Vágólapra másolva!
Az Európai Gazdasági Közösséget létrehozó, 1958. január 1-jén életbe lépett Római Szerződés még nem szólt a közösség szorosabb monetáris integrációjáról, illetve egy létrehozandó pénzügyi unióról. Erre akkor még nem is volt szükség, mivel az ötvenes-hatvanas évek fordulóján még szilárd alapokon álló, a dollár kulcsvaluta szerepére, annak korlátlan aranyra válthatóságára épülő úgynevezett Bretton Woods-i rendszer stabil pénzpiaci hátteret biztosított a gazdasági folyamatoknak.
Vágólapra másolva!

A közös piac kiépítése folytán azonban hamar felvetődött a kérdés, vajon elérhető-e a négy tényező valóban szabad áramlása, ha a tagállamok önálló monetáris politikát folytatnak. Mivel az egyes országok között a különböző tranzakciókhoz szükség van a valuták átváltására, az árfolyamok bizonytalansága és az ingadozások kiszámíthatatlansága miatt az áruk, a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő áramlása üzleti szempontból kockázatossá válhat, a gazdasági haszon nehezebben tervezhető, és így a közös piac működése komoly csorbát szenvedhet.

E felismerés indította el a tagállamokat a monetáris integráció kiépítése felé, s e törekvés nyomán tették meg az első lépéseket a monetáris unió irányában. A monetáris unió célja egyébként sokak számára magától értetődő volt, hiszen az integrációs elméletek szerint a közös piac utáni integrációs lépcsőfok a gazdasági unió, amelynek egyik legfontosabb eleme az egységes monetáris politika, illetve annak részeként az egyetlen valuta.

A közös monetáris politika kialakításának igénye először komolyabban a hatvanas évek végén vetődött fel. Az úgynevezett. Werner-bizottság 1970-ben készült javaslata szerint 1971 és 1980 között több szakaszban jött volna létre a gazdasági és monetáris unió, amely kezdetben a közösségi valuták egymáshoz viszonyított +/- 1%-os ingadozási sávban tartásával indult volna, majd a sáv fokozatos szűkítésével jutottak volna el az árfolyamok teljes rögzítéséhez. A Werner-terv megvalósítását azonban kezdeti fázisában elsöpörte a Bretton Woods-i rendszer 1971-1973 közötti teljes szétesése, valamint az 1973-ban kitört olajválság és annak gazdasági, politikai következményei.

A hetvenes években ugyan megpróbálták a közösségi valutákat ismételten egymáshoz kötni, de ebben az angol font nem kívánt, a nem elég erős francia frank és az olasz líra pedig nem tudott részt venni, így csupán a folyamatosan stabil német márkához kötődő kisebb államok valutáival jött létre egy leginkább márka-zónának tekinthető monetáris együttműködés, amely azonban távolról sem volt kielégítő a Közösség, illetve a közös piac működése szempontjából.

A hetvenes években követett lebegő árfolyamrendszer folytonos problémái következtében a tagállamok között egyre erősebben fogalmazódott meg az igény közös monetáris rendszer létrehozására. Így sikerült elindítani az ún. Giscard-Schmidt-javaslatra 1979-ben - az Egyesült Királyság részvétele nélkül - az Európai Monetáris Rendszert (EMS), amely azután két évtizeden keresztül biztosította a tagállamok monetáris együttműködését.