Árulások sora és egy nagy adag kávé kellett a WikiLeaks-botrányhoz

Konfliktusok, intrikák és árulások egész sora kellett ahhoz, hogy nyilvánosságra kerüljenek a WikiLeaks-iratok. A kiszivárogtatás hátterét feltáró amerikai magazin szerint fél év munka, titkos találkozók és "fausti egyezségek" után kezdték el publikálni a WikiLeaks-sztorikat, az ügyben főszerepet játszó brit napilap, a Guardian pedig végül saját fegyverével csinált hülyét Julian Assange-ból, a WikiLeaks főnökéből.

Assange és partnerei furcsa táncsot jártak

Az egész egy négy bekezdéses hírrel kezdődött, amelyet Nick Davies, a brit Guardian oknyomozó munkatársa saját lapjában fedezett fel, 2010 júniusában. A hír egy amerikai katona, Bradley Manning közlegény letartóztatásáról szólt, akit azzal gyanúsítottak meg, hogy több százezer oldalnyi titkos katonai és külügyminisztériumi iratot adott át az akkor még kevéssé ismert szervezetnek, a WikiLeaksnek. A világban kevesen kapták fel a fejüket a hírre, a brit újságíró azonban elhatározta, hogy mindenáron megkeresi a szervezet vezetőjét, Julien Assange-t, mert tudni akarta, hogy mi van nála, ami miatt a katonát letartóztatták.

A WikiLeaks 2010-ben három nagy, titkos dokumentumcsomagot publikált a Guardian és több más médium segítségével: az első az afganisztáni, a második az iraki háborúról szólt, az utolsó, novemberben részben közzétett csomag pedig az amerikai nagykövetségek titkos jelentéseit tartalmazta. Ahhoz, hogy a titkos iratok nagyot szóljanak, Assange-nak szüksége volt a nagy világlapok segítségére. A WikiLeaks öt nagy újsággal együttműködve publikálta a birtokában lévő iratokat, és ehhez a teljes adatbázist a lapok rendelkezésére bocsátotta, a lapok azonban az információkért cserébe kénytelenek voltak különböző alkukat és titkos megállapodásokat kötni a WikiLeaksszel, amelyekről a világ keveset tudott.

Amikor az [origo] novemberben a Magyarországról szóló WikiLeaks-akták miatt együttműködési szándékkal kereste meg a WikiLeaks iratait feldolgozó lapokat, a brit Guardian, a német Spiegel, a spanyol El País és a francia Le Monde is elhárította a megkeresést. A megkeresett újságírók és szerkesztők egy része homályos utalásokat tett a WikiLeaksszel kötött megállapodásaikra, amelyek tiltották a dokumentumok továbbadását, az viszont nem került ki, pontosan milyen megállapodások köttettek a háttérben. Ezeket a háttéralkukat és konfliktusokat csütörtökön terjedelmes cikkben tárta fel a Vanity Fair című amerikai magazin: a lap újságírója, az eseményeket személyesen követő Sarah Ellisson a Guardian és a Wikileaks munkatársainak, valamint a dokumentumok történetét ismerő, más szereplőknek a visszaemlékezései alapján rekonstruálta, hogyan jutottak a partnerek a szalvétára írt titkos üzenetektől a közös ebédekig, majd a több liter kávé melletti üvöltözésig és perekkel való fenyegetőzésig. Honlapján a WikiLeaks azt hirdeti, hogy tevékenysége a sajtószabadságot segíti, és lehetőséget teremt a cenzúrázott és eltitkolt igazságtalanságok felfedéséhez. A Vanity Fair cikkéből azonban az tűnik ki, hogy a háttérben ennél bonyolultabb motivációk dolgoztak az ügy szereplőiben.

