"Azt szeretném, ha mindenki megismerne" - Judie Jay a Quartnak

2012.01.14. 21:30

Judie Jay majdnem másfél évtizede énekel, a Zagar-féle Underground Dívák mellett a Realistic Crew, Karányi, Cadik, a Beat Dis stb. számaiban szerepelt. Beszélgettünk tavalyi bemutatkozó szólólemezéről; arról, hogy miért jó, ha valami fáj; az elektronikus és hangszeres zene különbségéről és tehetségkutatókról.

Most írtunk egy cikket arról, hogy ki a legnagyobb popdíva ma a világon. Szerinted ki?

Nem szeretem ezt, hogy legnagyobb, legjobb, szerintem a művészetben nem lehet ilyet mondani. Nincs olyan, hogy jobb, legfeljebb olyan, hogy a leginkább kedvünkre való, illetve tapasztaltabb.  Pont ezért nekem a kritika is mindig egy kicsit furcsa ? kivéve, ha úgy van megírva, hogy "szerintem", "számomra". Mert milyen módon döntheti el valaki, hogy az ő ízlése jobb, mint másé? Szóval ha azt kell megmondanom, hogy ki a leginkább az én ízlésemnek való ma Magyarországon - előre bocsátva, hogy a pop nálunk Magyarországon teljesen mást jelent, mint mindenhol máshol a világon -, akkor egyrészt Hodosi Enikőt mondanám, aki az Occam-lemezen is hallható a Neo mellett: valami elképesztő, nagyon jól használja a hangját, technikásan, stílusosan, nagyon kellemes érzés hallgatni. Rajta kívül Fábián Julit említeném még, aki sokkal nagyobb ismertséget érdemelne meg. Hozzátenném, hogy rengeteg zenész bukkant fel mostanában, aki az undergroundban mondjuk tíz évig próbálgatta a szárnyait, tapasztalatokat szerzett, tanulta a szakmát - kegyetlen hangú, tehetségű, technikájú emberek vannak manapság a magyar zenében. Ami a külföldi popot illeti: én például Sade új albumát popnak nevezném, főleg a régiekhez képest, és ő mindig zseniális. Nagy kedvencem gyerekkorom óta, úgyhogy mindig be kell sorolnom mindenhova.

Most az olyan sztárokról van szó, mint például Lady Gaga.

Nekem Lady Gaga kifejezetten antipatikus, a hangja, az egész hozzáállása, zenéje sem az én világom. Britney Spears alapjai mindig zseniálisak voltak, ha nem ő énekelne, akkor nagyon szívesen hallgatnám. Adele szerintem nagyon nagy. Gyönyörűen használja a hangját, a zene is illik hozzá, az egész szépen össze van rakva, az ember csak csodálni tudja. Amy Winehouse pedig korunk egyik legnagyobb énekesnője volt. Illetve neki volt a legnagyobb hangja, az egy másik dolog, hogy mit tudott kezdeni vele. Azt hiszem, őket kettejüket tudnám kiemelni.

Fotó: Pályi Zsófia

Mennyire lehet szerinted elválasztani az adottságot és azt, hogy valaki hogyan használja a hangját? Szoktad gyakorolni a hangod, próbálgatni, hogy mire vagy képes?

Nem tanultam énekelni; voltak próbálkozások, de sosem voltam olyan ember, aki képes volna fix helyen fix időben rendszeresen megjelenni, a mai napig nehézségeim vannak ezzel. Van, hogy mondják, hogy milyen jó hangom van; de én ebben sem hiszek, szerintem nincs jó hangom, csak megtanultam használni - úgy, hogy az kellemes vagy éppenséggel ha kell, kellemetlen érzéseket keltsen az emberekben. Szerintem az adottság vagy a lélek nagyon sokat számít. Szerintem nem vagyok egy jó énekesnő, csak óriási nagy szerencsém van, hogy tehetséggel születnem. Enélkül  nincs meg a lélek... Illetve már elég ideje csinálom; nem tudom, ki mondta, hogy ha valaki tíz évig csinál valamit, akkor akár tehetség nélkül is lehet már jó, akkora tapasztalata és gyakorlata lesz. Naponta két-három órát gyakorlok, akár otthon, akár a heti három-négy próbán; heti legalább két fellépésem is szokott lenni átlagban. Ebből nagyon sok az improvizáció, amit nagyon szeretek. Ezalatt az ember mindent kipróbál, a magas ordító hangot és a mély, öblös, szexi hangot. [Mutatja, nevet.] Próbálkozik, és a következő alkalommal már tudja, hogy mit lehet és mit nem.

