"Még mindig anyának szólítom" - egy fiú élete, akit a piszkos háborúban raboltak el

Vágólapra másolva!
Csecsemőként rabolták el, a szüleit minden valószínűség szerint megölték, és azok is megkeserítették az életét, akik segíteni akartak neki. Matías Reggiardo Tolosa egyike annak a mintegy 450 gyereknek, akiket Argentína piszkos háborújában elvettek a szüleiktől és a diktatúrát szolgáló házaspároknak adtak. A fiatal férfi szeretne többet megtudni biológiai szüleiről, de továbbra is anyának szólítja az őt felnevelő asszonyt. Az [origo] Buenos Aires-i interjúja.
Vágólapra másolva!

"Valamikor 1977. április 20. és 25. között születtem. A pontos dátumot nem tudom." Matías Reggiardo Tolosa szenvtelen hangon, a legnagyobb természetességgel mondja ki ezeket a mondatokat. Az interjú egy elegáns Buenos Aires-i hotel bárjában zajlik, ahova a fiatal férfi munkából érkezett. Öltönyt és nyakkendőt visel, a beszélgetés közben időként kézbe veszi csúcsmodell mobiltelefonját és megnézi a kapott üzeneteket. Egy átlagos irodai dolgozó benyomását kelti, 15-20 évvel ezelőtt azonban tele volt vele az argentin sajtó, az elmúlt néhány hónapban pedig ismét adott néhány interjút, és tavaly egy Kanadában bemutatott dokumentumfilmben (Stolen Babies, Stolen Lives) is szerepelt, személyes története ugyanis az argentin történelem egyik legsötétebb korszaka, az 1976 és 1983 között fennálló katonai diktatúra szomorú jelképe lett.

Argentínában a hetvenes évek közepének ingatag politikai viszonyai között került hatalomra a Jorge Videla tábornok által vezetett katonai junta 1976 márciusában. Az új vezetés leszámolást indított a politikai ellenfelek, másként gondolkodók - főként baloldaliak - ellen, és ennek során jogvédők szerint 30 ezer embernek veszett nyoma. Ez volt az úgynevezett piszkos háború, amelyet a diktatúra igyekezett titokban, a felszín alatt levezényelni. Az emberrablásokat civilruhások hajtották végre, az áldozatokat pedig titkos központokba vitték. Sok embert halálra kínoztak eletrosokkal és más eszközökkel. Előfordult hogy gyerekeket bántalmaztak a saját szüleik előtt, és ugyanezt megtették fordítva is. A kínzásokat kevesen élték túl, a holttesteket jelöletlen tömegsírba temették vagy az óceánba dobták.

Az elraboltak között volt több terhes nő, illetve olyanok, akik nem sokkal elfogásuk előtt szültek. A hatóságok ezeket a csecsemőket elvették a szülőktől, és a katonaságnál vagy a rendőrségnél dolgozó gyermektelen házaspároknak adták őket. A katonai junta hatalma a nyolcvanas évek elején meggyengült és 1983-ban demokratikus választások útján távozott a diktatórikus vezetés. A junta ugyan igyekezett bebiztosítani magát a felelősségrevonás ellen, de különböző jogvédő szervezetek azóta is küzdenek a bűnök feltárásáért és az elkövető bíróság elé állításáért. Az egyik ilyen szervezet az Abuelas de Plaza de Mayo: az Abuelas nagymamákat jelent, a Plaza de Mayo pedig Buenos Aires egyik híres tere, ahol rendszeresen felvonulnak azok az anyák és nagymamák, akiknek gyerekei eltűntek a mocskos háborúban (a mozgalomról részletek keretes anyagunkban). Az Abuelas azt tűzte ki célul, hogy felkutassa azokat a gyerekeket, akiket elvettek szüleiktől. Becsléseik szerint 400-450 ilyen - azóta természetesen már felnőtt - gyerek lehet Argentínában, egyelőre mintegy 90-et sikerült megtalálni.

"Úgy éltünk, mint egy átlagos család"

Közéjük tartozik Matías Reggiardo Tolosa és ikertestvére, Gonzalo is, akik születésük után egy akkoriban a rendőségnél dolgozó férfihez, Samuel Miarához és feleségéhez, Beatrizhoz kerültek. "Az első emlékeim hozzájuk kötődnek. Úgy éltünk, mint egy átlagos család" - mondja a férfi. Az első csavar akkor történt a gyerekek életében, amikor nyolcévesek voltak. Miara és felesége akkor döntött úgy, hogy Paraguayba költöznek a két fiúval együtt. "Természetesen nem közölték velünk, hogy mi az oka a költözésnek" - mondja Reggiardo Tolosa, később azonban egyértelművé vált, hogy a döntés hátterében az állt, Miara tudomást szerzett arról, hogy az Abuelas keresi a gyerekeket, és a nyomukra is akadt. A költözés után két évig nem történt semmi, 1987-ben azonban Argentínából érkezett egy bíró a Miara családhoz. "Az Abuelastól megkapta a jogi dokumentumokat, és azért jött, hogy elvigyen bennünket. Nagyjából tíz órát töltött a házunkban, ahol megjelentek rendőrök, illetve kormányzati emberek is" - meséli Reggiardo Tolosa. Úgy emlékszik, hogy a bíró vitatkozott a szüleivel és a helyi hatóságokkal, akik azt mondták, nincs joga elvinni a gyerekeket.

