Plasztikrakéta - Suzuki GSX-R 1000 K5 teszt

A Suzuki minden idők legerősebb szériában gyártott sportmotorját sikerült egy hétig nyúznunk.

Őszintén bevallom, kevés motort vártam már úgy, mint az új gixert, hiszen azok a szerencsés kollégák, akik kiutazhattak télen Ausztráliába tesztelni a vasat, ódákat zengtek a motorról. Persze ebből le kell vonni a business class utaztatást és a repivacsorákat, ám jelen esetben akár vitorlázógéppel is vihették volna a tisztelt szakújságírókat, kenyéren és vízen tartva, ugyanis erről a gépről nehéz rosszat írni.

Ahogy egy jó sportmotorhoz illik, a 2005-ös modell szinte minden paraméterében felülmúlja elődjét, erősebb és kezesebb lett, ráadásul mindezt úgy teszi, hogy könnyebb és jóval kisebb is lett annál. A 180 centi feletti motorosok az utóbbi változásnak nem igazán örülhetnek, ugyanis számukra meglehetősen "kompakt" lett az üléspozíció, ám összességében így sem tragikus a helyzet, csak legfeljebb egy kicsit gyakrabban kell megállni pihenni. Amúgy a gixer ergonómiája tökéletes: a keskeny kormánynak, ülésnek és a rövid tanknak köszönhetően szinte beleolvadunk a motorba, nincs a csuklónkon túl nagy teher, így kanyarodáskor minden egyes porcikánkkal irányíthatjuk a gépet, semmi stressz, príma.

Egyszerűnek hangzik, pedig a fent taglalt ideális környezet megteremtésére a legtöbb gyár még csak kísérletet sem tesz, amire jó példa az a Ducati 999 S, amelyre a tesztút során egy párszor átülhettem. Az olaszok szeme fénye egy feje tetejére állított vasalódeszkának tűnt a Suzuki után, arról nem is beszélve, hogy az ülés alatti kipufogó mindent megtett annak érdekében, hogy jelen sorok írójának vérvonala ne folytatódjon tovább... Tudom, tudom kripli vagyok, nem való nekem radikális sportmotor, de könyörgök, ha egyszer a kényelmesebb motorral még jobb időt is lehet futni a pályán, akkor már végkép nem értem az önsanyargatásnak ezt a módját.

Ami az erőforrást illeti, szerencsére a Suzuki mérnökei nem arra törekedtek, hogy a végletekig kihegyezzék a motort, a hangsúly sokkal inkább az egyenletesebb teljesítmény-leadáson volt. Szégyenkezésre azért így sincs oka senkinek, fékpadi mérések szerint 160 lóerő jelentkezik a hátsó keréken 11 400-as fordulatszám mellett, így az ezres gixxer visszaszerezte a legerősebb superbike-nak járó titulust. A kérdés persze, hogy meddig, véleményem szerint itt és most akár le is húzhatnák a rolót a motorgyárak az utcai gépek fejlesztése terén, ugyanis ezt a technikát és teljesítményt közúton lehetetlen kimotorozni. Nem szeretnék senkit sem elrettenteni azzal, hogy felsorolom azokat az újításokat, amivel 160 lóerőt csavartak ki 998,6 köbcentiből.

Lássuk inkább a dolog gyakorlati megvalósulását: alapjáraton gonosz hörgéssel ébred a gixer, gázfröccsre pedig a titán kipufógódob is bemutatkozik. Amilyen negatív érzéseket váltott ki belőlem az első sajtófotókon, annyira a szívemhez nőtt a tesztút alatt ez a meglehetősen szokatlan formájú dob, ugyanis olyan szépen szól és durrog vissza, hogy az embernek könnyek gyűlnek a szemébe. Szinte biztos, hogy nem is cserélném le, ha a tulajdonomba kerülne egy ilyen masina, nem úgy, mint az egy számmal kisebb gixer hurkatöltőjét.