85 éve született Willy Brandt



December 18-án lenne 85 éves a Nobel-békedíjas Willy Brandt, az NSZK negyedik szövetségi kancellárja, a század egyik kiemelkedő német politikusa.
Brandt (eredeti nevén Herbert Ernst Karl Frahm) 1913. december 18-án született Lübeckben. Apját sohasem ismerte, anyja, Marta Frahm bolti eladó volt. Gyerekkorában szociáldemokrata munkás nagyapja volt rá a legnagyobb hatással.


Willy BrandtTizennégy évesen ösztöndíjasként a helyi Johannaeum gimnáziumban kezdett tanulni, és írni kezdett a helyi szociáldemokrata lapba, a Volksbotéba. 1928-ban bekapcsolódott a Rote Falke, szociáldemokrata ifjúsági szervezet munkájába. 17 évesen a Német Szociáldemokrata Párt (SPD) tagja lett (a felvételi korhatár 18 év volt, de vele kivételt tettek). A párt politikáját hatástalannak találta, ezért már a következő évben a radikálisabb Szocialista Munkáspárthoz csatlakozott. 1932-ben érettségizett, és tisztviselőként helyezkedett el; cikkeit ekkor kezdte Willy Brandtként szignálni.
A nácik hatalomra jutása után bujkált, majd 1933. április 1-jén Dánián keresztül Norvégiába menekült. Itt megszervezte az SPD oslói irodáját, amely a nácizmus üldözötteit segítette, és szervezte a németországi antifasiszta ellenállást; többször járt illegálisan Németországban.
1937-ben öt hónapig a polgárháborús Spanyolországból is tudósította lapját. 1938-ban, miután a nácik megfosztották a német állampolgárságától, norvég állampolgár lett. Norvégiában 1940-ig élt, majd a német megszállás után Svédországba emigrált. Megtanult norvégül és angolul, az egyetemen filozófiát és történelmet hallgatott, és norvég szociáldemokrata lapokba írt cikkeket.
A háború után hazatért, először norvég lapokat tudósított (többek között a nürnbergi perről), majd a berlini norvég katonai misszió sajtóattaséja lett, őrnagyi rangban. 1947-ben Willy Brandt néven ismét felvette a német állampolgárságot, és bekapcsolódott Berlin politikai életébe, valamint az SPD munkájába.
Az NSZK megalakulásakor, 1949-ben tagja lett az első Bundestagnak. 1951-től 1966-ig a nyugat-berlini képviselőháznak is tagja, 1955-57-ben elnöke, 1957-66 között a város kormányzó polgármestere volt.
1958-tól 1964-ig az SPD nyugat-berlini szervezetének elnöke volt, és bekerült a párt országos vezetőségébe. 1962-ben a párt alelnökévé, majd 1964-ben elnökévé választották meg. Pártelnöki tisztségét egészen 1987-ig megtartotta. Jelentős szerepe volt az SPD stratégiai irányvonalának kidolgozásában.
Hamarosan az országos politikában is kiemelkedő szerephez jutott: az 1961-es és 1965-ös választásokon ő volt az SPD kancellárjelöltje. Vereségét nem kis részben az ellene indított propaganda-hadjárat okozta: bírálták, amiért a nácik elől emigrált, és törvénytelen származásával is igyekeztek lejáratni.
1966-ban, amikor megalakult a CDU/CSU és az SPD nagykoalíciója, alkancellár és külügyminiszter lett. E tisztségében lépéseket tett a szocialista országokkal való kapcsolatok normalizálására, a kiegyezésre Franciaországgal, és sürgette az NSZK csatlakozását az atomsorompó-egyezményhez.
1969-ben a szociáldemokraták pártjuk közel százéves történetében először győztek a választásokon, és a Szabaddemokrata Párttal (FPD) szövetségben többséget szereztek a parlamentben. 1969. október 21-én Brandtot az NSZK negyedik szövetségi kancellárjává választották. Megkezdte keleti politikájának (Ostpolitik) megvalósítását: hadat üzent a Hallstein-doktrínának, amely a másik német állam létét is tagadva minden német egyetlen képviselőjének az NSZK-t tette meg. Brandt 1970. március 19-én Erfurtban találkozott az NDK vezetőivel, 1970. augusztus 12-én Moszkvában aláírta a Szovjetunió és az NSZK viszonyát normalizáló, az erőszakról való lemondást rögzítő szerződést. Az 1970. év végén Varsóban aláírt német-lengyel szerződésben az NSZK elismerte az Odera-Neisse határt. Brandt az egykori varsói gettó helyén jelképesen megkövette a nácizmus áldozatait. A kelet-nyugati enyhülésben szerzett érdemeiért 1971-ben neki ítélték a Nobel-békedíjat. 1972-ben ismét kancellárrá választották a kereszténydemokrata Rainer Barzellal szemben. A választás előtt néhány nappal, december 21-én írták alá a két német állam viszonyát normalizáló szerződést.
1973-ra az NSZK rendezte kapcsolatait az összes kelet-európai országgal, és Brandt 1973 júniusában első német államférfiként Izraelbe is ellátogatott. Külpolitikai sikereit nem kísérték belpolitikai eredmények, s a gazdaság gyengélkedett, amikor 1974-ben egyik munkatársa kémügyének kipattanása után le kellett mondania.
Brandtot, aki megtartotta az SPD pártelnöki tisztét, 1976-ban a Szocialista Internacionálé elnökévé választották, majd a nemzetközi Észak-Dél Bizottság elnöke lett. 1987-ben lemondott az SPD elnöki tisztéről, de ugyanekkor a párt tiszteletbeli elnökévé választották, sőt az 1989. október 8-án megalakult NDK-beli szociáldemokrata párt is tiszteletbeli elnökévé választotta 1990 februárjában. Pártelnöki minőségében többször járt Magyarországon, utoljára 1985-ben.
A 181 cm magas Brandt az egyik legjobban öltözött politikus volt. Szivarozott, szeretett olvasni, zenét hallgatni, horgászni, úszni, síelni. Barátai közé számíthatta a német értelmiség krémjét. Háromszor nősült: két norvég feleségétől egy lánya és három fia született. 1983-ban Brigitte Seebachert, a filozófia doktorát vette el.
A politikájával a német egység megvalósulásának útját egyengető nagy formátumú politikus 1992. október 8-án hunyt el.

(MTI)