"Egy izgalmas zsák tele titkokkal"

A Vanity Fair cikke szerint a Guardian munkatársai a nyáron, egy az Európai Parlamentben tartott sajtótájékoztató után cserkészték be Julien Assange-ot, aki a lap európai szerkesztőjének azonnal elmondta, hogy kétmillió oldalnyi bizalmas irat publikálására készül. Az Assange után nyomozó Nick Davies a hírre azonnal Brüsszelbe repült, és másnap egy szállodában találkozott a WikiLeaks-alapítóval: "Valójában csak annyit tudok, amennyi közismert, és ami azt sugallja, hogy önnek van egy izgalmas zsákja, tele titkokkal" - nyitott az újságíró, majd pár perc múlva már szentségelt a meglepetéstől, amikor Assange előadta, mivel áll szemben.

"Nálam van a dokumentációja az afganisztáni események minden pillanatának, amelyben az amerikai hadsereg érintett volt az elmúlt hét évben" - mondta a Vanity Fair cikke szerint Assange, majd továbbment: "Nálam van a dokumentációja az iraki események minden pillanatának, amelyben az amerikai hadsereg érintett volt 2003 márciusa óta". A férfi ezután egy harmadik és egy negyedik dokumentum-csomagról is beszélt, amelyekben az amerikai nagykövetségek jelentései, illetve a guantánamói börtöntáborban fogva tartott rabok személyes adatlapjai vannak.

A hatalmas anyagot látva Nick Davies meggyőzte Assange-ot, hogy az iratokat ne nyers információhalmazként hozzák nyilvánosságra, mert - mint fogalmazott - egy ekkora adathalmazzal senki sem tudna mit kezdeni, és az információ "gyakorlatilag elpárologna". Megegyeztek, hogy a Guardian hozzáférést kap az adatbázishoz, és cikkekben dolgozza fel azt, a munkához pedig létrehoznak egy "kutató bunkert" a Guardian székhelyén.

Mivel Davies és Assange is érezte, hogy veszélyes vizekre eveznek, már az első találkozón úgy döntöttek, hogy "biztonsági okból" bevonják az adatbázisok feldolgozásába a New York Timest is, mert az amerikai alkotmányba mélyen beépített sajtószabadság miatt valószínűtlen, hogy az USA kormánya nekitámadna az egyik legnagyobb presztízsű amerikai lapnak. Abban is megállapodtak, hogy a titkos iratokról mobiltelefonon sosem beszélnek. Ezután a Vanity Fair cikke szerint Assange fogott egy szalvétát, amelyen a brüsszeli hotel neve szerepelt, és a feliraton különböző szavakat karikázott be. A szalvéta tetejére azt írta: "szóközök nélkül": a bekarikázott szavakat összekapcsolva, a Guardian újságírója megkapta első jelszavát a WikiLeaks adatbázisához.

Partnerek és árulások

A Guardian londoni szerkesztőségében Davies már másnap kipróbálta a jelszót, amely - mint kiderült - a WikiLeaks összes afganisztáni iratát megnyitotta előtte. A lap főszerkesztője, Alan Rusbridger ekkor felhívta a New York Timest, amelynek Londonba küldött tudósítója egyértelműen hitelesnek és "meglehetősen érdekesnek" találta az iratokat. Az iratok feldolgozása tehát elkezdődhetett: a WikiLeaks egyetlen kikötése az volt, hogy az anyagokat kizárólag akkor lehet publikálni, amikor Assange jóváhagyja.

Rusbridger emlékei szerint nem sokkal később Assange a Guardian és a New York Times megkérdezése nélkül bevonta az együttműködésbe a Spiegel német hetilapot is, amely így szintén tudósítókat küldött Londonba. Miközben a három újság csapatai egymás mellett dolgoztak a maguk történetein, Assange arról kezdett álmodozni, hogy rengeteg ország, különböző sajtóterméke egyszerre foglalkozik majd az anyagaival, és így azok védve lesznek a kormányok esetleges elhallgattatási kísérleteitől. A WikiLeaks vezetője azért is vágyhatott több partnerre, mert korábban sok kudarc érte kisebb kaliberű kiszivárogtatásaival, amelyek szerinte alig kaptak visszhangot. Erre a Guardian főszerkesztője szerint többször is panaszkodott Assange abban az időben, amikor a lap felvette vele a kapcsolatot.

