"Csodálkozik, hogy ennyit dohányzunk?" - riport a megszállt területekről

A gázai konfliktus csak a jéghegy csúcsa, az izraeli-palesztin viszály mindennapjai nem ilyen drámaiak. Inkább csak fárasztóak, nyomorúságosak és megalázóak. Állandó konfliktus a katonaság, a palesztinok szerint növekvő zsidó telepek és a helyi palesztinok között. Az izraeli blokádban tönkrement gazdaság, munkanélküliség, izraeli ellenőrző pontok mindenütt, a katonai megszállás alatti élet minden megaláztatása. Riport a megszállt területekről.

Ibrahim Maklúfnak azóta van valamennyi nyugta, hogy felszerelt egy acélrácsot az ablakokra. Legalábbis akkor, ha nem megy ki a házból, pláne nem a domb felé, ahol a földje fekszik - illetve feküdt régen, amíg négy évvel ezelőtt néhány izraeli telepes család fel nem húzott rá egypár házat, csak úgy, szó nélkül. Az acélrács pedig azért kell - mondja -, mert a telepesek szombatonként lejönnek a hegyről és kövekkel dobálják meg a kis palesztin falu szélén fekvő házakat. Esetleg rájuk lőnek.

Kinél reklamálj, ha a bíró az ellenséggel van?

"El akarnak minket hajtani a földünkről" - mondja a 47 éves Ibrahim a házában ülve, Aszíra faluban, a ciszjordániai Nablusztól nem messze. "Elhajtják a birkákat, a szamarakat, köveket dobálnak, sőt, néha még lőnek is" - mutat fotókat a háza faláról, amelyen jól láthatóak a lövésnyomok. "Az [izraeli] hadsereg nem avatkozik közbe, csak akkor, ha elszabadulnak az indulatok. Akkor pedig az az elsődleges, hogy a telepeseket megvédjék. Négy hónappal ezelőtt vagy száz telepes támadta meg a falut, egy autót fel is gyújtottak" - mondja.

A perpatvar végül tragédiába torkollott: a 14 éves Suhajb Nasszert holtan találták a falu mellett, négy hónapja, egy reggel. A katonaság azt mondta, a fiú arra készült, hogy egy Molotov-koktéllal megtámadja a telepet, ezért lőtték le. "Azóta viszonylagos nyugalom van, a katonaság rászállt a telepesekre" - mondja Ibrahim. Az izraeliek utána elkezdtek építeni egy kerítést a domb köré, ezzel Ibrahimnak odaveszett a földje - persze amióta a telep ott van, egyébként is mindegy, mondja, mert ha csak a közelébe ment a helynek, hogy a birkáit legeltesse, a telepesek rálőttek.

Ibrahim és a többi falubéli hiába panaszkodott az izraeli hatóságoknak, azok nem tudnak vagy nem akarnak semmit sem csinálni a telepesekkel. "Legális, nem legális, miről beszélünk? Itt az összes föld a miénk, papírunk van róla. Megszállás alatt állunk, az izraeliek erővel vettek el mindent. Kinél reklamáljunk, ha a bíró az ellenséggel van?" - tárja szét a kezét.

Az aszírai történet az izraeli-palesztin konfliktus unalmas, nyomasztó és a palesztinok számára reménytelenül megalázó mindennapjairól szól. Azokról a mindennapokról, amikor nincs itt a fél világsajtó, hogy a rendes, lövöldözős háborút dokumentálja. Az izraeli megszállás alatt lévő Ciszjordániában nem bombákkal, rakétákkal vagy katonákkal harcolnak - csak napról napra megfojtják egymást. Illetve főleg az izraeliek a palesztinokat: a gazdaságot tönkretevő blokáddal, az elzárásokkal, a közlekedést lehetetlenné tévő katonai ellenőrző pontokkal, a kijárási tilalmakkal, az egyre növekvő zsidó telepekkel.

Vagy ők, vagy mi

Aszírtól néhány kilométerre, Burínban nem ilyen nyilvánvaló a telepeserőszak. A két telep, Berakha és Yetzhar közé szorult kis arab falu olajfaföldjének több mint fele a főút azon oldalára esik, ahol az egyik telep van. Nem bírják rendesen gondozni a fákat, mert ha átmennek a másik oldalra, az izraeliek megtámadják őket kövekkel, rosszabb esetben rájuk lőnek - állítják az arabok. "Csak szombaton megyünk fel, mert akkor a zsidók nem jönnek ki házaikból. Titokban, mint a tolvajok" - nevet kesernyésen Mohammed Zaben, a föld egyik tulajdonosa.

A betakarításhoz a 47 éves Zabennek egy hónapra van szüksége, olyankor az izraeli katonaságtól kér segítséget, akik általában egy-két hetet adnak neki, hogy elvégezze a munkát. A termés egy része így odavész - már, ha egyáltalán marad belőle valami betakarításra, mert a telepesek időnként felgyújtják a fákat, vagy egyszerűen ellopják a bogyókat - mondja. Tavaly több mint száz olajfát vesztett el így, a falu egésze pedig több mint ezret. Ők is hiába panaszkodnak a hatóságoknak, kárpótlást eddig nem kaptak.

