A vérfrissítés lehetősége. Újdonságértesítő

2011.08.29. 19:00

Hosszabb szünet, John Frusciante kilépése, valamint etiópiai utazás és zeneelméleti tanulmányok előzték meg a Red Hot Chili Peppers tizedik lemezét - kritikánkból kiderül, mi lett ebből. Továbbá egy ember, aki ott volt 1962-ben; hedonista house; brit stadionelektró; hazataláló Beirut; szépelgő witch house; végül a férfibánat és a zajrock találkozása.

Red Hot Chili Peppers: I'm With You

B-

Várakozások: A RHCP a 2006-ban megjelent, kimerítően hosszú Stadium Arcadium-lemez turnéja után eddigi leghosszabb pihenőjére vonult vissza. Ez idő alatt mindenki a saját szóló- és sideprojektjeivel foglalkozott, Flea pedig még a Dél-Karolinai Egyetemre is beiratkozott zeneelméletet hallgatni. Aztán amikor eljött az ideje, hogy újra összejöjjenek, akkor John Frusciante a dolgok menetét megzavarva úgy döntött, hogy a továbbiakban ő inkább a szólópályájára koncentrálna, és bejelentette a kilépését. Azonban nagyon más szituáció az öntörvényű gitárzseninek ez a második kilépése, mint amikor 1992-ben először hagyta ott a világ elsőszámú funk rock zenekarát. Először is már maga az indíték is egészen más volt: akkor személyes (felhajtáskerülés, drogfüggőség), most pedig szakmai okok (szólókarrier) miatt döntött a távozás mellett. Emellett az is fontos különbség, hogy anno egy épp világhíressé vált, lehetőségekkel teli zenekart hagyott ott, és hát mondjuk ki, meg is szakította évekre annak a pályaívét. Mára viszont úgy tűnik, a RHCP klasszikussá lett felállása kifutotta magát. A szupersikeres Californication utáni két lemez dalai inkább már csak a jól kitalált formulát játszották ki, sokszor önismétlésbe fordulva. Így Frusciante távozása most nem annyira vérveszteség, inkább a vérfrissítés lehetősége lett. Látszólag a zenekar is így, egyfajta újrakezdésként próbálja meg kommunikálni az új lemezt, amit - ennek némiképpen ellentmondva - végül éppen Frusciante egyik zenésztársával, barátjával, a legutóbbi RHCP-turnén már kisegítőzenészként közreműködő, a zenekarnál alig idősebb multiinstrumentalista Josh Klinghofferrel készítettek el. (A lemez az iTuneson hallgatható meg, már ha telepítve van az iTunes zenelejátszó program.)

Eredmény: Az I'm With You igazából nem hogy újjászületés nem lett, de még csak nem is változott sokkal többet a zenekar annál, mint amikor mondjuk a Californication után előálltak a kicsit hippis, melankolikus By The Wayjel. Úgy tűnik, olyan erős a rutin a zenekarban, hogy a Frusciante-tól eltérő kvalitásokkal rendelkező Klinghofferrel is tudják hozni azokat a funkrockos rádióslágereket, amiket a nagy többség elvár a zenekartól. A lemez első felében nem is nagyon történik semmi különös. A dallamvilág az unalomig ismert, Kiedis fejhangjáról nem is beszélve, és bár kiemelkedő darab itt nincs is, tulajdonképpen bármelyik mehetne kislemezre: a nyitó Monarchy Of Roses dance-funkja; a kongákkal finoman megtámogatott, de inkább csak a címében afrikai Ethiopia; vagy akár a Brendan's Death Song lassan kibontakozó, giccses balladája. Ez utóbbi volt amúgy az első dal, amit megírtak a lemezhez, közvetlenül annak a Brendan Mullennek a halála után, aki a kezdetektől támogatta a zenekart, betolta őket a Bad Brains elé játszani, és akivel közösen írták meg a zenekar tavaly megjelent biográfiáját (The Red Hot Chili Peppers: An Oral/Visual History). Volt tehát bőven olyan külső motiváció, ami nagy lökést adhatott volna a zenekarnak, amit feldolgozva valami megkapóval vagy meglepővel állhattak volna elő - ahogy első gitárosuk elvesztése után előre tudtak lépni.

