Született nőcsábász - Piaggio Liberty 125

Három alkalommal is nyúzhattam a Piaggio nagykerekű robogóját, a Liberty 125-öst. Ami világosan kiderült, hogy ugyan rövidebb városon kívüli kiruccanásokat be lehet vele vállalni, inkább a házak közötti használatra alkalmas, de arra különösképpen.

Nagyobb kép

Elölről nézve kicsit eljapánosodtak vagy inkább elkeletiesedtek a formái elődjéhez képest, amire a kereskedő is felhívta a figyelmet. Ennek ellenére vagy éppen ezért Olaszországban kedvelik. A forgalmazó állítása szerint csak 2004 első félévében húszezer példányt adtak el belőle hazájában. Magyarországon ez idő alatt kicsit kevesebb, mint 8600 új kétkerekű kelt el az összes motormárkából.

Ami biztos, hogy a motort nem szélcsatornában tervezték. Vagy ha abban, akkor túl hangos volt a szélgerjesztő turbina. 75-80 körül ugyanis elkezdett sípolni, és a zavaró hang a tempó növelésével éles sivítássá változott. Sokáig keresgéltem, hogy mi lehet ennek az oka: menet közben befogtam az első alkalommal hiányzó bal tükör és az első fék folyadékszintjelzőjének a lámpaidom elején lévő rését, de a sivítás maradt. Végül kiderült: rá kell fektetni a tenyeremet a szép háromszögletű fényszóró felső burkolatára, és akkor elcsendesedik. Ez azonban hosszú távon nem megoldás, feltehetően egy tartozékként kapható plexivel megoldható a kissé zavaró probléma.

A 125-ös négyütemű blokk komótosan gyorsítja a 94 kilós gépet. A pirosnál is el lehet jönni elsőnek, de bele kell kalkulálni, hogy bizony hiába a csutkagáz, először csak lassan indul meg, és úgy a 10-15 kilométer per órás sebesség elérése után kezd megjönni az ereje. Én nem éreztem jelentős különbséget, ha egyedül vagy ha utassal indultunk el. Így is, úgy is egész hamar elérte 70-80-as tempót, ezután viszont már lassabban gyorsult tovább.

A masina egykedvűen nyeli el a budapesti kátyúk jelentős részét, és csak a nagyobb úthibákon áthaladva zörögtek egyes alkatrészei - főképp a rendszámtartó hátul, amit valószínűleg a rosszul berakott rendszámtábla okozott. Keskeny felépítésének köszönhetően jól lehet vele manőverezni az autók között - még utassal is. A kisteherautók magasabban lévő tükrei azonban gondot okozhatnak a kormányidomból csápszerűen szétágazó szép, kerek és jó hátralátást biztosító visszapillantóknak.

Két személlyel hamar teljesítőképességének határára jut, ha egy-egy rosszabb útszakaszon (például Szentendrei út) haladunk. Az utas alig győzött kapaszkodni, és addig küzdött a feneke alatt pattogó hátsó ülésen, hogy az egyik lábtartója be is csukódott Békásmegyer magasságában. Érezhetően túl könnyen járt a két elfordítható gumírozott vasdarab.

A másik rémálom a Határ út felmart aszfaltja volt tavaly nyáron: a hosszanti csíkok és a keskeny gumik miatt erősen kellett egyensúlyozni az egyenesfutását vesztett, billegő motorral. Mentségére szolgáljon, hogy az utak többségét nem "újítják fel", így nem ilyen frissen felmart felületűek. Az M3-as bevezető szakaszán most tavasszal viszont vígan ki lehetett vele motorozni a száztízes tempót két személlyel is. A legjobb, hogy kifele, a Fót felé kanyarodó sávban sem kellett nagyon lassítani. Az enyhe emelkedő pont elég volt ahhoz, hogy fullgázon közepes döntéssel teljesítsük az ívet.

Hasonló volt helyzet egy dobogókői menetkor. Felfelé csutkagázon egy személlyel sem gyorsult 70-80 fölé, ezzel a sebességgel vígan lehetett kanyarogni, fékezgetés nélkül. A döntögetés az általam szokottnál eleinte kicsit több erőt követelt, kanyarokban néha billegni éreztem a masinát. Lefelé már gyorsabban haladtunk, a fékek jól fognak, ha emberesen megrántjuk a fékkart.