Ahonnan még Afganisztánba is jobb elmenekülni

Háromfrontos háborút vívni az iszlám szélsőségesekkel, megmenteni az összeomlás szélén álló gazdaságot, elfogadtatni a terror elleni harcot a szkeptikus közvéleménnyel, megakadályozni, hogy az atomfegyverek terroristák kezébe kerüljenek és még életben is maradni - ezek szerepelnek a napi teendők listáján Pakisztán új elnökének jegyzetfüzetében. Miközben ő maga két éve még hamis pszichiátriai papírokkal úszott meg egy korrupciós pert.

"A segítségükre van szükségem. Ha mi elbukunk, önök is elbuknak" - üzent a világnak a Wall Street Journalnek adott interjújában Asif Ali Zardari, Pakisztán bő egy hónapja hatalmon lévő elnöke. A lap szerint az övé a legnehezebb (és talán legveszélyesebb) munka a világon.

Az elnök nagy kéréssel fordult az Egyesült Államokhoz: 100 milliárd dollárt (vagyis a közelmúltban megszavazott amerikai pénzügyi mentőcsomag hetedét, más megközelítésben, az utóbbi tíz évben Pakisztánra költött pénzek tízszeresét) kért az ország gazdaságának rendbetételéhez. Az interjúban elszántnak, harciasnak mutatkozott - Pakisztán háborúját az "ő háborújának", a hadsereg vadászgépeit "az ő vadászgépeinek" nevezte, a pénzt pedig szavai szerint személyesen neki kellene adni. Természetesen nem mulasztotta el a lehetőséget, hogy személyes motivációiról is beszéljen az iszlám radikálisok elleni harcban - Asif Ali Zardari ugyanis a tavaly decemberben meggyilkolt Benazir Bhutto özvegye.

Az előtte tornyosuló feladat valóban embert próbáló. A pakisztáni gazdaság krízisben van, a központi bankban mindössze két hónapnyi olaj-, és élelmiszerimport fedezéséhez elegendő külföldi valutatartalék maradt. Befektetői bizalomról gyakorlatilag nem is érdemes beszélni az országgal kapcsolatban, különösen az Islamabad Marriot felrobbantása óta - az elnök szerint a 100 milliárd dolláros csomagra éppen azért lenne szükség, hogy megakadályozzák a tőke kiáramlását minden egyes merénylet után.

Közben Pakisztán egyszerre három fronton harcol az iszlám militánsok ellen. Az afgán határ mentén fekvő Bajaur törzsi területen augusztus óta gyakorlatilag nyílt háború zajlik - a régió az al-Kaidával egyre inkább összefonódó tálibok egyik legfontosabb hátországa - írja a New York Times. A szélsőségesek felszámolása terén különösebb eredményt eddig nem sikerült felmutatni - hacsak azt nem számítjuk annak, hogy a tálibok afgán szárnyának itt bujkáló vezetője, Qari Ziaur Rehman valószínűleg visszatért Afganisztánba, valamint végeztek körülbelül hétszáz militáns iszlamistával. A hadműveletek legnagyobb vesztese azonban mindenképpen a civil lakosság, és a háromszázezer menekült. Az áldozatok számát egyelőre senki sem tudta megbecsülni, az ENSZ Menekültügyi Hivatala egy tucat tábort állított fel a térségben. Ennél is beszédesebb, hogy mintegy húszezren végső elkeseredésükben inkább Afganisztán felé menekültek.

Az északnyugat-pakisztáni, szintén az afgán határ közelében fekvő Swat térségben - ez a második front, pedig egykor a középosztály kedvelt síparadicsoma volt - olyan heves harcok zajlanak, hogy a tartomány kormányzója, Wajid Ali Khan egy hónapja nem mert hazamenni saját házába, inkább a közelben lévő Pesávárban húzza meg magát. Nem mintha ott lényegesen jobb lenne a helyzet - a hadseregnek csak a közelmúltban sikerült visszafoglalnia a táliboktól azt az alagutat, amelyen keresztül Karacsi kikötőjéből az Afganisztánban állomásozó amerikai csapatok utánpótlásaikat biztosítják.