Aztán az első klipdalnak választott, dzsemmelgetős hangulatú The Adventures Of Rain Dance Maggie-vel azért árnyalódik a kép. Ezen a számon is jól látszik az a finom eltolódás, amit a gitároscsere hozott magával. A Hendrix-rajongó Frusciante-val szemben Klinghoffer ugyanis inkább The Edge-et és Andy Summerst szokta emlegetni példaképeként, ennek megfelelően a kicsit újhullámos, posztpunkos gitárjátéka is kevésbé látványos, inkább csak kíséri a dalokat, minthogy maga válna főszereplővé. Ezzel még jobban előtérbe helyezi Flea amúgy megunhatatlan, szellemes basszusmeneteit, amik még a gyengébb dalokat is sokszor megmentik. Ennek a dalnak a szólórészénél például szerintem remekül jön ki a "kevesebb néha több" elve alapján a zajos, hanyagul kitartott szólócsökevény. És ami a legfontosabb: itt Kiedis énektémái is spontánabbnak tűnnek, mint az eddigi dalokban. A következő Did I Let You Knowban végre tényleg visszaköszön Flea és Klinghoffer etiópiai útja: az afrikai ütősök, a highlife-os trombita tök jól összefonódik a RHCP megszokott világával - a legjobb viszont talán az, amikor a vokáltémába is belekeveredik valami afrikai íz. Ezután a szellemjárta kiállással megszakított, furán ritmizált Goodbye Hooray-jel (amiben amúgy Klinghoff is meglehetősen elengedi magát) ér véget az általam a lemez tetőpontjának kiemelt középrész.

Innentől már csak lassabb, középtempós dalok jönnek. A Police Station teljesen felesleges, közhelyes balladája például igazán elhagyható lett volna - főleg, hogy a zenekar egy szűk, 12 számos anyagot akart eredetileg kiadni, csak nem tudták eldönteni, hogy melyik legyen az a bizonyos 12 darab. A zongorával kísért Happiness Loves Company kicsi doo-wopot is bejátszó menetelése, vagy a Even You Brutus? zongorás funkja akár tekinthetőek újdonságnak is, de számomra úgy tűnik, hogy inkább a Frusciante hiánya okozta félelem vette rá ezekre a zenekart. Zárásként a megnyugtatóan lötyögő Meet Me At The Corner és a Dance, Dance, Dance emelkedett zárótánca azért helyreteszi a dolgokat - ezek ismét egész jó dalok. Egy huszonnyolc éves, sok mindent megélt zenekartól szerintem ez egy teljesen vállalható lemez tizediknek. A tényleges megújulás ugyan elmaradt, de gond vagy válság végülis nincsen. Aki eddig szerette, kitartott a zenekar mellett - és nincs túlzottan ráflesselve Frusciante-ra -, az tuti talál magának néhány kedves dalt az I'm With You-ról, aki meg eddig se szerette őket, annak pedig köszi, hogy végigolvasta azért ezt a kritikát.

Kinek ajánljuk: Természetesen azoknak, akik szeretik. A Did I Let You Know-t pedig azoknak is, akik valaha szerették őket. (LÁ)

