"Ha elveszítjük a bizalmat, végünk" - helyszíni riport az afganisztáni civilekről

Afganisztánban több száz nemzetközi - köztük magyar - civil szervezet próbál segíteni a nyomorúságos és kaotikus körülmények között élő helyieken, humanitárius segélyekkel vagy hosszabb távú fejlesztéssel. Nem csak a háborús övezet jelentette kihívásokkal, de az afgánok bizalmatlanságával is meg kell küzdeniük. Helyszíni riport.

Azt szokás mondani, hogy a kényszer alatt tett fogadalmat nem kell betartani. De ez aligha vigasztalja Ahmed Sah Sirzajt, egy nemzetközi segélyszervezet munkatársát, akit tavaly októberben raboltak el Afganisztánban a tálibok, és csak azt követően engedték el, hogy megesküdött, soha többet nem dolgozik se a kormánynak, se külföldi szervezeteknek.

"Fogadkoztunk, hogy mi csak egészségügyi dolgozók vagyunk, és csak a betegeken akarunk segíteni" - mondta Sirzaj utóbb az ENSZ-nek. "De azt mondták, hogy végeznek velünk, mert mindenki, aki Hamid Karzai kormányának vagy a külföldieknek dolgozik, halált érdemel." Sirzaj végül a környék törzsi vezetőinek és egy komolyabb váltságdíjnak köszönhette életét.

Kiszolgáltatottak

Sirzajnak szerencséje volt. Afganisztán a világ egyik legveszélyesebb országa. Katonák számára kockázatosabb, mint Irak, a háború áldozatainak mintegy fele pedig civil. De talán a legkiszolgáltatottabbak azok, akik pedig a legfontosabb munkát - a menekültek, az éhezők, a háborús áldozatok segélyezését, az építkezést, a helyreállítást - végzik ebben az irtózatosan szegény, erőszakba és káoszba süllyedt országban: a nemzetközi segélyszervezetek (angol rövidítéssel NGO-k). Csak 2007-ben vagy száz NGO-munkatársat raboltak el, hét nemzetközit és 34 helyit pedig meggyilkoltak. Van olyan szervezet, amely már fel is függesztette munkáját az állapotok miatt.

"Egyre kevesebbszer hagyjuk el az irodát" - mondja az [origo]-nak Bálint Gábor, a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet (MÖSZ) fejlesztési tanácsadója Baglan tartományban, ami pedig még a biztonságosabb környékek közé tartozik. "Csak rövid és szervezett utakat teszünk, váltogatjuk az útvonalainkat, a munka nagy részét pedig a helyi kollégáinkra bízzuk, annyira veszélyessé vált a vidék. Végszükség esetén a mazar-i-sarifi irodába tudunk menekülni, a nagyvárosban biztonságosabb." De amíg itt van, Bálint ügyel rá, hogy a kocsit mindig orral a kapu felé parkolja le az iroda magas fallal elkerített udvarában, "arra az esetre, ha hirtelen kell távozni."

Az erőszak részben politikai: a tálibok mindenkit megtámadnak, akinek köze van a nemzetközi jelenléthez vagy a kormányhoz. A káosz ugyanis nekik kedvez: látszólag erősíti azt az érvet, hogy a totalitárius iszlamista rend visszatérte segíthet csak Afganisztánon. De a támadások nagy része mögött egyszerű bűnözők állnak, akik emberrablással próbálják fenntartani magukat a kétségbeejtő körülmények közepette.

Pedig a segélyszervezetek munkája pótolhatatlan. Az állam az ország talán harmadát ellenőrzi, a korrupció és az inkompetencia miatt pedig még a legalapvetőbb feladatok ellátásra sem alkalmas. A NATO ügyesebb, de ők is tapasztalatlanok a fejlesztésben (a magyarokról szóló cikkünket lásd itt). Az építkezés, a segélyezés az NGO-k nélkül sehol sem tartana. A MÖSZ az élelmiszerosztástól kezdve a klinika- és iskolaépítésen keresztül a mezőgazdaság fejlesztéséig több szektorban is dolgozik. A pénzt a magyar külügyminisztériumtól, más kormányoktól, nemzetközi szervezetektől, egyházaktól és magánszemélyektől kapják.