És mi az, ami nem megy?

Volt az a magas, gyerekes, kislányos hangom, amit például a Pluto Projectben használtam sokszor: ez már nem megy, megváltozott a hangom az utóbbi pár évben. Inkább "mammásabb", rekedtesebb lett. Meg is erőltetem, túl sokat használom, és itt jön be, hogy feltehetően nem is helyesen. Mostanában egyébként olvastam, hogy a legnagyobb énekesek legalább napi egy Aspirint beszednek, ami leviszi a gyulladást, és ettől kezdve nincs annyira megfeszülve az ember hangszála. Úgyhogy néha fellépés előtt bevágok egy jó Aspirint, hátha jó lesz. [Nevet.]

A legtöbben az elektronikus zenéből ismernek, de mást is énekeltél. Mennyiben más elektronikus zenére énekelni, miben igényel mást, mint a többi fajta zene?

Úgy kezdtem, hogy elektronikus zenére énekeltem, és nagyon sokáig ezt is csináltam, mégpedig elsősorban stúdióban. Úgyhogy hozzászoktam a tökéletes hangminőséghez, ahhoz, hogy mindent jól hallottam, nem kellett figyelni arra, hogy túlharsogja-e a hangomat a dob vagy a gitár stb. És akkor egyszer csak találkoztam egy színpadi fellépéssel, ahol is nem hallottam magam a dobtól, a basszusgitártól, és jött a teljes pánik, hogy most mást kell csinálnom. Próbálkoztam azzal is, hogy a fél fülemet befogom, de kiderült, hogy ez nem valami elegáns megoldás, a monitorra kell támaszkodnom. Ezek után kezdtem énekelni Lakatos Gyuszi zongoristával és Orbán György bőgőssel - teljesen véletlenül találtunk egymásra. Ők ugye abszolút nem elektronikus, hanem jazzes, bluesos, soulos háttérből jönnek. Többek szerint amióta elkezdtem velük fellépni, azóta kezdett élni az énekem. Ők ezt "time"-nak hívják, és már én is. Az a különbség a kettő között az, hogy elektronikus zenébe nehezebb beleadni a lelket. Tulajdonképpen semmi másban nincs benne az az emberi hibalehetőség, emberi lendület, ami egy hangszeres zenében megvan.

Az első lemezed mégis elektronikus zene.

Úgy éreztem, hogy azért tíz évet mégiscsak elektronikus körökben nyomtam le, úgyhogy az első lemeznek ilyennek kellene lennie. Ez azért puhulni fog a következőekre, legalábbis ezzel próbálkozom, elmozdulok a hangszeres zene felé.

Nagyon sokára adtad ki az első lemezedet, ahhoz képest, hogy mikor kezdtél énekelni. Mennyi ideig készült az album?

Körülbelül egy évig tartott, kisebb-nagyobb kihagyásokkal. Nagyjából havonta egy-egy számot vettünk fel. Én találtam ki az éneket, a szöveget, a zenébe is beleszóltam. Azért az alapok nagyjából 80 százalékban Szabolcs Máté [Secta Chameleon] munkái.

Rengeteg zenésszel dolgoztál együtt az évek során. Közülük miért ő lett az, akivel elkészítetted a szólólemezedet?