Charles Bradley: No Time For Dreaming

B+

Várakozások: Azt már talán minden kisiskolás tudja, hogy az 1962-ben rögzített Live At The Apollo minden idők egyik leghíresebb, legjobb és legfontosabb koncertlemeze, ami nem csak James Brown karrierjében, hanem a fekete popzene történetében is új korszakot nyitott. A 2011 elején megjelent No Time For Dreaming pedig egy olyan ember bemutatkozó (!) albuma, aki - igaz, még jóformán gyerekként, de - ott volt ezen a bizonyos koncerten, hogy másnap már otthon a tükör előtt, kezében egy mikrofonállványként funkcionáló partvisnyéllel gyakorolja be Mr. Dynamite jellegzetes mozgáskultúrájának elemeit. Talán már ennyiből is látszik, hogy az 1948 születésű Charles Bradley története semmilyen szabvány szerint nem nevezhető szokványosnak; ő nem valami obskúrus/legendás lemeze újrakiadásának apropóján visszatérő elfeledett művész, és nem is egy évtizedeken át a periférián alkotó, majd bizonyos zeneblogok/kiadók által valamiért hirtelen előrángatott vén bolond vagy más efféle - hanem egész egyszerűen egy olyan énekes, aki már elmúlt ötven, mire egyáltalán felfedezték, és most, hatvanhárom évesen jutott el az első saját nagylemezig. Bradley már a hatvanas évektől kezdve (James Brown, Apollo, emlékszünk) énekelni, zenélni és elsősorban szórakoztatni akart, ám a mindennapi élet banális és nem is annyira apró gondjai minduntalan keresztezték muzsikusi ambícióit. Így hát élete nagy részében szakácsként dolgozott az Egyesült Államok változatos pontjain, és csak a kilencvenes években tért haza New Yorkba, ahol végre aktívan klubozni/vendéglátózni kezdhetett Black Velvet néven. Noha karrierje addig a pontig sem volt az a kimondott diadalmenet, a valódi mélypont csak valamikor az ezredforduló tájékán jött, mikor egy reggel (B) arra ébredt, hogy (B) bátyját (B) unokaöccse lelőtte (B) anyjának a házában. Innen viszont már felfele vezetett az út: egyik fellépésen kiszúrta magának Gabriel Roth, az autentikus megszólalású új soul/funk/afrobeat-(re)produkciókat gondozó-megalkotó Daptone lemezkiadó/kollektíva (bővebben lásd itt) feje, most pedig, úgy nagyjából tíz évvel ezután (az előzményekhez képest ez már tényleg jóformán semmi) pedig itt is van az első nagylemez. Bradley életútja az - egyelőre ugyan csak szubkulturális és kissé megkésett, ám kétségtelen - sikerig szívmelengető és tanulságos történet: valami olyasmiről szól, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat, és hogy mindig történhetnek jó dolgok az emberrel. Csak aztán ez nehogy érdekesebb legyen, mint maga a zene.

Eredmény: Pedig érdekesebb, de szerencsére nem sokkal. A No Time For Dreaming mint kuriózum vagy mint egy bizonyos, elég jól behatárolható korszak reprodukciója majdnem tökéletes, mint - mondjuk így - önálló művészeti alkotás pedig inkább csak jó, illetve bizonyos pillanataiban pedig nagyon jó. A központban természetesen maga Bradley, illetve egész pontosan az ő hangja áll, ami leginkább (ezt már többen is leírták, de valóban így van) Otis Redding hangszínét idézi, feldobva néhány James Brown-os manírral. Szóval erőteljes, kortalan, de férfias, olyasféle, ami sikerrel tölti be az egész teret; váratlan dolgokra és mély, átélhető érzelmek bemutatására képes, de nem érzelgős; kikényszeríti, hogy odafigyeljen rá az ember, de nem magamutogató; végül éppúgy hallatszik belőle az évtizedes rutin és bölcsesség, mint az ambíció és a megmutatni vágyás. Valamint Bradley még hatvanhárom évesen is nagyon-nagyon tud üvölteni: néha fájdalmasan, máskor olyan sexual-erotikusan, megint máskor meg csak úgy, azért, hogy megmutassa, ilyet is tud. A kísérőzenekar, a fiatal Menahan Street Band szintén nagyon jól végzi a dolgát: a zenei alapok leginkább a hetvenes évek elejének albumcentrikus, gazdagon, rétegesen hangszerelt, kicsit (vagy nem annyira kicsit) funk behatású soulzenéjét idézik (gondoljunk például Al Greenre), amiből nem annyira Detroit, hanem inkább Chicago vagy Memphis hallatszik ki. Különösen erős (és gyönyörűen szól) az előtérbe tolt fúvósszekció, de minden más is, a ritmusgitár, a billentyűk, a vibrafon, a ritmusszekció jól hallhatóan ízléssel lett összerakva, és a műfaj szabályainak alapos ismeretéről árulkodik. Ugyan ehhez a sok, leginkább a karrier és a nők témaköreit körbejáró, középtempós vagy annál lassabb balladához kell némi türelem és egy bizonyos lelkiállapot, és az is kár, hogy a minden szempontból pazar előadásmód mellé nem társulnak kiugró dalok (persze mondhatjuk azt is, hogy egységesen erős a színvonal), azért a No Time For Dreaming a műfaj barátainak biztos nem fog csalódást okozni. Meg ha valakiben négy évtizeden keresztül munkál valami, amit nagyon-nagyon el akar mondani, és ami végül a dolgok szerencsés együttállásának köszönhetően kitör - nos az már eleve nem lehet olyan nagyon rossz. Hát ha még őrületes fúvósszekció is van mellé.