Ennél is nagyobb baj, hogy a faluban nincs rendes folyóvíz. A vizet a patakból nyerik, viszont a patakba a telepesek beleengedik a saját szennyvizüket, ezért az ihatatlan lesz. Csak mosásra lehet használni, esetleg öntözésre és főzésre. Ivóvizet a palesztinok a városból, Nabluszból vesznek. A telepek miatt továbbá kétségbeejtőek a közlekedési körülmények, mindenhol kerítések, az arabok számára zárt utak, lezárt földek vannak. Hivatalos izraeli becslések szerint a telepek több mint harmada magántulajdonban lévő, elkobzott palesztin földre épült. A természetes víztározókat is mind az izraeliek ellenőrzik.

A falusiak és a telepesek közt semmi kommunikáció nincsen, hacsak a kőhajigálást és az időnkénti lövöldözést nem számítjuk annak. "Hogy lenne? Nem lehet így élni egymás mellett. Vagy ők, vagy mi" - mondja Mohammed.

Egyik napról a másikra

A megszállt területek városaiban, így a 130 ezres Nabluszban a palesztinoknak nem kell tartaniuk a telepesektől. Itt csak a blokád van, amit 2000-ben vezettek be, és ami ebből az egykor virágzó városból mára egy kopottas, a viszonylag rövid déli nyüzsgéstől eltekintve üres, sápadt, fuldokló települést csinált. Nabluszban minden korán zár és a valaha tehetős emberek kétharmadának nincs rendes munkája. És ez még egész jó, mert 2002-ben a palesztin terrormerényletekre válaszul, az izraeli hadsereg hónapokra háborús övezetté változtatta és szinte teljesen szétrombolta a belvárost.

Mahmúd Zaglúl is elég gyakran mondogatja, hogy "ez még egész jó". Főleg ahhoz képest, hogy a 2000-ben még európai viszonylatban is középosztálybeli férfinak, akinek a hegyen van háza kilátással és több ember dolgozott jól menő kis bútorgyárában, most szinte csak ennivalóra van pénze. A 2000-es intifáda kitöréséig Nabluszban dolgozott, de az izraeli blokád tönkretette. Most a városon kívülre megy dolgozni minden nap, át a mindent megfojtó katonai ellenőrző pontokon, napi 1-2, rosszabb esetben 4-6 órai úttal, holott csak 27 kilométerre van a munkahelye.

Délutántól hajnalig dolgozik, nappal pedig kisebb munkákat végez, úgyhogy állítása szerint legfeljebb 2-3 órát alszik egy nap. "Ennyi alvás elég" - mondja, de elég bágyadtnak tűnik, hiába hörpölgeti a keserű arab kávét és cigarettázik sűrűn. Így élnek a létminimumon. Hogy ez miért egész jó? Mert ennél általában sokkal rosszabb szokott lenni. Volt, hogy napokig nem ettek - mondja. A kocsiját rég eladta, már biciklije sincs. A fő aggodalma az, hogy mi lesz a gyermekekkel. "Állandóan ezen emésztem magam, mi lesz a lányommal, két év múlva egyetemre kell mennie, a fejem is belefájdul" - mondja.

Nabluszt három nagy izraeli katonai tábor veszi körbe, kettő a város körüli hegyek tetején áll. A katonák időnként lejönnek, ha keresnek valakit (Nablusz évekig a palesztin ellenállás egyik gócpontja volt). Zaglúl háza nincs messze az egyik tábortól, azt mondja, hogy egyszer a fegyvereket kereső katonák lerombolták az egyik tárolóhelyiségét. Azt mondja, az idősebb fiának mindig itthon kell lennie, ha nincs iskolában. "Nem merem egyedül hagynia a feleségemet és a gyerekeket, hátha jönnek az izraeliek" - mondja.

Nincs idő a politikára?

A 2000-ben kitört intifádában rengeteg embert ért valamilyen tragédia, sokan tönkrementek anyagilag. Munka alig van, a városok között közlekedni rémálom. Az Izraelt és a területeket elválasztó biztonsági fal építésével még több földet sajátítottak ki, egy csomó ember nem tud eljutni a munkahelyére, vagy elvágják a többi palesztin területtől. Régen sokan dolgoztak Izraelben, ahol jobbak a fizetések, de ma az engedélyek töredékét adják ki biztonsági okokból. Azok, akik valamelyik politikai párt hívei, kapnak segítséget a (részben Jasszer Arafat által alapított) Fatahtól vagy a radikális Hamásztól. Akik nem, azok leshetnek. A legrosszabb, hogy évtizedek óta el kell viselniük a katonai megszállás jelentette megaláztatást, az ellenőrzéseket, a kijárási tilalmakat - a több mint hatezer halottról nem is beszélve.

Kétségtelen, hogy sokan csatlakoztak valamilyen fegyveres szervezethez, hogy erővel próbáljanak meg ellenállni: a palesztin terrorista akciók kb. ezer izraeli életét oltották ki 2000 óta. Pedig az [origo] által megkérdezett palesztinok egyike sem tűnt radikálisnak, annyira még mérgesnek sem. Csak fáradtnak. Mahmúd Zaglúl azt mondja, "egyáltalán nincsen időm a politikára, csak a családomat próbálom életben tartani. A megszállásnak soha nem lesz vége. De ha van eleget ennünk, már örülünk. Napról napra élünk, látja - csodálkozik, hogy ennyit dohányzunk?"

Szlankó Bálint - Nablusz