Az egyik oka az, hogy ő volt az első, aki felajánlotta, hogy csináljunk nekem egy lemezt. Mondtam, jó, csináljunk. Másrészt viszont most álltam készen arra, hogy saját lemezt készítsek. Ha korábban bármit letettem volna az asztalra, mindig túl sok hibát találtam volna az énekemben. Most is találok hibákat, de végeredményben azért szerintem első lemeznek megfelelő, húsz év múlva visszatekintve is ezt fogom mondani rá, remélem.

És volt valami, ami miatt Szabolcs Máté alkalmasabbnak bizonyult arra, hogy a számaidon dolgozz vele?

Inkább azt mondanám, hogy jobban eltalálta az én ízlésemet zeneileg, illetve nagyobb teret adott az énekem kibontakozásának. Nagyon hasonló az ízlésünk, a dallamos, harmonikus dolgokat szeretjük. Engedte, hogy egy kicsit nyálas legyen, de úgy, hogy azért ne legyen ciki. [Nevet] Én ugyanis szeretem a popot, és szeretem azt is, hogy ha valami fáj. Mégpedig az élet minden területén, mert nagyon sok mindent lehet meríteni abból, ha valami fáj, rosszul esik. Nagyon sokat adott ez nekem, a szövegeimnek mindenféleképpen. Ő ezt átlátta, ezért ő illett hozzám a legjobban.

A következő lemezen is fog szerepelni?

Ő is, de már beleszövünk gitárt, nagybőgőt, zongorát. Kicsit jazzesebb, lassabb lesz ? nehéz megfogalmazni, mire törekszem... Arra, amit én is szeretek a Sade-féle zenében; talán a legjobb szó az, hogy "cool", még ha ez egy kicsit hülyén is hangzik.

A Harmony tavaly tavasszal jelent meg. Több mint fél év után mennyire vagy elégedett a lemez fogadtatásával?

A fogadtatásával teljesen elégedett vagyok. Az is igaz, nem lehet kiszámítani, hogy milyen lesz egy lemez fogadtatása; nem is igazán vártam semmit. Mondjuk abban reménykedtem, hogy kicsit talán több helyen jelenik majd meg, például a rádióból hallhatok vissza olykor-olykor egy számot. Lehet, hogy ez az én naivitásomat mutatja, hogy poposabbnak gondoltam ezt a lemezt, mint amilyen.

Fotó: Pályi Zsófia

Szoktak hallgatni a régi zenéidet?

Igen, szoktam. Az egyik kedvencem a Casio Samples: When I Was Only Five című száma, amit az elsők között készítettem, és máig az egyik kedvencem. Úgy gondolom, hogy a magyar elektróból az egyik legjobb album volt a 2001-es Cutting Age. De nagyon sok olyan szám is van, amit meghallgatok és fogom a fejem, hogy milyen hibákat vétettem, úgyhogy már néha ódzkodom is ettől.

Mi volt a legnagyobb közönség, ami előtt felléptél?

Amikor a Zagarral az Underground Dívák tagjaként léptünk fel a Balaton Soundon, Fatboy Slim előtt. Aznap óriási vihar volt, annyira jöttek a felhők, hogy minden sátrat lezártak, kivéve a nagyszínpadot. Úgyhogy mindenki ott volt, aki egyáltalán a fesztiválra elment. Biztosan sokan lettek volna enélkül is, így viszont elképesztő mennyiségű ember állt előttünk. A zenekar basszusgitárosa le is fényképezett a színpadról, ahogy ott állok előtte, énelőttem pedig a rengeteg ember. Nagyon jól néz ki. De igazából a klubkoncerteket, kisebb közönségeket jobban szeretem. Jobban lehet szemkontaktust teremteni, sokkal egyénibb az előadás attól, hogy valakire rá tudok nézni és neki tudok énekelni. Egy ilyen nagyszínpadról ha lenéz az ember, már az első sor is nagyon messze van.

