Balos latinok aggasztják Busht

Nem terroristák, nincsenek titkos atomprogramjaik, mégis komoly fejfájást okoznak a jelenlegi egyetlen szuperhatalomnak, az Egyesült Államoknak. Olyan latin-amerikai baloldali vezetőkről van szó, akik közül többen egyre radikálisabb hangot ütnek meg, ráadásul próbálnak valamifajta egységfrontba is tömörülni. Idén nyolc országban tartanak szavazást, és a baloldalnak jó esélyei vannak szinte mindenhol. A kérdés az, hogy melyik irányzat lesz uralkodó: az Hugo Chávez venezuelai elnökhöz köthető radikális vagy a Lula brazil vezető nevével fémjelzett mérsékeltebb vonal?

Sao Paulo - itt helikopterek nélkül

Az égen cikázó helikopterek látványa mindennaposnak számít Sao Paulóban. Vagyonos üzletemberek utaznak rajtuk, akik így kerülik el a közlekedési dugókat, a veszélyes kerületeket és nyomornegyedeket a világ negyedik legnagyobb városaként számon tartott brazíliai metropoliszban. Az egy főre jutó helikopterek száma Sao Paulóban a legmagasabb a világon, miközben a tízmillió lakos közül másfél millióan favellákban, nyomortanyákon élnek. Ez azonban csak egy példa a sok közül arra, hogy milyen társadalmi egyenlőtlenségek jellemzik Brazíliát és vele együtt sok más latin-amerikai országot. Az ENSZ 2005-ös jelentése szerint a gazdagok és szegények közötti különbségek szempontjából Latin-Amerika hasonló helyzetben van, mint Fekete-Afrika.

Ezek után nem meglepő, hogy az amerikai kontinens déli felén a baloldali politikai irányzatok előretörtek. A BBC elemzője, James Painter megkockáztatja azt is, hogy jelenleg sehol nem olyan erősek a baloldali pártok és kormányok pozíciói, mint a világnak ezen a részén. Ennek okai ugyan az egyes országokat tekintve különbözőek, de azért felfűzhetők egy közös vezérfonalra. A baloldali pártok sikerét egyrészt az hozta meg, hogy új politikát ajánlottak, a szegények megsegítését ígérték. Emellett kijátszották a Bush-ellenes kártyát is, miután a térségben nem túl népszerű az amerikai elnök iraki akciója. Harmadrészt pedig latin-amerikai összefogást, integrációt ígértek.

Befulladt a gazdasági liberalizáció

A nyolcvanas években a latin-amerikai országok élen álltak az úgynevezett Washingtoni Megegyezés követésében, amely a kormányokat arra biztatta, hogy minél jobban liberalizálják a gazdaságot és hogy az állami vagyon lehető legnagyobb részét adják magánkézbe. Ettől sokan a térség felvirágzását várták, az eredmények azonban csalódást okoztak. Az 550 milliós népességből 220 milliónyian továbbra is szegénységben élnek. Közöttük is 100 millió emberre tehető azok száma, akik kevesebb, mint napi 1 dollárból élnek. Az egy főre jutó GDP (bruttó hazai termék) az elmúlt húsz évben állandó maradt, vagy csak csekély mértékben növekedett. Ez különösen szembetűnő akkor, ha összehasonlítjuk más térségekkel, például Kelet-Ázsiával.

A szegények helyzete tehát nem sokat változott az elmúlt pár évtizedben, politikai szempontból azonban sok minden történt Latin-Amerikában a nyolcvanas évek óta. A katonai kormányzatok eltűntek, és a választáson alapuló demokráciák többé-kevésbé megszilárdultak. A szavazásokra nem jellemzők a csalások, nincsenek előre lejátszva a választások, így az ellenzéknek is van esélye a győzelemre, és a sajtó is viszonylag szabadnak mondható.

Vannak azonban még jócskán demokratikus hiányosságok. Egyrészt egyre nő a kiábrándultság a politikából és néhány országban magából a demokratikus berendezkedésből is. Másrészt az emberi jogok és a társadalmi biztonság területén is lenne még tennivaló. Több államban mindennaposnak számítanak az emberrablások, és tombol az utcai erőszak. Brazíliában például naponta száz embert lőnek le, többet, mint sok háborús zónában. Az ingatag biztonsági helyzethez hozzájárul, hogy drogkereskedők tartanak befolyásuk alatt egészen nagy területeket, különösen az Egyesült Államok és Mexikó között húzódó határvonalon. Jogi problémák is adódnak szép számmal: a törvényhozás tagjainak és a hatóságok vezetőinek elszámoltathatóságáról nem igazán lehet beszélni, a visszaélések így legtöbbször vagy ki sem derülnek, ha pedig vannak felelősök, akkor ők rendszerint megússzák.