Három héttel az afgán anyagok megszerzése után, Assange átádta a dokumentumok második csomagját, az iraki háború aktáit is. A viszony Assange és a partnerújságok között jónak tűnt. A WikiLeaks-vezető Londonba költözött, és együtt dolgozott a Guardian munkatársaival, még együtt is ebédelt az adatbázist kutató újságírói csapattal a munkanapokon. A WikiLeaks más munkatársai azonban növekvő aggodalommal figyelték, hogy főnökük csak az amerikai hadseregről szóló dokumentumokra koncentrál, a szervezet kezében lévő egyéb titkos dokumentumokkal pedig nem foglalkozik. "A kollégái úgy érezték, Assange egyre zsarnokibbá és lekezelőbbé válik" - írja a Vanity Fair, amely több korábbi WikiLeaks-aktivistával és Assagne szóvivőjével, Kristinn Hrafnssonnal is beszélt az ügyről.

Egy nappal az afgán dokumentumok tervezett publikálása előtt, július 24-én aztán hirtelen minden megváltozott. Nick Davies telefonhívást kapott egy ismerősétől, aki a Channel 4 brit televíziónál dolgozott. A televíziós kolléga lelkesen elújságolta Daviesnek, hogy épp Julien Assange-zsal van, aki odaadta neki a teljes afgán adatbázist. "Davies elkékült" - áll a Vanity Fair cikkében, amely szerint Assange a következő percben hazug módon próbálta kimagyarázni magát. Azt mondta Daviesnek, hogy "mindig is a megállapodás része volt a tévé bevonása ebben a szakaszban". Davies és Assange ez után a telefonbeszélgetés után többet nem állt szóba egymással, az afgán dokumentumokat pedig végül a három együttműködő lap mellett a Chanel 4 is közölte (az afgán dokumentumokról szóló cikkünket itt találja).

Assange az afgán iratok nyilvánosságra hozatala után a Guardian egyik számával

A WikiLeaks vezetője ezután csak David Leigh-vel, a Guardian oknyomozó részlegének szerkesztőjével tartotta a kapcsolatot. Azt kérte tőle, hogy halasszák el az iraki anyagok két héttel későbbre tervezett publikálását, mert szeretné bevonni a projektbe az Bureau of Investigative Journalism nevű nonprofit szervezetet (Oknyomozó Újságírók Irodája), a Channel 4-et és az Al Jazeera arab hírtelevíziót is. A szerkesztő ebbe már csak feltételekkel volt hajlandó belemenni, a halasztásért cserébe a titkos dokumentumok harmadik csomagját kérte Assange-tól. Leigh emlékei szerint Assange rá is állt erre, de volt egy feltétele. Egy aláírt szerződést kért a Guardian főszerkesztőjétől, amelyben az megígéri, hogy nem publikálják a nagykövetségi jelentéseket, amíg Assange nem engedélyezi. "Assange megkapta a szerződését" - írja a Vanity Fair.

"Mindenki csaló"

Az iraki anyagok nyilvánosságra hozatala végül a megállapodásnál is tovább csúszott, mert - a Vanity Fair cikke szerint - a WikiLeaks vezetője nem végezte el az iraki anyagok szükségesnek látott szerkesztését, amely nélkül a nagy presztízsű lapok nem akarták kiadni az anyagokat. A dokumentumok meghúzásából már korábban is adódott probléma, az újságok ugyanis teljesen más szerkesztői elveket követtek, mint a mindent publikálni akaró Assange. "Sem a Guardian, sem a Spiegel, sem a New York Times nem akarta soha leírni olyan emberek nevét, akiket [a WikiLeaks-akták miatt] megtorlás érhet" - mondta David Leigh. Szerinte a lapok rendre azt próbálták mérlegelni, hogy mennyit jelentessenek meg az adott dokumentumból, míg Assange azt tervezte, hogy mindent kiad, és az újságok esetleg megpróbálhatják meggyőzni, hogy néhány dolgot mégis kitakarjon az iratokból. "Újságírói szempontból két ellentétes oldalon álltunk" - emlékezett a szerkesztő.