Halálra korbácsolt hentesek

Hogy miért van ennyire szüksége a táliboknak és az al-Kaidának Észak-Pakisztán vadregényes területeire? "Talibanisztánnak" kettős funkciója van - a modell pedig ugyanaz, ami már Afganisztánban és Szomáliában is működött. Egyrészről egy külvilágtól földrajzilag is elzárt, központi irányítástól teljesen független területen zavartalanul folyhat a harcosok ideológiai és gyakorlati kiképzése. A tálibok innen irányítják afganisztáni akcióikat, itt húzza meg magát az al-Kaida, de dolgoznak itt például Kasmírban harcoló iszlamisták is.

Valami hasonló valósult meg Afganisztánban a tálib uralom idején, amikor az iszlám által előírt társadalmi szabályok radikális értelmezését vezették be - a nőket lényegében állati sorban tartották, a szórakozás minden formáját tiltották és kegyetlenül szankcionálták. Volt egy rövid életű próbálkozás Szomáliában is, ahol a káoszba beleunt lakosság először ünnepelte a rendet hozó iszlám szélsőségeseket, aztán hamar jött a kiábrándulás, mikor a helyi kultúrával teljesen összeegyeztethetetlen szigorúságú törvényeket próbáltak brutális erőszakkal betartani. Végül az amerikai támogatású etióp beavatkozás vetett véget a szomáliai kísérletnek.

Most Pakisztánban köszöntöttek be a kemény idők. Bajaurban henteseket korbácsoltak halálra, amiért döglött állatokat adtak el saját maguk által levágott jószág helyett, Swatban pedig a tálibok az összes lányiskolát felgyújtották, és amikor megtalálták a kormányzó testvérét, választás elé állították, melyik fiát ölik meg. Miután a férfi nem akart választani, megölték mindkét fiát, őt magát, és hét szolgájukat is.

A legtöbb törzsi vezető, akik saját közösségükön belül a legnagyobb tiszteletet élvezik, behódolt a tálibok előtt. Sokszor persze nem is nagyon volt más választásuk - a New York Times beszámolója szerint a törzsi vezetők a Bajaur közelében fekvő Dirben tartott megbeszélésén húsz autónyi milicista jelent meg, és fenyegette meg őket, hogy azonnal lelövik mindannyiukat, ha nem fejezik be a gyűlés. Alig néhány törzsi vezető vette fel a kesztyűt, azonban ahol ez megtörtént, az iszlamisták támogató nélkül maradtak.  Az ország második legnagyobb pastu klánjának otthont adó Lakki Marwat térségben például a helyi vezető, Anwar Kamal annyit mondott a táliboknak: "Ha még egyszer meglátok egyet is közületek a földemen, olyan keményen fogom megkúrni, ahogy csak tudom" - írja az Economist. A napokban ugyanakkor öngyilkos merénylő rontott be Orakzai tartomány vezetőinek gyűlésére, ahol éppen egy törzsi milícia létrehozásáról tárgyaltak, mely kiűzné a tálibokat a térségből. A támadásban huszonhárman haltak meg.

Akik szeretik bin Ladent

Felszabadulást a hadseregtől sem várhat a lakosság - a helyszíni beszámolók szerint a legtöbben azt érzik, a változás csupán annyi, hogy már nem csak a táliboktól, hanem a katonáktól is rettegniük kell. A zord hegyvidéken klasszikus aszimmetrikus hadviselés zajlik, vagyis az egyik fél bár lényeges technikai és számbéli fölényben van, ezt mégsem tudja érvényesíteni - többek között azért, mert gyakran az sem egyértelműm, ki az ellenség. Az ilyen fajta hadműveleteknek pedig mindig rengeteg civil áldozata van: jellemző példa, amikor tálib vezetők feltételezett búvóhelyéül szolgáló falura helikopterről tüzeltek a pakisztáni katonák.

A rengeteg civil áldozat természetesen tovább borzolta a pakisztáni közvélemény kedélyeit, mely egyébként távolról sem támogatja egyöntetűen a terror elleni háborút. Egy friss közvélemény-kutatás szerint a lakosság mindössze 48 százaléka ért egyet a tálibok elleni harccal, ráadásul Pakisztán egyike volt annak a két országnak a BBC 23 országot számba vevő felmérésén, ahol a lakosságnak csak kisebb része (mindössze 19 százalék) ítéli meg negatívan Oszama bin Ladent. Hasonló az arány a hadseregen belül is - tavaly több száz katona adta meg magát Észak-Pakisztánban, mert nem akartak "muszlim testvérek" ellen harcolni.