Kinek ajánljuk: Aki sajnálja, hogy gyerekként nem volt ott azon a koncerten. (SZSZCS)

Azari & III: Azari & III

B

Várakozások: Ki gondolná, hogy egy zenekar indulását még mindig meg tudják keseríteni a zeneipar hagyományos szereplői. A fura elnevezést az alapító producerek művészneveinek (Dinamo Azari és Alixander III) összevonásából nyerő együttesnek már 2009-ben megjelent az első két single-je; 2010 derekára pedig jóformán megvolt a nagylemeznyi dal. Ennek ellenére kiadói viták miatt csak idén augusztusban jelenhetett meg a kanadaiak bemutatkozó anyaga. Tavaly azért az, aki odafigyelt, már hallhatott a zenekarról: például a szexuális és erőszakos jelenetek miatt a YouTube letiltotta a Hungry For The Power - az Amerikai pszichót és némi zombifilm-jelleget összevegyítő - videóklipjének eredetijét. Ilyet azért jóval könnyebb közhírré tenni, mint azt, hogy Torontóból jöttünk és house-t játszunk. Mert ha nevén akarjuk nevezni, akkor az Azari zenei világa, ha nem is vegytisztán, de mindenképpen a nyolcvanas évek végének és kilencvenes évek elejének house zenéjéből - közelebbről az ún. Detroit soundból - merít a legtöbbet. Továbbá, mint arról már a Balaton Soundon adott koncertjük kritikájában is szó volt, vonzódnak a nyolcvanas évek Chicagójának meleg esztétikájához, ami hatványozottan támasztja alá az egész produkció hedonista és buja koncepcióját.

Eredmény: Persze nem egy szimpla főhajtásról van szó egy több mint két évtizeddel ezelőtti stílus előtt. A fanyalgók persze fanyalogni fognak, ahogy teszik ezt minden hasonló dolognál, de a dalok legtöbbjében megvan az a csavar, vagy épp hangzás-optimalizáltság, amitől ma egy produkció érdekessé-felkapottá válhat. Ez elsősorban talán a két vokalista egyikének, a ruandai születésű Cedric Gasiadának köszönhető. Az ő soulos és már-már negédes hangja, illetve ösztönös dallamvezetése, dinamikája másik kategóriába helyezi azokat a dalokat, amelyekben szerepet kap. Minden túlzás nélkül elmondható, hogy ezek közül jópár a klasszikusok legjobbjait idézi. Legjobb példa erre az albumnyitó Into The Night, amelyben tökéletesen passzol a zene sűrű, párás nyári éjszakát idéző hangulata az énekdallammal; illetve az ezt követő Reckless. Ez utóbbit a tavalyi év derekán hallottam először és hónapokig nem szabadultam tőle: annyira szuggesztívan hatott rám a dal, amivel ritkán találkozom. A lemezre felkerült pár kevésbé sikerült, néhol kusza (Undecided), vagy jellegtelen (Change Of Heart) darab, amelyek helyett talán jobb lett volna akár a Friendly Firesszel közös Stay Here is; de a gyengébb számok is igazából csak a hat perc feletti hosszúságuk miatt válnak zavaróvá. Az album vége azonban hasonlóan erős, mint az eleje: a Hungry For The Power mellett itt van az új single, a Manic; ebben hallható folyamatos hümmögés egyfajta klausztrofób jelleget kölcsönöz a számnak, ami - nem feltétlen negatív értelemben - egy izzadós diszkó-est képzetét is eszembe juttatja. Ezután újra elindítva a lemezt az Into The Nightra el is indulhatunk bulizni.