Itt egyszerűen semmi nincs

Bár Baglan, ahol a Magyar Ökumenikus Segélyszervezet ténykedik, gazdaságát tekintve a jobb helyek közé tartozik Afganisztánban, egyes járásaiban bibliai állapotok uralkodnak. Az etehadi menekülttábor sivatagos területen fekszik, lapos, jellegtelen sárga épületek állnak elszórva a semmiben. Nyolcszáz család él itt, sokan egy évtizede hagyták el otthonukat, táborról táborra járnak, és már soha nem fognak hazajutni, mert nincs hova. Néhány találnak ideiglenes munkát a táboron kívül, ők a szerencsések. Itt egyszerűen semmi nincs.

A 44 éves Szalima egy, a MÖSZ által felszerelt szőnyegszövő műhelyben dolgozik. Azt mondja, 25 éve menekült el otthonából, nincs hova hazamennie, és a kormánytól semmilyen segítséget nem kapott, pedig neki kell eltartania mindenkit. "A férjem vak, a két lányomat pedig elhagyta a férje" - mondja. A tanfolyamon 140 táborbéli nő dolgozik, sokan özvegyek, akiknek a férje meghalt a háborúban. Eddig 35 szőnyeget szőttek, négyzetméterét száz dollárért is el tudják adni. "A műhely nélkül nem volna semmink" - mondja Szalima.

A Baglani Tanárképzőben 1200 tanárt képeznek idén, rendes tantermekben, angol és perzsa szakkönyvekkel, számítógépekkel, amelyeket a magyar Külügyminisztérium támogatásával a MÖSZ vett nekik. "Internet is van, így talán szélesebb látókörük lesz" - mondja Bálint Gábor, miközben végigvezet. Hozzáteszi, hogy a MÖSZ egyre inkább a szakképzés felé próbál elmozdulni, abban látva az igazi perspektívát. Óriási eredmény, hogy a diákok majdnem fele nő. Emiatt falak és fegyveres őrök vannak, nehogy a tálibok felégessék az egészet. "A nők oktatása sokaknak nem tetszik itt. De hát látod, hogy mennyire akarnak tanulni, minden évben több diák van" - mondja. Miközben beszél, éppen négy elfátyolozott nő siet be az épületbe, kezükben könyvekkel.

Bálint igen óvatos, amikor arról kérdezem, mennyire cél, hogy nyugati értékeket adjanak át az iszlám egy konzervatív válfaját követő helyieknek. "Nem akarunk rájuk erőltetni semmit. Inkább új lehetőségeket akarunk nekik mutatni, jobb körülményeket teremteni" - mondja, hozzátéve, hogy az afgánok már abból is sokat tanulnak, hogy együtt tudnak dolgozni európai szakértőkkel, például agrármérnökökkel. A segélyszervezet, noha egyházi háttere van, térítői tevékenységet nem folytat, a segítséget feltételek nélkül nyújtják, a rászorultság elve alapján.

Bálint is elismeri, hogy a segélyszervezetek tevékenységének hatását és eredményét nagyon nehéz mérni. Az orvosi rendelők haszna evidens, hiszen embereket látnak el. De egy iskoláé már nem annyira: nyilván jó, hogy tanítják a gyerekeket, de mi lesz velük utána? Önmagában javítani fogja ez az emberek életminőségét, ha az alapoktatást utána nem követi szakképzés? "Ezért fontos a programokat összefüggésükben megtervezni, egymásra építeni" - mondja Bálint.

