Egy német Honda - CBF500

Amikor tavaly ősszel a Honda előrukkolt vadonatúj CBF modellcsaládjával, nem győztem azon csodálkozni, hogy a Hornet vagy éppen a CB1300-as megalkotása után, mi vette rá gyár designereit erre a stilisztikai vakvágányra. Szokás szerint képek alapján törtem pálcát a motorok felett, élőben igenis vannak szerethető dolgok CBF-sorozatban. Közel egy hétig nyúztuk a középső, 500-as változatot, és ha a teszt végén, nem egy 600-as Hornet várt volna további macerálásra, bizony sajnáltam volna visszaadni.

Sokáig a CB500-as képezte a Honda kínálatának alapját, mintegy legendássá avanzsálva a fenti betű-szám szókapcsolatot. Hölgyek, kezdő, vagy újrakezdő motorosok, futárok választották elsősorban a régi CB-t, köszönhetően könnyű és egyszerű felépítésének, alacsony üléspozíciójának és nem utolsó sorban olcsó üzemeltetésének. A fenti erények közül gyakorlatilag mindegyiket megtartotta az immár CBF500-as névre hallgató utódmodell, amely ráadásnak új külsőt, vázat és futóművet is kapott. Mielőtt még nagyon belebonyolódnék az újdonságok sorolásába az egyszerűség kedvéért fordítva kezdem: érintetlenül szinte csak a 499 köbcentis kéthengeres blokkot hagyták, amit körülötte látni, az gyakorlatilag mind új.

A finoman fogalmazva is kiforrott konstrukciójú motort éppen tíz éve dobták piacra, ám mielőtt még valaki felhúzná a szemöldökét, érdemes megjegyezni, hogy a konkurencia modelljeiben (Suzuki GS 500, Kawasaki ER-5) is hasonlóan koros erőforrások dolgoznak. A taktika minden esetben azonos: az alapmodellekbe pazarlás lenne belepakolni a legújabb fejlesztéseket, helyette hosszú-hosszú évekig lehet használni egy-egy bevált konstrukciót, így olcsó marad a motor, ami mind a gyártónak, mind a vevőnek egyaránt előnyös. Jelen esetben egy kéthengeres, vízhűtéses motorról van szó, amelynek 54 lóereje nem egetverő ugyan, de egy kezdőknek szánt alapmodelltől egészen elfogadható érték.

A CBF külsejének megítélése ízlés dolga, véleményem szerint vannak szerethető dolgok a motoron, sőt léteznek helyzetek, amikor kifejezetten dögösen néz ki a paripa, ám az összbenyomás számomra vegyes. Ha nagyon rosszmájú szeretnék lenni, az egészet ráfoghatnám arra, hogy a CBF sorozat külsejét egy német designstúdióra bízta (R&D Europe GmbH) a Honda, ahelyett, hogy - a legszebb motorok hazáját - Olaszországot túrta volna föl egy kreatívabb csapatért.

Kezdjük a negatívumokkal: a kipufogóért szerintem büntetés járna, akárcsak a műszerfalért, amely ugyan - a nagy számoknak köszönhetően - könnyen leolvasható, de ronda. Szintén rombolja az összképet, hogy a motor eleje és hátulja között nincs összhang: egészen az ülés vonaláig meglehetősen konzervatív a CBF, utána viszont szemmel láthatóan megszaladt a derék germán konstruktőrök ceruzája, és egy egészen modern, izgalmas hátsó traktust sikerült összedobni. Ennyit a negatívumokról, ami viszont szerelem első látásra, az a gyönyörű hatküllős felni, a vagány hátsólámpa-index kombináció és a benzintank, amely nem csak szép, de praktikus is a lekeskenyített oldalával.