Terror elleni háború Irakban, kétséges eredményekkel

Vágólapra másolva!
Az Egyesült Államok közép-európai idő szerint 2003. március 20-án megtámadta Irakot. Az indoklás szerint azért, mert az iraki tömegpusztító fegyverek veszélyt jelentenek a világ biztonságára. George W. Bush amerikai elnök kijelentette: a támadás a 2001. szeptember 11-i terrorakciók következménye, a nemzetközi terrorizmus elleni harc része volt. A háború sikere azonban egyelőre kérdéses: bár Szaddám Huszein volt iraki elnök rendszerét megdöntötték, őt magát máig nem találták meg, mint ahogy az iraki tömegpusztító fegyverek sem kerültek elő.
Vágólapra másolva!

A 2001. szeptember 11-i Egyesült Államokat ért terrortámadás után az amerikai vezetés háborút hirdetett a terrorizmus ellen. Első lépésként a több ezer áldozatot követelő öngyilkos akciót végrehajtó al-Kaida búvóhelyén, Afganisztánban indított háborút az amerikai hadsereg. Ezt követően pedig az amerikai vezetés minden olyan ország ellen háborút hirdetett, amely Washington megítélése szerint támogatta a terrorizmust.

Így került az amerikai érdeklődés középpontjába 2002 elején Irak. George W. Bush amerikai elnök az Egyesült Államok helyzetét értékelő 2002. január 30-i beszédében kijelentette: Afganisztán után az Egyesült Államoknak mindenhol folytatnia kell a terrorizmus elleni harcot. Az amerikai elnök Irán és Észak-Korea mellett Irakot nevezte "lator államnak".

Bagdad ellen az volt az amerikai vád, hogy támogatta az al-Kaidát, és hogy az 1991-es Öböl-háború óta nem számolt el vegyi és tömegpusztító fegyvereivel. Ezért Washington azt követelte az iraki vezetéstől, hogy engedje be az országba az ENSZ fegyverzetellenőreit.

Bush és Tony Blair brit miniszterelnök 2002 szeptemberében már Irak esetleges megtámadásáról tárgyalt, ám akkor még - az ENSZ követeléseit figyelembe véve - úgy döntöttek, adnak egy lehetőséget Iraknak. Ugyanakkor szigorú feltételekhez kötötték engedékenységüket: az iraki vezetésnek lehetővé kellett tennie, hogy a világszervezet fegyverzetellenőrei minden olyan épületben és létesítményben vizsgálódhassanak, amelyet gyanúsnak tartanak, december elejéig pedig nyilatkoznia kellett fegyverkezési programjáról. Végül az ENSZ Biztonsági Tanácsa november elején egyhangúlag - arab tagja, Szíria támogatásával - elfogadta a szigorított amerikai-brit javaslatot. Az 1441-es BT-határozat háborúval nem, azonban szigorú következményekkel fenyegette Irakot arra az esetre, ha nem teljesíti az ENSZ feltételeit.

Washington eközben tovább folytatta a diplomáciai hadviselést. Az amerikai kongresszus november közepén jóváhagyta egy esetleges Irak elleni amerikai támadás tervét. Az ENSZ fegyverzetellenőrei november végén érkeztek meg Irakba. A bagdadi vezetés pedig december elején nyilvánosságra hozta 12 ezer oldalas jelentését fegyverzetéről.

Az Irakkal szembeni nemzetközi egység 2003 januárjában bomlott meg. A fegyverzetellenőrök ugyanis - akik néhány kiürített robbanófejen és rakétán kívül semmit nem találtak Irakban - úgy vélték, további hat hónapra lenne szükségük, hogy munkájukat elvégezhessék.

Az Egyesült Államok azonban nem akarta tovább halogatni a döntést Irak ügyében. Bár több EU-tagország figyelmeztette az amerikai-brit szövetségeseket, hogy csak az ENSZ felhatalmazásával lehet megtámadni Irakot, Colin Powell amerikai külügyminiszter bejelentette: az iraki probléma megoldása csak hetek kérdése, Amerika egyedül is hajlandó dönteni. Az Egyesült Államok március 17-én felszólította az ENSZ fegyverzetellenőreit, hogy hagyják el Irakot. Bush pedig március 18-i beszédében 48 órás ultimátumot adott Szaddám Huszein iraki elnöknek: vagy távozik, vagy az Egyesült Államok katonai támadást intéz Irak ellen. Bagdad visszautasította az amerikai követelést rögtön a beszéd után, így kétnapos feszült csend következett.

A háború közép-európai idő szerint március 20-án reggel 3.33- kor kezdődött meg, egy bagdadi légitámadással. Bush 4.15-kor sajtótájékoztatót tartott, ahol közölte: nehéz szívvel, de kénytelen volt elindítani a támadást. Az első rakéták célpontja Szaddám Huszein és más magas rangú iraki vezetők voltak. Az Egyesült Államok és Nagy-Britannia közel 300 ezres haderőt vont össze a térségben.

A szövetséges csapatok az első pillanattól fogva lassan, de biztosan haladtak Bagdad és más fontos iraki célpontok felé. Bár az iraki hadsereg komoly ellenállást sehol sem tanúsított, az iraki vezetés szavakban tartotta magát: ezekben a napokban vált az iraki rendszer jelképes figurájává Szaid asz-Szahaf iraki tájékoztatási miniszter, aki kemény ellenállást és véres harcokat ígért a szövetségeseknek. Az iraki ellenállás azonban hamar összeomlott: az első amerikai egységek már április 5-én Bagdadba értek.

Bush közép-európai idő szerint május 2-án bejelentette a háború végét. Az amerikai elnök beszédében a szeptember 11-i terrorcselekmények következményének nevezte az Irak elleni háborút. Washingtoni tisztviselők azonban már akkor is figyelmeztettek: a nemzetközi szerződések értelmében a háború csak akkor ér véget, ha a hadifoglyokat szabadon engedik, az ellenséges vezetők üldözését pedig befejezik. Azt azonban már Bush is nyilvánvalóvá tette beszédében, hogy a hajtóvadászat hosszú ideig folytatódik még.

A háború miatt rengeteg bírálat érte az amerikai és a brit vezetést. A háború idején több százezres tüntetéseket tartottak világszerte. Az amerikai és brit politika elleni tiltakozást pedig csak tovább növelte, hogy a szövetségesek nem találták meg a háború legfőbb okát jelentő tömegpusztító fegyvereket. Felvetődött Bush és Blair felelőssége is, ugyanis kiderült: az iraki háború indokául szolgáló, az iraki fegyverekről szóló titkosszolgálati jelentéseket megváltoztatták, és jelentősen eltúlozták bennük a veszélyt, amelyet az iraki fegyverzet jelentett.

A szövetségesek által megszállt Irakban ráadásul a nyár folyamán egyre több helyen ütötte fel fejét ellenállás. Több szövetséges katona halt meg a háború vége óta, mint a hadműveletekben. A szövetséges csapatok több iraki vezetőt elfogtak vagy megtaláltak a háború vége óta. Július végén például megölték Szaddám Huszein két fiát, Udajt és Kuszajt. Szaddámról azonban - Oszama bin Ladenhez hasonlóan - csak találgatják, hogy hol lehet, és hogy egyáltalán él-e még.