Érdekes, hogy a fejlesztések beindítása újabb igényeket von maga után, ahogy a helyiek lelkesen elkezdenek élni az új lehetőségekkel. Bálint azt mondja, az újonnan épített iskolákat igen hamar bővíteni kell, mert alighogy elindul a tanítás, mindenki oda akarja küldeni a gyermekét, és az intézmény szinte rögtön megtelik. A tanárképző igazgatója, Abdulhak Rahmate, miután körbevezetett, arra kéri Bálintot, hogy fúrjanak nekik egy kutat, mert nincs elég víz. Az építkezést magát egyébként a helyiek végzik, vagyis a MÖSZ munkát is ad. "Idén háromszáz embert foglalkoztattunk - ez háromszáz családnak jelent megélhetést" - mondja.

Bizalom

A segélyszervezeteknek meg kell küzdeniük a helyiek bizalmatlanságával. "Vannak, akik azt gondolják, hogy csak úgy teszünk, mintha segélyszervezet volnánk, de valójában a hírszerzésnek dolgozunk" - mondja Navíd, az ökumenikusok egyik afgán munkatársa. "De persze hálásak, meg nem is bántott még minket senki" - teszi hozzá gyorsan Bálint. A tanárképző munkatársain tényleg látszik a hála, a diákok pedig feltehetően szintén örülnek, nem lévén egyetlen más ilyen iskola sem a környéken (sajnos nem sikerült meginterjúvolni senkit, mert éppen nem volt tanítás a ramadán, a muszlim böjti hónap miatt).

Kommunikációs nehézségek vannak a MÖSZ és a tartományt felügyelő Magyar Honvédség közt is, bár ez feltehetőleg részben az egyenruhások és a civilek közti különbségekből fakad. A MÖSZ szerint a honvédségnek nincsen hagyománya a fejlesztés és segélyezés területén (ami igaz, és nem meglepő), ráadásul megijeszti a helyieket, hiszen fegyveres szerv. A honvédség pedig mintha nem venné teljesen komolyan a civileket. A helyszínen jobb az együttműködés, a problémák gyökerei haza, a budapesti döntéshozói körökbe vezetnek.

Az ökumenikusok, ahogy az összes segélyszervezet, megpróbál távolságot tartani a NATO-tól. "Ha elveszítjük a helyiek bizalmát, végünk. Vannak NGO-k, amelyek kivonulnak, ha megjelenik az országuk katonasága a tartományban" - mondja Bálint. De elismeri, hogy a fejlesztés alapja a biztonság, a NATO nélkül pedig még annyi biztonság sem volna Afganisztánban, mint most. "Minden azonnal összeomlana itt nélkülük.".

A nemzetközi szervezeteket sok kritika is éri. Ezek szerint nem költik el elég okosan a fejlesztési pénzt, túl sokat fordítanak saját működésükre, például utazásra, ellátásra, biztonságra. Elszipkázzák a képzett munkaerőt, és felhajtják az árakat. Noha a lakosság hetven százaléka mezőgazdaságból él, az ágazatba mindössze félmilliárd dollárt fektettek 2001 óta. Tény, hogy a helyzet Afganisztánban sok területen romlik, a kép vegyes. A várható élettartam 45-ről 43 évre csökkent 2003 óta, és a lakosság 35 százaléka áll az éhínség küszöbén 30 százalék helyett.

Viszont ahol jobb a biztonsági helyzet, a gazdaság is pörög. A riasztó adatok elsősorban a szárazságra, az árak drasztikus emelkedésére és a romló biztonsági helyzetre vezethetőek vissza. Bálint Gábor szerint a nemzetközi segítség nélkül a helyzet még rosszabb lenne, egyre többen válnának földönfutóvá, és az elkeseredettek körében a szélsőséges csoportok is könnyebben találnának követőket. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy az afgán állam nincs a helyzet magaslatán, és a nemzetközi-afgán fejlesztési stratégia is zűrzavaros, gyakran egyéni érdekeket szolgál.