Az Anima Sound Systemmel is énekeltél egy ideig.

Igen, az úgy volt, hogy Prieger Zsolt felhívott nyár elején, hogy probléma van, mert kiesett az énekesnőjük, viszont az egész nyaruk le van szervezve, nagyon nehéz lenne az összes koncertet visszamondani, mennék-e velük turnézni. Beleegyeztem, mert a Zsoltit nagyon szeretem, az egész csapat nagyon jó volt - szerencsére nagyon sok zenésszel jó kapcsolatom van -, de igazából nem illettem oda annyira, mint kellett volna. Bele kellett illenem másvalaki cipőjébe, ami mindig kicsit nehézkes, főleg, ha elég egyéni a hangod. Úgyhogy megvolt az, amit lebeszéltünk, én kisegítettem őket, ők kisegítettek engem.

Volt olyan, hogy meghívtak egy számba énekelni, és ezt érezted, hogy nem illesz bele?

Igen, de azt nem is csináltam meg. A legtöbbször akkor vállalok el egy számot, ha úgy érzem, hogy tudok valami olyan extrát adni hozzá, amitől a szám is jobb lesz és én is. Ha már az elején nem érzem, hogy ebbe tudok bármit is adni, akkor nem csinálom meg. Kétszer-háromszor volt olyan, hogy mégis felvettünk valamit, de ezek nem jelentek meg. Amit nem akarok meghallgatni utána, azzal már gondom van. Azért csinálja az ember, mert szereti csinálni, akkor meg ugye csináljon olyat, amit szeret. Én legalábbis így gondolom, bár van, aki ezt másként látja. Például nagyon nem vagyok megelégedve a Megasztárral és hasonló műsorokkal. Nagyon furcsa helyzet, hogy úgy zsüriznek valakit, hogy az nem magát adja, hanem mások számát kell eladnia, többfajta stílusban. Attól még, hogy az egyik dal lelke nem illett hozzád, nem  tudsz kellő lelket vinni bele akár a dallam, akár a szöveg miatt, még lehetsz jó énekes. Mégis, ha a tegnapi óriási előadásod után becsúszik egy nem annyira megfelelő darab, már lejjebb vagy a ranglétrán - pedig ez normális: nincs olyan előadó, akinek ne lenne rosszabb/jobb fellépése. Ez nem hiba, ez emberi.

Erre mondta Clive Davis zeneipari guru, hogy a legnagyobbak sem a saját számaikat énekelték, például Frank Sinatra.

Persze, de ők, mint mondtad, a legnagyobbak, több tíz év tapasztalattal. Hozzá kell azért tennem ehhez, hogy én anno a Pepsi Sztárcsinálóval kerültem a zenész körökbe. Addig amatőr énekesként énekeltem össze-vissza mindenhol, de nem kerültem színpadra: mindig csak próbáltam, elképesztő mennyiségű zenekarral, de mindig kirúgtak. Mondjuk így visszatekintve joggal. A hozzáállásom sem volt jó, illetve a hangomat sem tudtam még használni. A Pepsi Sztárcsinálóba nem én jelentkeztem, hanem recepciós voltam egy helyen, ahol találkoztam az egyik indulóval, Balogh Gyuszival a Pluto Projectből. Amíg várakozott, elkezdtünk beszélgetni. Kérdezte, hogy te is énekelsz? Figyelj, ha bejutunk a döntőbe, felhívunk. Megadtam a számomat, és pár hónap múlva egyszer csak csörgött a telefon: bejutottunk, jössz? Ezek után a Pluto Project megnyerte velem a dance kategóriát. De ez volt itthon az első ilyen műsor, még csak próbálgatták, az egész kicsit félrement. De én nekik köszönhetem, hogy utána az EstFM-be bekerültem, ott a srácokat megismertem, például jó barátomat, Superman Zsoltit -  aki az első interjú során jókat élcelődött velem, ugyanis már akkor érezték az emberek, hogy valami nincs rendben ezzel a showműsor módjára felvezetett tehetségkutatósdival. Vagy például ottani ismeretség alapján kerültem kapcsolatba a Mantra Porno zenekarral.