Kinek ajánljuk: Hedonistáknak, hipsztereknek, house-rajongóknak. (DG)

Nero: Welcome Reality

C

Várakozások: Már majdnem egy évtizede zenélt együtt Dan Stephens és Joe Ray a zavarbaejtően semmitmondó Nero név alatt, mire felfigyelt rájuk a zenei világ. Előbb remixeik és feldolgozásaik keltettek feltűnést az angol klubvilágban, majd egyre szaporodó single-jeiknek hála a BBC beválogatta őket 2011 lehetséges befutói közé. A jóslat olyannyira bevált, hogy a londoni duó bemutatkozó lemeze a héten megelőzte Amy Winehouse Back To Blackjét a brit lemezeladási listák élén. A sikerben kétségkívül szerepet játszhatott az angol popélet nyár végi pangása, no meg az is, hogy mostanában nem nagyon tűnt fel olyan új előadó, akinek sikerült volna megszólítania a bulizni vágyó tizenévesek tömegeit. Az N-Dubz vagy Tinie Tempah elképesztő sikereit idén senkinek nem sikerült leköröznie, de egyébként sem próbálkoztak ezzel sokan. Talán a Chase & Status duó és Katy B jutottak ehhez a legközelebb, ám az ő lemezeik óta is eltelt már jópár hónap, így a Neronak tulajdonképpen nem is volt más dolga, mint megfelelni a partiéhes tinik igényeinek. A duó pedig elég sokmindent bevet ennek érdekében.

Eredmény: Érdekes, hogy milyen magától értetődőnek tűnik a Nero gyors népszerűsége a Welcome Reality hallgatása közben: az egész album stadionokra, tömegekre, maximális hangerőre van szabva, a sikertörténet pedig egyszerűen a koncepció szerves része. Ez a lemez nagy akar lenni és ezt folyamatosan, minden másodpercben hangoztatja. Grandiózus és populista dalok követik egymást, felfűzve valami ködös posztapokaliptikus narratívára, ennyiben pedig a lemez néha egyenesen a progresszív rock ambícióit idézi. Ehhez az elmúlt nagyjából egy évtized mindenféle nagyon népszerű tánczenei stílusai szolgáltatják az eszközöket: van itt drum'n'bass, french electro (Daft Punk- és Justice-féle változat egyaránt!), trance-vokálok (ezekért Stephens barátnője, Alana Watson felelős), acid house revival, és persze rengeteg dubstep. Stephens és Ray pedig néhány esetben valóban helytáll és sikerül monumentális és fogós popszámokat írniuk. A még év elején kiadott Me And You például ilyen, ahogy a franciatechnósan csavarodó alapokkal operáló Must Be The Feeling, vagy a kattogó trance-step Guilt is. Az egyórás Welcome Reality mégis egy rossz lemez és nem feltétlenül csak azért, mert a többi szám nem elég jó (egyébként tényleg nem az). Sokkal inkább az öncélú bombasztikusságra törekvés, a legkisebb közös többszörös folyamatos méricskélése és az ebből adódó fárasztó kiszámíthatóság az, ami zavaró. Az olcsó megoldások és a primitívség sokszor tud szórakoztató lenni, a nagyságért való erőlködés azonban soha.

