Az Európai Unió Tanácsa

A nagybetűs Tanács az Unió legáltalánosabb döntéshozatali fóruma. Nem csak egy testületről van szó, hiszen minden szakterület miniszterei külön tanácsban döntenek a hozzájuk tartozó ügyekben. A legfontosabb az Általános Ügyek Tanácsa, ahol a külügyminiszterek tárgyalnak, de bizonyos esetekben a mezőgazdasági tanács vagy az oktatási tanács is fontos lehet. A Tanács elsőrendű feladata a jogszabályalkotás, és ebben szoros együttműködésre kényszerül a nála kisebb befolyású Európai Parlamenttel. Az üléseken a nagyobb országoknak több szavazati joguk van, mint a kisebbeknek.

A Tanács az Unió alapvető döntéshozatali fóruma. A neve egy testületre utal, ám valójában több tanács létezik. Mindegyik az uniós tagállamok adott ügyben illetékes minisztereiből áll, akik elsősorban saját országuknak, illetve nemzeti parlamentjüknek tartoznak felelősséggel. Az első és legfontosabb az Általános Ügyek Tanácsa, amelyet a külügyminiszterek alkotnak. Hasonló fontosságú még az Ecofin néven ismert Gazdasági-Pénzügyi Tanács, valamint a közös agrárpolitika miatt a Mezőgazdasági Tanács. A Tanács komoly intézményrendszerrel támogatott szervezet, amely általában felelős az EU tevékenységeinek összehangolásáért.

A Tanács döntéseit rendelet, irányelv, határozat, ajánlás vagy vélemény formájában közli. A döntéshozatalnak három módja van. Hogy mikor melyiket kell alkalmazni, azt szerződések írják elő. A leggyakoribb a minősített többség. Itt érvényesül az az elv, hogy a kis országok is megfelelő súlyt kapjanak az őket is érintő ügyek eldöntésében, de a nagy államok se érezzék úgy, hogy felmorzsolódnak a közösségben. A jelenlegi tagállamok közül az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország és Olaszország rendelkezik a legtöbb, 10 szavazattal. Spanyolország 8, Belgium, Görögország, Hollandia és Portugália 5, Ausztria és Svédország 4, Dánia, Finnország és Írország 3, Luxemburg pedig 2 szavazattal vehet részt a döntésben.

Azokat a jogszabályokat, amelyeket az Európai Bizottság terjeszt elő, a 87-ből legalább 62 szavazattal kell elfogadni. A Bizottság akaratával szemben álló döntésekhez viszont egyhangú döntés kell. A gyakorlat azonban azt mutatja, hogy általában igyekeznek a döntések előtt egyeztetni az érdekeket és kompromisszumra, majd konszenzusra jutni. A Tanács elnökségét az EU soros elnökségét betöltő állam illetékes miniszterei látják el. Így a külügyminiszterek tanácsát 2003 első félévében a soros elnök Görögország külügyminisztere, Jorgosz Papandreu hívja össze, vezeti és ő is hangolja össze a munkát.

A bővítéssel megváltoznak a Tanácson belüli döntési mechanizmusok. Itt érhető tetten a nagy államok félelme attól, hogy a kicsik túl nagy befolyásra tesznek szert. A csatlakozás évében, 2004-ben átmeneti rendszer lép életbe. Miután az új államok beléptek (2004. május 1.), a régiek szavazatainak száma megmarad, az újaké pedig a következőképpen alakul: Lengyelország 8, Csehország, Magyarország 5, Szlovákia, Litvánia, Lettország, Észtország, Szlovénia 3, Ciprus, Málta 2 szavazat. A döntéshozatal úgy módosul, hogy a Bizottság által javasolt jogszabályokat a 124-ből minimum 88 szavazattal fogadják el, viszont egyéb esetben a 88 szavazat mögött ott kell állnia a tagállamok kétharmadának. (Itt a 25 tagállam kétharmadáról, azaz legalább 17 ország támogatásáról van szó.) Ez azt jelenti, hogy lényeges döntéseket sem az új, sem a régi tagállamok nem fogadhatnak el külön csoportra bomolva. A régieknek viszont elég két új országot - akár Máltát és Ciprust - meggyőzniük.

2005. január 1-től tovább változik a Tanács döntéshozatala, életbe lépnek az új szavazati arányok. E szerint Németország, az Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország 29, Spanyolország és Lengyelország 27, Hollandia 13, Görögország, Csehország, Belgium, Magyarország és Portugália 12, Svédország és Ausztria 10, Szlovákia, Dánia, Finnország, Írország és Litvánia 7, Lettország, Szlovénia, Észtország, Ciprus és Luxemburg 4, Málta pedig 3 szavazatot kap.
A Bizottság javaslatainak elfogadásához a 321-ből 232 szavazat és amögött a tagállamok egyszerű többsége szükséges. Egyéb döntésekhez 232 voks és a tagállamok kétharmadának (17) támogatása kell. A minősített, tehát különösen fontos szavazásoknál pedig arra is szükség van, hogy a döntést támogató tagállamok lakosságuk nagysága szerint képviselik-e az Unió teljes lakosságának 62 százalékát. Ha nem, akkor a 232 voks és a 17 állam sem sem elég a javaslat elfogadásához.

A megújult EU-ban tehát bonyolultnak tűnő, de pontos módszerrel érték el, hogy a kis államok szava is fontos legyen, de a nagyok se veszítsenek erejükből.

Az EU fővárosában minden tagállam önálló képviseletet tart fenn. Ezek vezetői az állandó képviselők. Ők együtt alkotják az Állandó Képviselők Tanácsát (COREPER), és ez a testület készíti elő valójában a Tanács üléseit. A viták már ezen a szinten kialakulnak, és elsősorban itt érik el a kompromisszumokat is, hogy a Brüsszelbe csak a tanácsülésre járó minisztereknek már csak a döntéshozatallal, illetve a komolyabb vitás ügyekkel kelljen foglalkozniuk. (Találkozni COREPER I. és COREPER II. kifejezéssel is. Ebben a felosztásban az I. szám a képviselők helyetteseinek, a II. pedig a képviselők üléseinek elnevezése.) A Tanács munkáját ezek mellett állandó bizottságok és alkalmi feladatra kijelölt tanácsadó testületek segítik.

A Tanács szervezetét a brüsszeli székhelyű főtitkárság irányítja. A főtitkár 1999 óta különleges szerepet tölt be az Unióban, ő ugyanis a közösség kül- és biztonságpolitikájának képviselője a világban. A funkciót a korábbi NATO-főtitkár, Javier Solana spanyol politikus tölti be.