Magyarok és amerikai teke a szerb Lenin utcában

Szinte minden ugyanúgy néz ki a Vajdaságban, mint Magyarországon, igaz, Szerbia északi része a viszontagságos közép-európai történelem tökéletes lenyomata. Olyan vidék ez, ahol egy szerbiai szlovák pszichológus énekli magyarul az "Az a szép, az a szép" című dalt, a Lenin utcában amerikaiak által épített tekepályán pedig szerbiai magyar öregek ütik el idejüket. Csevapcsicsa, Tito és csetnikek az [origo] határvidéket felfedező riportsorozatának második részében.

Lyukas óra

Egy húsz év körüli fiú érkezik a kocsma elé biciklivel, a kezében egy fekete autókipufogóval. Nem zavarja az eső, csak egy sapka van rajta, míg a legtöbben esernyőt a fejük fölé tartva kerékpároznak a faluban, az Újvidéktől nagyjából húsz kilométerre nyugatra fekvő Szilbácson. Bár még nincs dél, viszonylag sokan várakoznak a buszmegálló mellett, az épület eresze alá húzódva. A kocsma is tele van gomolyog bent a füst, ablak nincs, csak egy keskeny üvegajtó, a falakon lógó ikonfestmények felett gyéren világító izzók lógnak. El kell telnie néhány percnek, mire a szem hozzászokik a sötéthez. Cigarettázó férfiak üldögélnek az asztaloknál, öt-hat fős társaságokban, többségük melegítőnadrágot visel.

A hátsó helyiségben az egyik vendég nyomogatja a játékgépet, a rexasztal viszont nem túl népszerű. Régen használhatták utoljára, legalábbis erről árulkodik, hogy rá van dobva egy hokedli és néhány párna. A pultos egy huszonéves lány, mindenki más férfi és ő az egyetlen szőke. Gyorsan lefőzi a török kávét, és kihozza az asztalhoz. A kanál mintha mosatlan lenne, de a kávé finom, ráadásul mindössze tíz dínárba, azaz 30-35 forintba kerül. Az asztalon heverő koszos, gyűrött árlapról kiderül, a sör is csak 120 forintba kerül átszámítva.

A kocsmával szemközti épületben van az iskola, ablakában két kamaszfiú nézelődik kifelé. Mikor meglátják nálunk a kamerát, lekiabálnak valamit szerbül. A kérdésre, hogy beszélnek-e angolul, igennel felelnek, de aztán a yes-en kívül sokkal többet nem mondanak. Az épület bejáratánál a bezárt ablakon keresztül kiabáló, futkosó gyerekek zaja hallatszik ki. A folyosón egymást kergetik a diákok, tanárok nincsenek. Feltűnik ugyan egy középkorú nő, de nem zavartatja magát a kiabáló gyerekektől, és minket sem méltat egy pillantásra sem.

A diákok élvezik a helyzetet, körbevesznek bennünket, és egymás szavába vágva magyaráznak valamit szerbül. Mintegy negyedórás kérdezősködés során is csak addig jutunk, hogy előkerül egy tizenegy-két éves fiú, aki a yes-en kívül már a no-t is ismeri. Ezt ismételgeti, mikor arról kérdezzük, hol találni az angol tanárt, vagy valakit, aki beszél magyarul. Végül feltűnik egy 35-40 év körüli férfi, aki kiváló angolsággal megkérdezi, mit akarunk, majd azt kéri, menjünk vele az irodájába. Leültet bennünket, de egyből szabadkozni kezd, ő nem ebben a faluban él, így nem sokat tud mondani a településről.

Másról viszont szívesen beszél, látszik rajta, nem érti ugyan teljesen a helyzetet, mégis tetszik neki. Vladimir Simónak hívják, pszichológusként dolgozik az iskolában. A széke mögötti szekrény gyerekrajzokkal van kidekorálva, de azt mondja, ezek nem tartoznak a munkájához, nem szokta elemezni őket.

Magyarok nem, csak szerbek és szlovákok élnek itt - mondja Szilvásról. Ő maga is szlovák, ősei még az 1700-as évek közepén érkeztek a jobb élet reményében. Úgy tudja, egy másfél évtizeddel ezelőtti népszámlálás szerint akkor valamivel több mint 60 ezer, magát szlováknak valló ember élt a Vajdaságban. A legutóbbi összeírás adatait nem tudja, de biztos benne, hogy most kevesebben vannak.

"Görögdinnye" - válaszol magyarul arra a kérdésre, hogy miről nevezetes Szilbács. Pozsonyban tanult a kilencvenes évek elején-közepén, ott ismerkedett meg magyarokkal, és tanult meg néhány szót. Hogy bizonyítson, idéz az "Az a szép, az a szép, akinek a szeme kék" refrénű dalból. Budapesten csak egyszer járt, tetszett neki, de leginkább arra emlékszik, hogy eltévedt.

Úgy tűnik, nincs túl sok dolga, ráérősen beszél a vidékről és saját magáról. Közben néha benyit egy-egy diák, illetve néhány kolléga, de pár mondattal leszereli őket. Iskolapszochológusként az elsősöknek a beilleszkedésben, a végzősöknek pedig a továbbtanulásban segít. Tart nekik órákat is, például a konfliktuskezelésről, arról, hogyan oldják meg a vitás helyzeteket agresszió nélkül. Azt mondja, ő maga soha nem került nézeteltérésbe senkivel azért, mert szlovák származású. A háború alatt volt némi feszültség a különböző etnikumok között, de személyes tapasztalata nincs erről, mert akkor járt egyetemre Szlovákiában.

Kikísér bennünket egészen az iskolakapuig, de megáll a küszöbön, odakint ugyanis még mindig esik. Búcsúzás közben újra és újra elcsodálkozik azon, hogy miként is keveredtünk épp ebbe a faluba. A településen tényleg nincs sok látnivaló, és egyébként sincs különbség a vajdasági és a magyar falvak között: ugyanolyanok a házak, ugyanolyan szélesek az utak, legfeljebb az itt-ott feltűnő cirill betűk jelzik, hogy másik országról van szó.

Úton a főként magyarok által lakott Óbecse környékére is csak egy település tűnik érdekesnek, Gospodinci, amelynek határában egy ház előtt állatszobrok sorakoznak. A kapu előtt két mellmagasságig érő oroszlán áll, előttük egy hatalmas hattyú, az árokparton pedig egy vaddisznó, amely elé valaki egy kukoricát dobott. Csengő nincs, de pár perc után az udvaron feltűnik egy középkorú asszony, kezében egy lavórral. Mobiltelefonunkba pötyögve mutatja a kissé furcsa árakat. Egy alig húsz centiméter magas kutyaszoborért 200 dinárt kér, a kapuhoz állított oroszlánt viszont odaadná már 150-ért is, bár könnyen lehet, hogy néhány nullát lefelejtett.