Kiknek ajánljuk: Akik új kedvencet keresnek a Pendulum és a Bloody Beetroots mellé. (SZ)

Beirut: The Rip Tide

B-

Várakozások: Zach Condon egyszemélyesnek indult, ma már a színpadon is alig elférő zenekara, a Beirut tulajdonképpen barokk popot játszik ? legalábbis ez derül ki, ha a 2007-es Flying Club Cup lemez felől nézzük. Pedig korábban elsősorban arról vált ő híressé, hogy gyanúsan sok balkánias fúvós és tangóharmonikás szekciót csempész dalaiba ? de ha barokk popnak tekintjük, az azért is jó, mert lazán odébb hessegethetjük vele lelkiismeret-furdalásunkat, amiért olyan együttes albumát hallgatjuk, ami Boban Marković munkássága nélkül valószínűleg meg sem született volna. Ha azonban a Beirut életpályáját kronologikusan, a bemutatkozó Gulag Orkestartól (2006) próbáljuk leírni, nem mosdathatjuk tovább a szerecsent, és a Flying Club Cupra is csak annyit mondhatunk, hogy bár francia hangulattal kevert, azért mégiscsak Balkán-pop/folk. Hogy egy új-mexikói, még most is csak 25 éves fiatal számára Kelet-Európa egzotikus hely lehet, nekünk nem kell magyarázni, hiszen magyarok százezrei számára is Goran Bregović jelenti a minőségi zene tetőpontját, pedig mi itt vagyunk a szomszédban, ráadásul a szerbek például még állandóan ki is tolnak velünk a vízilabdameccseken. Amíg azonban nálunk a "sírva mulatásnak", a "bulinak", "az igazi sátoros lagzik hangulatának", szóval valami olyasminek a képzete tapadt a jobb híján balkáni gyűjtőnéven emlegetett zenéhez, ami a nyugis hétköznapoknak nem része, ami ünnepi, addig Zach Condon fejében sokkal romantikusabb, finomabb és melankolikusabb kép él Kelet-Európáról. Az ünnepélyesség azonban a Beirutnál sem hiányzik, sőt; csak nem a mulatás, hanem a barokkosan tömény hangszer- és énekhanghasználat az, ami emelkedetté teszi az anyagokat, amikben egy vasárnapi mosoly is valódi csodává tudja magát kinőni - a könnyen csömört okozó lemezek azonban egyúttal eszünkbe juttatják, hogy az ünneplésben nem árt néha szünetet tartani, hiszen az ünnepet éppen az teszi ünneppé, hogy egy évben viszonylag kevés van belőle. Condonék, további közreműködőkkel, tavalyelőtt dupla ep-vel jelentkeztek, és mi akkor azt mondtuk, ez a Beirut-jelenséghez újabb pluszt már nem tudott hozzáadni; így a kérdés nyilván csak az lehetett, innen merre tovább?

Eredmény: A szépet talán a saját lakókörnyezetünkben a legnehezebb megtalálni. Miután azonban tavalyelőtt mexikói vonásokkal frissült zenéje, Condonnak már csak picit kellett a térképen észak felé haladnia, hogy annyi kóborlás után a Rip Tide-dal végre hazajusson - miközben szövegeiben az otthontalanság érzése újra és újra felbukkan. Ám ha a Flying Club Cupnál nem is megy, itt tényleg kapcsoljuk ki nyugodtan azt, amit a Gulag Orkestarról tudunk: ennek a Beirutnak semmi köze Kelet-Európához; persze, van a lemezen tangóharmónika, és egy halom hangszert fújnak rajta, de ezeket azért Boban Marković előtt és rajta kívül is használta már a popzene, és inkább egyszerűen csak barokk vagy indie pop ez. A magasztosság ezen az albumon eleve nem jut agyonmetaforizált szerephez, a gyertya tüze is csak egy láng, minek ezt túldimenzionálni, figyelmeztet a frontember; a zongora és a már 2009-ben is előkerülő szintetizátor pedig még szellősebbé teszi az anyagot. A Beirut szimpatikusságát mindig az adta, hogy ha az angolszász popzene hagyományaitól idegen eszközökkel is, de könnyen befogadható számokat írt, és a lemez első fele, de különösen az East Harlem (mert nemcsak Santa Fe és Albuquerque, hanem más városok is megidéződnek a Rip Tide-on) alapján úgy tűnhet, a dalszerzés még mindig könnyen megy Condonnak. Ugyanakkor a lemez minden kedvessége és a hangszerek összes kanyaros zsúfoltsága ellenére is hamar leül, és alig több mint félórás hossza dacára is ötven százalékban ötlettelenül pörög végig. A felvételek ügyesek, de vértelenek; aranyosak, csak hát hol az izgalom. Így hiába, hogy - főleg a billentyűsöknek köszönhetően - a Beirut időnként túladagolt nagyszabású megszólalása ezúttal kisebb eséllyel okoz hasfájást hallgatóinak, pálfordulást a harmadik lemez sem hoz - de ami nagyobb baj, hogy fordulatok sajnos a lemezen belül sem akadnak.

