A méret sokaknak tetszett, elképesztően nyomatékossá tette a motort, egyetlen jól sikerült munkaütemmel meg lehetett tenni néhány mérföldet. El is nevezték a gyárban Big Fournak, azaz nagy négyesnek. A "big" jelzőt nem kell megmagyarázni, a szám hátterében pedig a teljesítménykategória áll, ezt a motort négy lóerősnek minősítették. Tény, hogy ez a modell lett a gyáralapító, J. L. Norton kedvence. Ő meglehetősen fiatalon, 56 évesen, 1925-ben távozott az élők sorából, a Big 4 azonban jócskán túlélte.
Az egyszerű építésű, oldaltszelepelt, léghűtéses egyhengerestől 1954-ig meg sem vált a márka. Kezdetben zsákhengeres volt, a szelepek a jobb oldalon helyezkedtek el, a gyújtómágnes a henger előtt. A kipufogókönyök szinte függőlegesen zuhant le, majd a motor bal oldalán haladt a hátsó kerék felé. Máskülönben a korai Big 4-okon nem volt túl sok különleges megoldás. Szíjhajtás, alacsony váz, hosszú tank, a keréktárcsákat súroló patkófékek.
Óvatosan bár, de folyamatosan fejlesztették a motorokat, köztük a Big Fourt is. 1915-ben megjelent a háromfokozatú Sturmey-Archer váltó a Norton gépeken, s épp egy Big Fouron próbálták ki. Az első világháború idején alakították ki a Nortonok számozással való megkülönböztetését, ami kissé kaotikus lett. A Model 1 és a Model 25 közötti elnevezések használata ugyan logikusnak tűnik, de pont a Big 4 volt az, amely kezdettől rést ütött ezen a falon, hiszen két megjelölést is használtak rá (Model 1 = Big 4), nem beszélve a későbbi 30, 40, 50 vagy 55 jelzésekről.
A Big Four hamarosan nemcsak háromfokozatú váltót kapott, hanem lánchajtást is, jóllehet a tradíciókhoz ragaszkodó motorosok továbbra is választhattak Nortont szíjhajtással és 600-as motorral, de azt Model 9-nak hívták. Aki még nem vesztett fonalat a sok szám láttán, annak elmondom: a húszas évek jelentős részében maradt a hosszú váz és a szögletes tank, de mire véget ért ez az érdekes évtized, már a Norton Big 4 gépeken is a henger mögé került a gyújtómágnes, polírozott fedél mögé az olajpumpa. A Norton motorok egységesebbek lettek, számos alkatrészük csereszabatos volt.
A dugatytyúk a kornak megfelelően két kompressziógyűrűvel készültek, az öntvényhenger és a hengerfej külön egységet képezett a korábbi "zsák" helyett, a szelepek perselyben futottak. Az olajteknőben összegyűlő olajat egy pumpa felnyomta az olajtartályba, így az ismét kenést tudott végezni, ellentétben a korábban szokásos "hadd menjen csak ki a földre, legalább nem lesz akkora por" rendszerrel, ahol az olaj a karterből egy kis csövön át a szabadba távozott.
A hangtompító 1932-ben a bal oldalról a jobbra került át, és "halfarok" végződést kapott. Az első villát a Norton készítette, a Webb nyomán, minimális eltéréssel. A kerékagyak 1932-ben változtak háromcsapos Norton-rendszerűre, és ezzel lehetővé vált a kerekek egymás közötti felcserélése. 1938-ban tokozott lett a szelepmechanizmus az oldalt szelepelt és a felülszelepelt modelleken egyaránt. Jellegzetes változás volt ugyanekkor a hangtompító két vékony csőben záródása, amelyre szinte azonnal a "tehéntőgy" gúnynevet ragasztották.