"Előtte normálisan éltünk, ez volt a fordulópont" - mondja utólag arról a napról a férfi. Nem változott meg ugyan egyik napról a másikra minden, de két hónappal a bíró látogatása után a szülők leültek az akkor tízéves gyerekekkel, és elmondták nekik az igazságot. "A hálószobájukban voltunk, mind a négyen az ágyon ültünk. Samuel beszélt, ő mondta el, hogyan kerültünk hozzájuk. Természetesen nagyon érzelmes jelenet volt. Utána percekig öleltük egymást, és sírtunk. Ez minden, amire emlékszem" - idézi fel Reggiardo Tolosa a huszonkét évvel ezelőt történteket.

Forrás: De vuelta a casa
A gyerekek Beatrizszal, a nevelőanyjukkal (a fotó Analia Argento De vuelta a casa című könyvéből származik)

A férfi nagyrészt most is csak nevelőapjának elmondásából ismeri a Miara házaspárhoz kerülésük történetét. Egy La Platában lévő börtönkórházban születtek meg a testvérével, és Samuel Miara verziója szerint ő az egyik felettesétől, egy magas beosztásban lévő rendőségi vezetőtől hallott a létezésükről. "Ennek a tisztviselőnek ő állítólag beszélt arról, hogy a felesége, Beatriz pár hónappal korábban elvetélt. A tisztviselő adott át minket neki, és figyelmeztette őt, hogy ne tegyen fel kérdéseket. Ami Beatrizt illeti, ő nem volt részese ennek a folyamatnak" - ismerteti Reggiardo Tolosa a nevelőpjától hallottakat

A hálószobában lezajlott beszélgetés után a férfi szerint nem változott meg a Miara házaspárral való kapcsolatuk. Azt mondja, hogy mindent megkaptak tőlük, és úgy nevelték őket, mintha tényleg a saját gyerekeik lettek volna. "Nem voltak negatív érzelmeink velük szemben. És ők elmagyarázták nekünk, hogy teljesen törvénytelen volt az, ahogy hozzájuk kerültünk." Közben ha lassan is, de zajlott az argentin hatóságok által kezdeményezett kiadatási eljárás, és végül 1989-ben Miaráéknak a fiúkkal együtt vissza kellett térniük Argentínába. Az eredeti terv az volt, hogy a gyerekek visszakerülnek valódi szüleikhez, az Abuelas ugyanis azt állította, hogy sikerült megtalálni a biológiai apát és anyát. A DNS-tesztek alapján azonban kiderült, hogy tévedés történt. "Azért hibáztak, mert ugyanabban a kórházban nagyjából a születésünkkel egy időben egy másik nő is ikerpárt hozott a világra" - magyarázza Reggiardo Tolosa.

"Ki is vagyok én valójában"

Ezzel a felismeréssel egyben megkezdődött a két 12 éves fiú kálváriája is. A gyerekek először nevelőszülőhöz kerültek, majd néhány hónappal később visszaadták őket a Miara házaspárnak, de közben állandó pszichológusi felügyelet alatt álltak. Ezzel párhuzamosan zajlottak a DNS-vizsgálatok is, hogy az Abuelas téves azonosítása után megtalálják a két fiú valódi szüleit. "Ez további két évet vett igénybe. A vizsgálatok 1992 szeptemberében vezettek eredményre. Akkor derítették ki, hogy ki is vagyok én valójában" - jegyzi meg finom iróniával a hangjában Reggiardo Tolosa.

A kutatás során ugyan a szüleiket nem találták meg, de a hozzátartozóikat igen: "Az egyik nagyapám akkor még életben volt, bár nagyon gyenge egészségi állapotban. Van egy nagynéném, és találkoztam a szüleim unokatestvéreivel is." A két fiút végül egy 1993-as bírósági döntés értelmében egyik nagybátyjuknál helyezték el, ők azonban nem érezték jól magukat nála. "Nehéz volt számára megérteni, hogy miért kötődünk érzelmileg a Miaráékhoz. Voltak veszekedéseink, és többször is próbálkoztunk azzal, hogy elkerüljünk tőle." Helyzetüket azért is elkeserítőnek érezték, mert a hatóságok nemcsak arról döntöttek, hogy a nagybátyjuknál kell élniük, hanem arról is, hogy teljes környezetváltásra van szükségük, ezért meg kellett szakítaniuk minden korábbi kapcsolatukat. "Nem engedték, hogy találkozzunk a barátainkkal, és azt sem, hogy a régi iskolánkba járjunk. Azt akarták, hogy teljesen új életet kezdjünk, ez azonban teljesen lehetetlen volt számunkra."

