Csak sima út kéne hozzá - Suzuki Intruder M1500 teszt

A Suzuki eminens tanuló módjára oldotta meg ismét a középkategóriás chopper munkacímű dolgozatot, csak sajnos a tervezési fázisban nem vették figyelembe, hogy még vannak olyan országok, ahol a jó minőségű úthálózat nem létező fogalom. Márpedig a közel 330 kilónyi Intruder nem szereti az úthibákat, a rajta hánykolódó motoros meg pláne nem.

Közel 330 kilónyi fém, króm és sok-sok műanyag
(Még több fotó a galériában. Kattintson a képre!)

Tavaly ősszel tömte be az űrt az 1800 és 800 köbcentis chopperei között a Suzuki, amikor Párizsban lerántották a leplet a vadonatúj 1500-as változatról. Bár nem tűnik soknak a 300 köbcenti különbség a legnagyobb változathoz képest, az ezerötös Intruder 80 lóerős teljesítménye mégis lényegesen kevesebb a nálunk ugyancsak népszerű 1800-as óriáscirkáló 125 lóerejéhez képest. Így ha a teljesítményből és nem a motorok méreteiből indulunk ki, akkor az új jövevény nagyjából félúton helyezkedik el, mivel a legkisebb, nyolcszázas Intruderből 53 lóerőt hoztak ki.

Nagy kihívást nem jelenthetett az új Intruder külsejének megalkotása, szinte egy az egyben úgy néz ki, mint az 1800-as változat, bár az avatott szem könnyen kiszúrhatja a különbségeket. Ilyen például, hogy hátul nem úthengernyi, 240 széles gumi feszül, csak egy 200-as, bár még ezzel is igen meggyőzően fest a motor hátulról. Szintén árulkodó jel, hogy elöl nem radiális fékek vannak az új Intruderen, hanem egy hagyományos, meglehetősen gyengécskének tűnő kétdugattyús rendszer, ami jól jelzi, hogy egy szinttel lejjebb járunk.

A kissé bumfordi hátsó ülést lecserélhetjük egy ízléses üléstakaró idomra

A motor megjelenése ugyanakkor közel olyan impozáns, mint a nagytestvéréé, még a kétkerekűekre teljesen közömbös ismerőseim is elismerően járták körbe a gazdagon krómozott masinát. Szemet gyönyörködtető részlet a hatalmas V2-es blokk és a belőle kikígyózó két vastag leömlő, amelyek egy-egy kályhacső vastagságú kipufogódobba torkollanak. Egy kávézó előtt letámasztva garantált a hatás, ugyanakkor ha leguggolunk a motor mellé, már látszik, hogy ez egy költséghatékony chopper. Itt-ott szigszalaggal átkötött kábelek bukkannak elő a krómozott műanyagok alól, de az sem túl elegáns megoldás, hogy kályhaezüsttel bírták lefújni a kormányra szerelt kapcsolók házát, pedig így is ordít róla, hogy műanyag. Plasztikot egyébként még bőven találhatunk a paripán, ha végigkocogtatjuk az elemeket, hamar kikristályosodik, hogy ez az Intruder sem fog egyhamar elrozsdásodni. Persze nincs ezzel semmi baj, még belegondolni is rémes, milyen nehéz lenne, ha még több fémet használtak volna a japánok - mérlegen így is 328 kilót nyom az ezerötös.

A motor élőben még nagyobbnak tűnik, mint a fotókon, a tankja akkora, hogy egy kisebb család is meg tudna rajta reggelizni, de ez a fajta jó értelemben vett drabálisság minden egyes elemére igaz. A markolata például olyan vastag, hogy alig értem át, pedig lapát tenyerem van, de ilyennel szériamotoron még nem találkoztam. A gyújtás ráadásával meglepően csendesen kezd el bugyborékolni a blokk, pontosabban csak a kipufogó, mechanikus zörejt ugyanis alig hallani, ehhez képest egy Harley motorja úgy jár, mint egy bádogvödörbe dobott habverő.

Klasszikus arányok: hosszú, széles és lapos

Az első méterek alatt majdnem leestem a motorról a röhögéstől, ugyanis eszembe jutottak egy általam nagyra becsült kolléga még korábban olvasott sorai a motorról, miszerint "a széles tank és a még szélesebb kormány kiad egy olyan üléspozíciót, mintha Pécsi Ildikót ölelgetné az ember hátulról". Ennél plasztikusabban egyszerűen nem lehet leírni azt a pózt, ahogy ott lobogunk a kormányon, hatalmas terpeszben. Ez a külvilág számára oly látványos elhelyezkedés sajnos hosszabb távon kimondottan fárasztó, ráadásul a széles kormányért egy kicsit előre is kell dőlni, így derekunk mindig enyhén megfeszül.