Az utolsó mohikán - Suzuki GSX-R 750

Egy kihalóban lévő kategória, a 750-es szupersport géposztály legizgalmasabb képviselőjét sikerült közel 8 napig nyúznunk, miközben végig azon értetlenkedtünk, miért farolnak sorra ki a gyárak ebből az arany középutat jelentő kategóriából?! A Suzuki 750-es GSX-R-e szinte mindent megcsinál, amire az 1000-es is képes, míg fordulékonyságával a 600-as kategóriát idézi.

A 750-es gixxert nyilván nem kell bemutatni annak, aki egy kicsit is ismerősen mozog a motorok világában, hiszen ez a típus volt gyakorlatilag az első sportgép-replika, amit a közutakra szabadítottak a 80-as évek derekán. Az ősmodell 102 lóerős teljesítménye mai szemmel nem tűnik soknak, ám abban az időben verhetetlen volt lóerő/súly arányában. Természetesen a többi gyár is felismerte a 750-es szegmensben rejlő üzleti lehetőségeket, és az évek alatt a Suzuki sorra kapta az erősebbnél erősebb kihívókat, ám - a motorevolúció fintoraként - 2004-re gyakorlatilag ellenfél nélkül maradt a gixxer az általa teremtett szegmensben.

Tesztmotorunk tehát egy eltűnőben lévő kategória utolsó képviselője, amely mellett makacsul kitart a Suzuki - remélem, nem lövöm le a teszt lényegét -, amúgy nagyon helyesen. Az általunk kipróbált példány szürke-fekete-narancssárga színekben pompázott, amit én utoljára választanék a lehetséges színkombinációk közül, ugyanis mind a sárga-fekete, mind a - hagyományos - kék-fehér fényezés sokkal jobban áll a motornak. Apróság ugyan, de szerintem ez a szín nehezebben szúrható ki a visszapillantóban, így egy élénkebb színű gixxerrel talán még biztonságosabb is a városi közlekedés. Fényezés ide vagy oda, ez a motor minden valószínűség szerint még rózsaszínben is jól nézne ki, ugyanis formájában van valami elemi agresszió, ami miatt az ember nem szívesen támasztja le óvodák és általános iskolák közelében.

A tavalyi modellhez képest a legszembetűnőbb változtatás az új fej- és farokidom, továbbá a mattfekete váz és lengővilla, ami divatosnak divatos ugyan, de szerintem nagyon egybefolyik tőle minden. A hátsó lámpát ledek garmadája váltotta fel, míg az első fényszóró - az ezres modellhez hasonlóan - már függőlegesen helyezkedik el. A motor talán egyetlen szépséghibás eleme a kipufogódob, amin még a ferdén lecsapott végcsonk sem segít, így szinte pedesztrinálja a leendő tulajt, hogy a bejáratás alatt kipufogó-katalógusokkal terrorizálja közvetlen hozzátartozóit.

A motoron klasszikus versenypózban kell ülni, ami egy kényelmesebb motorhoz szokott pilóta számára rémálom lehet, még annak ellenére is, hogy a sportmotorok között kifejezetten kényelmesnek számít az új 750-es GSX-R. Egy Ducati 749- vagy 998-tulajdonos valószínűleg pontosan tudja, hogy miről is van szó... A gyújtással együtt életre kel a műszerfal, az egérmozi elkezd villogni, miközben a fordulatszámmérő tesz egy tiszteletkört. Szőrszálhasogatás ugyan, de nekem az előző széria fehér számlapos műszerei jobban tetszettek, mint az új fekete, azonban belátható: egy ilyen színtű redesign után harakirigyanús lett volna a tervezők részéről, ha pont ehhez nem nyúlnak...