Most programszervezőként  Gozsdu Manó klubban. Egyetértesz azzal, amit írtunk, hogy 2011-ben nagyon felpezsdült a magyar zenei élet?

Igen, abszolút egyetértettem veletek ebben. Tavaly egyszer csak mindenki kiadott egy albumot, és mindegyik sokkal jobb volt, mint a korábbiak. Mintha egyszer csak magasabb szintre lépett volna minden zenész a környékünkön; vagy mindenki egyszerre arra gondolt, hogy "na, most már kiadom az igazi zenémet." De ezt a hozzáállást nemcsak a zeneiparban látom, hanem akár annál a multinál is, ahol egy ismerősöm dolgozik. Én nagyon spirituális vagyok sok szempontból, hiszek abban, hogy vannak korszakok, amikor változnak a dolgok, amikor az ember többet tud. Szerintem a múlt év minden szempontból nagyon produktív volt.

Fotó: Pályi Zsófia

Sok helyen jártál külföldön gyerekkorodban és később is. Arra nem gondoltál, hogy zenészként megpróbálj külföldi karriert építeni?

Ez a lemez már kint is van külföldön, csak kicsit lassan mennek a dolgok. Mondjuk ma már ugye nem vásárolnak lemezt az emberek, hanem letöltik - ami egy olyan dolog, hogy ez van, teljesen felesleges ellene harcolni, mert akkor is ez lesz. Azt kell kitalálni, hogy hogyan lehet így dolgozni, hogy az mindenkinek megérje. De hát telítődött minden ipar. Hihetetlen mennyiségű fotós, zenész, dj, író van, emiatt nehezebb érvényesülni. Én mint elsőlemezes énekes azt szeretném, ha mindenki megismerne, és ezt úgy tudom elérni, ha szórom a lemezt, ha mindenki kap belőle. A másodiknál már lehet ezzel játszani, például az interneten több helyen megvásárolhatóvá tenni a számokat. Ami a külföldet illeti: én nagyon szívesen megyek bárhova, de amíg nem hívnak, addig mit mocorogjak? Nekem itt jó, itt van a családom, itt vannak a barátaim.

Lehet azért dolgozni azon, hogy hívjanak.

Az a baj, hogy még senki nem próbálta. Figyelem, bárki segít nekem, nagyon hálás leszek! [Nevet] Az a baj, hogy nagyon sok mindent bevállaltam: énekelek, próbálok, tanulok, gyakorlatozom; kezdek már az energiáim végén járni. Nem is szeretnék a saját menedzserem lenni, a koncert előtt azzal foglalkozni, hogy nincs meg ez a kábel, tönkrement a hangkártya, ez a srác már félórája itt kellene, hogy legyen. Ezután ugye az ember már máshogy megy fel a színpadra. Azt a személyt meg még nem találtam meg, aki akkora buzgósággal vetné magát ebbe a munkába, mint amennyire elvárnám. Másokat szívesen szervezek, de nekem nincs menedzserem. Ha hívnak, akkor megbeszélem, elmegyek.

Ez azért furcsa, mert lehet, hogy ha megkérdezünk valakit az utcán, az nem tudja, hogy ki vagy...

Biztos nem.

...de azért aki érdeklődik a zene iránt, az biztosan találkozott már a neveddel; vagyis mondhatjuk, hogy ismert énekesnő vagy.

Egy kicsit tán többet gondolnak rólam az emberek, híresebbnek gondolnak, mint amilyen vagyok. Inkább csak az van, hogy sok helyen vagyok látható. A mi generációnkból sokan ismerik a nevemet, de a popkultúrához most csatlakozó nemzedék csak most kezd valamennyire megismerni. De nincs ezzel baj: nekem ez az utam.