Jön a bal

Balra húz a favellalakók szíve

Bolíviában tavaly év végén, Chilében alig több mint egy hete választottak új vezetőt, mindkét országban baloldali politikus győzött. Az elkövetkezendő egy évben további nyolc államban tartanak hasonló szavazást, köztük olyan népes országokban, mint Brazília, Mexikó, Kolumbia, Peru, Venezuela, Chile és Ecuador. A kérdés az, hogy náluk is folytatódik-e a baloldali trend, és ha igen, akkor vajon milyen jellegű politikát képviselnek majd az új elnökök, illetve kormányok - teszi fel a kérdést a BBC elemzője, aki szerint jelenleg két irányzat létezik. Az egyiket a harcosan Bush-ellenes és az utóbbi időben a magánszektort is támadó Hugo Chávez venezuelai elnök képviseli, a másikat pedig a mérsékeltebb politikájáról ismert Luiz Inácio Lula da Silva brazil elnök.

Az Egyesült Államok számára minden bizonnyal az lenne kedvező, ha az utóbbi irányzat törne előre. Bush elnök egyébként első hivatali ciklusa kezdetén azt mondta, hogy Latin-Amerika lesz az egyik olyan térség, amelyet kiemelten fog kezelni. Az első államfő, akit fogadott, Vicente Fox mexikói elnök volt. A 2001. szeptember 11-i támadások után azonban a latin-amerikai ügyek lekerültek a napirendről. Az Alaszkától Patagóniáig húzódó szabadkereskedelmi zónáról szóló elképzelések például süllyesztőbe kerültek.

Bush fejfájása

Úgy tűnik azonban, hogy Washington számára újra kezd fontossá válni a térség, és ennek fő oka Hugo Chávez (róla és más baloldali latin-amerikai vezetőkről olvashat cikkünk további oldalain). A BBC szerint sok elemző egyetért abban, hogy Busht nem is az aggasztja igazán, hogy az Egyesült Államok Venezuelától szerzi be olajellátásának 15 százalékát és hogy Chávez barátkozni próbál Iránnal, Kubával, valamint Kínával. Sokkal inkább amiatt fáj a washingtoni kormányzat feje, hogy - ahogy egy külügyminisztériumi tisztviselő megfogalmazta - Fidel Castróval ellentétben Chávez egy olyan szocialista, akinek tömve van a zsebe.

Sokan úgy tartják, hogy Chávez a térségi befolyást tekintve megelőzi Castrót és Lulát is. Washington pedig aggódik, hogy az olajból származó hatalmas pénzösszegekkel további befolyást vásárolhat magának Latin-Amerikában. Chávez már felajánlotta, hogy hajlandó olcsón olajat eladni a karibi térség országainak, különösen Kubának, de akár egyes amerikai államoknak is. Azt is felkínálta, hogy felvásárolja - és ezt részben már meg is tette - Argentína és Ecuador államadósságát. Emellett létrehozott egy saját tévéhálózatot, a Telesurt, amellyel célja, hogy a nemzetközi csatornáktól eltérő módon mutassa be Latin-Amerikát.

Washington minderre eddig nem túl sikeresnek bizonyuló válaszokat adott. Megpróbálták antidemokratikus, a térségre veszélyt jelentő vezetőként beállítani Chávezt, és támogatták a vele szemben álló venezuelai csoportokat és politikai pártokat. A Bush-kormányzat kísérletet tett arra is, hogy szövetségeseket szerezzen magának Chávez befolyásának visszaszorítására, a legtöbb latin-amerikai ország kormánya azonban vonakodik attól, hogy szembeforduljon az olajpénzekben dúskáló és jó üzleti lehetőségeket is jelentő Venezuelával. Mint azonban a BBC elemzője megjegyzi, az igazán nagy problémát az jelenti az Egyesült Államok számára, hogy ha nyílt konfliktusba keveredne Chávezzel, akkor azzal a harcos nyilatkozatairól ismert politikus minden bizonnyal még népszerűbbé válna Latin-Amerikában.