogy ez elfogadható előadási forma-e, és ez nagyjából úgy nézett ki, hogy a harmincon aluliak elfogadták, a harmincon felüliek pedig nem. Ez a generációs szakadék nagyon sok szempontból ? magatartásban, viselkedésben, szexuális kultúrában és a kultúra minden formájában ? tényleg létezett. Szerintem a múlt század hatvanas éveiben voltak a legjelentősebb szellemi innovációk, és évtizedekig tartott a hatásuk. Az a szellemi kultúra, amit a diákmozgalmak hoztak a felszínre, újfajta életminőség kialakítására tett kísérlet, antimilitarista töltéssel, a zöld forradalom jegyében, amely nem használ erőszakot. Azt gondolom, hogy a nyolcvanas-kilencvenes évek világraszóló változásai a hatvanas években gyökereztek, amikor olyan politikai vezetők vették át a hatalmat a világon mindenütt, akik a hatvanas években voltak fiatalok. Most megint egy más világ van, a neokonzervativizmus korszakát éljük, és az új lázadás egy újfajta ifjúsági kultúra kíséretében tör fel itt-ott, amely láthatóan jelen van.

De miben van jelen?

Máshogy szerveződik és más formában lázad a szabadságát korlátozni akaró hatalom ellen. A technika pedig értéksemleges, mert nemcsak a jó dolgokat támogatja, hanem a mindennapi élet és a személyes szabadság korlátozására is alkalmas eszközök állnak a mindenkori hatalom rendelkezésére. Nem titok, hogy tagja vagyok a sajtószabadságért tüntető, a Facebookon szerveződő akciócsoportnak, ott voltam az első koncerten is. Nem gondolom azt, hogy ez a jelenlegi kormány lesz az utolsó, amely élvezheti a zenei működésem. Ez is elmúlik majd és jön utána valami más, ami talán a ma nagyon elutasított és megvetett hatvanas évek liberális, erőszakmentes, harmonikus szellemiségére fog épülni. Amely szerint a Földön nem arra kell törekedni, hogy uralkodjunk másokon, hanem meg kell tanulni harmonikusan együtt élni a környezetünkkel.