A pakisztáni titkosszolgálat (ISI) is kiveszi részét a játszmából. Éveken át az ISI volt a szovjetekkel szembeni afgán ellenállás részére küldött pénzek begyűjtője, így szoros kapcsolatok fűzik az afgán törzsi vezetőkhöz. A feltételezések szerint az ISI előszeretettel vette igénybe a szélsőségesek szolgálatait, például a kabuli indai nagykövetség elleni merénylet során. Az is árulkodó adat, hogy a pakisztáni hatóságok eddig több al-Kaida tagot tudtak elfogni, mint tálibot, pedig utóbbiak azért jóval többen vannak az országban.

Mr. Tíz Százalék

Asif Ali Zardari hangzatos szavai ellenére, nem a leghitelesebb figura sem az ország, sem a terror elleni háború élén. Becenevét, a "Mr. Tíz Százalékot" korrupciós ügyei miatt kapta, felesége vezetése alatt a kilencvenes években az ország a Transparency International korrupciós listájának alján találta magát, ő maga pedig 2006-ban úgy úszott meg egy londoni megvesztegetési pert, hogy elmezavart igazoló papírokat szerzett egy new yorki pszichiátertől.

Az Egyesült Államok minden bizonnyal sokkal jobban résen lesz majd, mint Pervez Musharraf elnöksége alatt, aki folyamatosan támogatást igényelt a terror elleni háborúhoz, mégis uralma alatt vált Pakisztán a szélsőségesek bázisává. A terroristák mindenesetre már első számú célpontként tekintenek rá - a Marriot Hotel elleni, ötvenhárom életet követelő merénylet feltételezett oka, hogy a pakisztáni vezetés a szállodában tervezett egy megbeszélést, a helyszínt azonban az utolsó pillanatban megváltoztatták.

Ahmed Rashid pakisztáni újságíró szerint a megoldáshoz immár Pakisztán, India, Irán, az Egyesült Államok és a közép-ázsiai szovjet utódállamok összefogása szükséges (utóbbiak azért fontosak, mert egyre nagyobb számban érkeznek a térségbe harcosok ezekből az országokból). Új mandátumra van szükség az ENSZ Biztonsági Tanács részéről a régiós diplomáciai tárgyalásokhoz, melynek széleskörű segélyprogrammal és tömegtájékoztatással kell párosulnia - írja Rashid.

Az Egyesült Államok és szövetségesei afganisztáni hadműveleteit valamint Pakisztán belháborúját már nem lehet külön kezelni, csak összehangoltan - állapítja meg a Jamestown Foundation kutatóintézet globális terrorizmus-jelentése. Az Egyesült Államoknak valószínűleg szakítania kell azzal a szokásával, hogy Pakisztán esetében kényelmesebb egy katonai diktátorral egyezkedni, mint egy többé-kevésbé működő demokrácia élén álló vezetővel - előbbi ugyanis egyértelműen nem vezetett eredményre. Az olyan közvetlen beavatkozások pedig, mint a szeptember 15-ei amerikai helikopteres támadás volt Varizisztánban (mely tulajdonképpen rövid háború volt a két ország között), csak tovább növelik a terrorizmus elleni háborúval szemben érzett ellenszenvet, miközben különösebb eredményt nem hoznak.

Gary Brecher, az Oroszországban betiltott Exile internetes újság külpolitikai elemzője szerint a Pakisztánban zajló események a szállodarobbantással és a háromfrontos háborúval együtt is tulajdonképpen hétköznapinak számítanak. A britek által mesterségesen létrehozott országban soha sem volt béke (sőt, tulajdonképpen Pakisztán földrajzi területén azelőtt sem), Benazir Bhutto apját ugyanúgy politikai ellenfele ölte meg, mint őt magát, aztán következett a férje elleni merénylet-kísérlet - mindez megszokottnak számít, a változás annyi, hogy az idők során hathatós külföldi támogatás mellett felerősödtek és kezelhetetlenné váltak az iszlám fanatikusok. Dexter Filkins, a Forever War című, afganisztáni és iraki háborúról szóló könyv szerzője is csak annyit tudott biztosan állítani az ország jövőjével kapcsolatban: a tűz és a halál a Marriot szállodában messze nem az utolsó volt a hasonló események sorában.