Legyintenek a magyar életre az ukrán cigicsempészek

Lepusztult, elhasznált országnak tűnik Ukrajna, sokan mégsem vágynak Magyarországra az ott élők közül. Már nem könnyű itthon sem feketézni, nagy a drágaság, az egykor virágzó cigicsempészetnek pedig lőttek - sorolta a negatívumokat néhány helyi. Ezzel szemben Kárpátalján finom a kaja, olcsó a vodka és lélegzetelállító a táj. A Kárpátok bércei között indul az [origo] rendhagyó riportsorozata. Fedezze fel velünk a magyar határvidéket!

"Ezt nem látja Juscsenko"

"Kís pápir" - magyarázza az ukrán határőr, mi kell ahhoz, hogy visszakapjuk az útleveleinket. Ez egy tenyérnyi regisztrációs űrlap, amit személyes adatokkal és a pontos (város, utca, házszám) úti céllal kell kitölteni. Mivel konkrét célunk nem volt, beírtuk a kifüggesztett kitöltési mintán szereplő címet. Nem törődtek vele.

 

"Nem vagyunk mi olyan rosszak, mint mondják" - válaszol egy testes, határőr egyenruhát viselő asszony ízes magyarsággal, amikor azt kérdezzük, kell-e nyilatkozatot tenni a nálunk lévő tárgyakról, hogy ne legyen gond a kilépésnél. Azért jól megnézik a kocsit, még a hátsó ülést is felhajtják. Újabb papírmunka a tiszabecsi átkelő ukrajnai kijáratánál (az autó adatait kell jelenteni) és vége is a bürokratikus procedúrának, már csak a pénzváltók sorfalán kell átjutni. Nincsenek túl sokan.

A tiszabecsi határátkelő után egy rettenetesen rozsdás, szakadozott aszfalttal borított vashíd ível át a Tisza fölött. Megadja az alaphangulatot Ukrajnához. Kopott, koszos és rendezetlen benyomást kelt az egész vidék, ahogy egyre mélyebbre hatolunk a keleti Kárpátokban. A lombját vesztett szőlőlugasok kopár, szögvasakból tákolt állványai szinte minden családi ház előkertjében ott díszelegnek. Vylok (Tiszaújlak) határában hosszan sorakoznak a sokállásos benzinkutak az itt-ott kockaköves, néhol aszfalt nélküli, de mindig hepehupás út két oldalán. Mind üres, egy autó sem áll a kútfejeknél, ami csak fokozza az elhanyagoltság érzetét.

A rossz utakon 15-20 éves autók száguldoznak. Nem kötelező az országúti fény, ezért aztán alig válnak ki a párás háttérből a szinte csak kosz által összetartott ósdi Mercedesek, régi Ikarus buszok, tükörfóliával körberagasztott rendőrladák. A táj viszont egyre festőibb, ahogy a hegyek közé ér az út a Rika folyó (Nagy-ág) völgyében. Egymást váltják a térképen nem is jelzett települések a szűkülő kanyonban. A négyzetalapú sátortetős házak helyét a Kárpátokra jellemző zsindelyes faházak veszik át, de a szegénység és az elhanyagoltság érzése megmarad, amire rátelepszik a párás, hideg késő ősz melankóliája.

Görbe villa, jobb élet

A helyieket úgy tűnik nem zavarja különösebben a lepusztultság. Anna Popovic, aki a Nyizsnyij Besztrej nevű falucska buszmegállójában álló kis büfét - egy kocsma és egy vegyesbolt furcsa ötvözetét - vezeti, nem panaszkodik. Egykedvűen legyint a kályha hűlt helye felé: az bizony nincs. Ezt érezni is a helyiségben, jó ha 4-5 fok lehet odabent, miközben kint 10-14 is van. Cidrizünk, amíg a vastag kötött mellénybe, fejkendőbe öltözött asszony kihozza a gőzőlgő ételt. Varenyik szkartoskuju, krumplival töltött tészta, vajdarabokkal a tetején. Mellé egy tányéron papírtasakban adja a feketeborsot.

Töredékes orosztudással és mutogatással igyekszünk magunkat megértetni. Miközben görbe fogú villákkal lapátoljuk befelé az ízletes és forró tésztát. Kiderül, távoli rokonai élnek Nyíregyházán. Odaházasodott egy lány a családból. "Jobb élet" - jegyzi meg Magyarországra utalva. Alig 250 forintot fizetünk két kávéért és az ételért. A büfé és környéke kihalt, a szomszéd házban - a helyi tanács épülete - lévő bár is üres. Ez is úgy néz ki, mint egy kocsma és vegyesbolt keveréke.

Juscsenko nem látja

Nagyobb társasággal pár kilométerre feljebb találkozunk csak, ahol egy gyaloghidat újítanak fel a hevesen zubogó hegyi folyó fölött: a régi korhadt pallókat cserélik újra. Nyers, kezeletlen szőrös deszkákat hord a hídra tucatnyi ember, majd dróttal rögzítik a sodronyokhoz a lapokat. Egyikük, egy idős férfi megigazítja lyukas sapkáját, majd belengeti oldalra a hidat, amin éppen állunk és lefelé mutogat az ötméteres mélységbe: nincs beton a hidat tartó vasoszlopok tövében. "Juscsenko (az ukrán elnök) ezt nem látja" - mondja, majd kivillantja nikotintól sárga fogait.

Újabb pár kilométer után Mizsgirjába (Ökörmező) érünk. A kocsma itt is üres, de az utcán már több ember lézeng: néhányan buszra várnak, pár gyerek madzagra kötött kiskutya után szalad. A legkisebb időnként rácsap egy vesszővel a kölyökkutyára, aki farkát behúzva iszkol előre, magával rántva a madzagot markolva kacagó nagyobbacska kislányt.

A félig kész ortodox templom tövében idős hölgy kezd agitálni fazsindelyes rönkháza mellől. "Málo gyengi", "bátyuska" - csak néhány szó ismerős abból, amit mond. Végül megunja értetlenkedésünket, és tőle telhető lendületes lépésekkel, hevesen gesztikulálva a templomdomb tövéhez vezet. Itt oszlop áll, rajta vasláda függ, amelybe az építkezésre szánt adományokat gyűjtik. Kevés a pénz, de lesz új temploma "bátyuskának", a papnak.