Mivel nem láttak más lehetőéget a helyzetük megváltoztatására, ezért az akkor 16 éves fiúk úgy döntöttek, hogy a médiához fordulnak. A megjelent beszámolók hatására a hatóságok lépéskényszerbe kerültek. "Az ügyünkkel foglalkozó bíró tudta, hogy lehetetlen döntéseket kell meghoznia. Tisztában volt viszont azzal is, hogy nem egészséges, ha nagyon ki vagyunk téve a médiának" - magyarázza Reggiardo Tolosa, hozzátéve, hogy végül olyan döntés született, amelynek eredményeként ismét nevelőszülőhöz kerültek, de közben tarthatták a kapcsolatot biológiai szüleik hozzátartozóival és a Miara házaspárral is. Két év telt el így, majd amikor a fiúk 18 évesek lettek, akkor szabadon határozhattak arról, hogy hol és kivel éljenek. Reggiardo Tolosa azt mondja, végül mindketten úgy döntöttek, visszamennek Miaráékhoz.

"Még mindig anyának szólítom őt"

A fiatal férfi jelenleg is nevelőnyjával, Beatrizszal él. Két éve költözött vissza hozzá, mivel az asszony egészségi állapota meggyengült, és ezért ápolásra volt szüksége. "Még mindig anyának szólítom" - mondja a biológiai szüleinek nevét viselő Reggiardo Tolosa, és nevelőnyjáról megjegyzi azt is, "ő teljesen megérti azt, hogy érzelmileg kötődöm olyasvalakikhez, akiket nem volt lehetőségem megismerni." Kevésbé szoros a kapcsolata nevelőpjával, Samuel Miarával, aki jelenleg is börtönben van a piszkos háborúban folytatott tevékenységéért. Reggiardo Tolosa szerint előzör az illegális örökbefogadás miatt ítélték el, majd később vádat emeltek ellene olyan bűcselekményekért, amelyeket a diktatúra rendőségének tagjaként követett el. "Három-négy hónappal ezelőt látogattam meg utoljára. Azóta egy másik intézetben van, de oda még nem mentem el."

Forrás: De vuelta a casa
A biológiai szülők (a fotó Analia Argento De vuelta a casa című könyvéből származik)

A biológiai szüleiről időközben sikerült megtudnia néhány részletet Reggiardo Tolosának. Anyja és apja is építészhallgató volt, de tanulmányaik mellett dolgoztak is. "Anyámnak egy bankban, apámnak egy gyárban volt állása" - mondja a férfi, hozzátéve, hogy anyja elfogása előtt otthagyta munkahelyét, mert tudta, hogy a hatóságok keresik, és félt, hogy ott könnyen megtalálják. "Mindketten folytattak politikai tevékenységet az egyetemen" - magyarázza Reggiardo Tolosa, hogy mi lehetett az oka annak, hogy szüleit őrizetbe vették a katonai junta emberei. A férfi úgy tudja, hogy az apját a munkahelyéről vitték el, anyját pedig az utcán fogták el. Arról nincsenek információk, hogy mi történt velük a fogságban, és a maradványaikat sem találták meg az eddig feltárt tömegsírokban.

A két testvér végül diplomát szerzett és mindketten jól el is tudtak helyezkedni. "Nem volt könnyű, de nem hiszem, hogy nehezebb lett volna nekünk, mint másoknak" - mondja a férfi, aki kezdetben orvosi tanulmányokat folytatott, de végül menedzsmentből diplomázott. Testvérével, a Miara házaspárhoz érzelmileg szintén erősen kötődő Gonzalóval ellentétben ő nem irtózik a nyilvánosságtól, és eldöntötte azt is, aktívabb szerepet akar játszani abban, hogy a hozzájuk hasonló módon elrabolt gyerekek közül minélt többen ismerhessék meg múltjukat.

Minden problémájuk dacára sem gondolja ugyanis, hogy jobb lett volna számukra, ha nem derül ki az igazság. "Inkább szembesülök az igazsággal, bármilyen kemény is, mint hogy boldogan de tudatlanul éljek" - fogalmaz, a mondat második felét nevetéssel kísérve. Nemcsak a sorstársai járnak azonban a fejében, szeretne többet megtudni biológiai szüleiről is. "Eldöntöttem, hogy mélyebben beleásom magam abba, mi történt velük, és hogy miként kerültünk a Miara házaspárhoz" - mondja, megjegyezve, hogy tudomása szerint még életben van annak a kórháznak több dolgozója is, ahol született. Többet akar kideríteni arról is, hogy szülei pontosan milyen politikai tevékenységet végeztek, és hogy vajon tudták-e, milyen sors vár rájuk - magyarázza a fiatal férfi, majd a felsorolás végén hozzáteszi: "És persze szeretném tudni azt is, hogy vajon milyen családot képzeltek el maguknak."

Pethő András - Buenos Aires, Argentína