Kinek ajánljuk: Aki szeretne leszokni arról, hogy mind a 492 Facebook-ismerősét felköszönti a születésnapján. (GE)

Balam Acab: Wander / Wonder

C

Várakozások: Balam Acab úgy lett internet-híres, hogy jó időben volt jó helyen: a witch house nevű izé dühöngése idején, vagyis tavaly a Tri Angle nevű kiadónál jelentette meg ötszámos See Birds című első ep-jét. Meg is kapta, hogy ő is witch house, ami annyiból stimmel, hogy lassú zenét játszik, sok benne a visszhang meg ilyesmik, továbbá lehet a nevét úgy írni, hogy az A betűk helyett háromszög van, ami fontos műfaji ismertetőjegy. Meg azt is olvasom, hogy amolyan rejtélyes ember ő, bár a nevét, életkorát, lakhelyét, tanulmányainak adatait lehet tudni: Alec Koone, 20, Pennsylvania, zenét tanul New York államban. (Tényleg még mi kéne, hogy ne legyen rejtélyes, hogy tudjuk a kedvenc ételét is?) Annyiból viszont más az ő zenéje, hogy nem olyan "félelmetes" és nincs benne lepitchelt (elmélyített) rappelés, viszont van benne felpitchelt (csipogóssá magasított) énekelgetés, nem Alecé, hanem hangmintázott. Ez az első nagylemeze, mármint 37 perc; nagyon izgi, hogy mi lesz vele most, hogy a witch house "meghalt". Vagy legalábbis azt hiszem, hiszen mert most már egy másik év van, mindjárt ősz, ilyenkorra már ki szokták jelenteni a megfelelő helyeken, hogy meghalt az a dolog, ami tavaly volt.

Eredmény: A Wander / Wonder (állítólag tökéletes cím!) az a lemez, amit tipikusan úgy szokás leírni, hogy "hangulatfestő". Ezek vannak benne: lassú, sőt, vánszorgó, eredetileg a hiphopból elszármazott pofonegyszerű ritmusok; szanaszét maszatolt szintik; amúgy is mindent beborító zengetés- és visszhanghalom; egy-két mélyebb mély; sok csobogó digitális víz; sok csingilingi dallam; továbbá ismét a felpitchelt énekelgetés, ami mégsem vicces csipogás, hanem "éteri", mert van rajta egy csomó zengető. Továbbá még az is jellemző rá, amit a szerző úgy fogalmazott meg, hogy "ez nem klasszikus zene, de Bach hagyományát követi", miszerint témák, motívumok és ötletek térnek vissza folytatólagosan, nem csak holmi számok vannak egymás mellé szórva. Ami ebből kijön, az talán witch house, talán nem; viszont ettől függetlenül pontosan megmondható, hogy mi: szépelgő félkész downtempo, aminek a félkész voltát effektek próbálják palástolni, sikertelenül. Én amúgy nagy barátja vagyok mind a polírozatlan, lo-fi megszólalásnak, mind az effekteknek, de hát itt ezek csak arra szolgálnak, hogy "érdekes" legyen az, hogy ilyen naiv és tökéletesen jellegtelen dallamocskák csilingelnek, csilingolnak; a bachozás meg arra mentség, hogy néhány csenevész ötletecskét 37 percen keresztül lehessen elhúzni. Jó, nem minden nagyon szörnyű, mert a kezdő Welcome például már majdnem érdekes, bár mondjuk tíz éve is a gyengébb darabok között lett volna egy illbient-válogatáson (de hát azok, akik a witch house-ért lelkesednek, úgysem emlékeznek ilyesmikre, mint az illbient); illetve az Expectben van egy felpörgetés, ami aztán a semmibe fut ki - oké, ez sem nagy truváj, de legalább valami a sok üres szépelgés között. Ennél tovább aztán tényleg nem érdemes meghallgatnia annak (például itt lehetséges), akinek nincs jobb dolga, de  kíváncsi arra, ezen a héten milyen hülyeségért fog rajongani az internet. A végén van még egy kicsit "kísérletezőbb" szám, de tényleg nem marad ki semmiből, aki nem jut el addig.

Kinek ajánljuk: Aki kizárólag azért nem hallgat szépelgő downtempót, mert az nem menő. (RA)

Young Widows: In And Out Of Youth And Lightness

C+

Várakozások: A három szakállas, kockásinges férfiból álló Young Widows első két lemezével a legnagyobb névvé vált a Steve Albini vagy a Jesus Lizard fémjelezte amerikai noise rock hagyomány jelenkori követői között. Két évvel ezelőtti pesti koncertjükért kritikusunk is egészen odavolt, hivatkozási alapnak nevezte és a Shellac mellé helyezte egy polcra.

Eredmény: Az In And Out Of Youth And Lightness-szel a zenekar jórészt búcsút int az amorf szörnygitárnak és a disznótoszó basszusnak, ehelyett úgymond felnőtt, dallamos, balladisztikus oldalát mutatja. Evan Patterson üvöltés helyett mondjuk, hogy Nick Cave-esen énekel; a zenében pedig a poszt-punkos monotóniától a gótikus country hangulatokon át a noise rock ballada-kompatibilisebb felhasználásáig sok minden ott van, ami az évek során a férfibánat és a zajos rockzene találkozásánál a kollektív tudattalanban hordalékként felhalmozódott. Egy-két helyen még megidézik a csapat múltját - lásd a kislemezdal Future Heart felszabadultabb zúzása vagy az In And Out Of Lightness nyikorgós fokozódása, amit végül gospeles kórussal oldanak fel -, de a hangsúly már egyértelműen máshol van. Az új irány érintőlegesen belehallgatva nem is tűnik reménytelennek: több helyen is felkaphatjuk a fejünket önmagukban húzós, működőképes témákra - azonban az elnyújtott, atmoszférikus számok dalszerzési szempontból egyszerűen nem jutnak át azon a határvonalon, ami az ún. prüntyögést a jó daltól elválasztja, ez pedig a posztrocker-generáció tipikus hibája. A legemlékezetesebb témák a White Golden Ringsben hallhatók - ezek mintha a kicsit hasonló utat befutó, tehát a noise rock és poszt-hc felől a feszültség megőrzésével belágyuló Unwound Leaves Turn Inside You lemezéről maradtak volna le, csak éppen ők jobb dalt raktak volna össze ugyanezekből a részekből. A másik probléma a markáns hang és atmoszféra hiánya. Ha kifejezett nyúlásokat nem is hallani, inkább olyan a hangulati összkép, mintha az imént említett hordalékból tartanánk a markunkban egy szürke kupacot. Patterson az ún. "viszkiben áztatottság" felé enyhén, igaz, nem túljátszottan hajló énekbeszéde nem elég szuggesztív, hogy oda akarjak figyelni az általa közvetített férfibánatra, így az olyan énekközpontúbb momentumokból is kapufa lesz, mint az egészen szép záró In And Out Of Youth lezárása. Aligha véletlen, hogy az imént hiányosságként felrótt tényezők épp, hogy kevésbé fontosak abban a zenei közegben, ahonnan a Young Widows jön, mint ott, ahova most szeretne megérkezni. Szóval próbáljuk meg naivan úgy venni, hogy a zenekar egyszerűen csak túl merész ugrással próbálkozott, nem pedig a nem-alibi dalszerzés elpusztításán munkálkodó nemzetközi sátáni összeesküvés részesei.

Kinek ajánljuk: Bánatos férfiaknak, akiknek nem olyan fontos a Dal. (DD)