A szerkesztés problémája a WikiLeaksen belül is ellentéteket szült. Smári McCarthy, egy korábbi WikiLeaks-önkéntes októberben az Independentnek azt mondta, hogy hatalmas viták voltak közöttük, amiért az afgán anyagokból nem szerkesztették ki az afgán civilek neveit. Azokból az iratokból a védett amerikai informátorok nevei is csak azért kerültek ki, mert a New York Times egyeztetést kezdett a Fehér Házzal és a Pentagonnal. Az amerikai kormány azt kérte, hogy ha meg is jelentetik az iratokat, azokban ne maradjon olyan adat, amely életeket sodor veszélybe. A Vanity Fair cikke szerint a WikiLeaks így is nagyon esetlenül szerkesztette a dokumentumokat, amelyek végül mégis fölfedtek több személyt. Emiatt Assange-ot "a legvalószínűtlenebb helyekről is kritika érte, tiltakozott többek között az Amnesty International és a Reporters Without Borders (Tudósítók Határok Nélkül) nevű újságírószervezet is" - áll a cikkben.

Az iraki anyagok kiadása azért csúszott tovább, hogy az Iraq Body Count nevű, civil halálesetekkel foglalkozó szervezet is átnézhesse az anyagot, és törléseket javasolhasson. Mikor október 23-án az anyagokat végül nyilvánosságra hozták, a projektben dolgozó sajtótermékek már egymás közt és a WikiLeaksszel szemben is egyre kényelmetlenebbül érezték magukat (az iraki aktákról itt olvashat részletesen). A bizalom mindenkiben megingott, és az együttműködés is szétesni látszott. "Mindenki csaló" - panaszkodott az ügyre visszatekintve a projektben részt vevő egyik szerkesztő.

Assange ekkor keveredett szexuális erőszak gyanújába Svédországban, a New York Times pedig kritikus portrét közölt róla az iraki akták miatt. Miközben a Guardian és a WikiLeaks is komoly anyagi nehézságekkel küzdött, David Leigh kezdte feladni a reményt, hogy Assange valaha is rábólint a harmadik csomagban lévő titkos nagykövetségi jelentések publikálására.

Amikor a fegyver visszafelé sül el

A Guardian és Assange viszonya akkor érte el a mélypontot, amikor a lap oknyomozó szerkesztője a WikiLeaks ellen fordította saját fegyverét, a kiszivárogtatást. A Vanity Fair szerint David Leigh még 2010 októberében tudomást szerzett arról, hogy egy szabadúszó újságíró, Heather Brooke szintén megszerezte a "hármas csomagot", a nagykövetségi jelentések anyagát. Az újságírónak, állítása szerint egy korábbi WikiLeaks-önkéntes szivárogtatta ki a titkos iratokat. A szerkesztő az alkalmat kihasználva állást ajánlott Brooke-nak a Guardian csapatában. Ezzel egy Assange-tól független forrásból szerezte meg a csomagot, és így - értelmezése szerint - megszabadult attól az írásban vállalt kötelezettségtől, hogy csak Assange engedélyével publikálja azokat. Az anyagokat megküldte a Spiegelnek és a New York Times-nak is, és kiadásukat november 8-re tűzte ki.

November 1-jén a Vanity Fair újságírója szerint Assange sápadtan, izzadtan és dühösen vonult be a Guardian főszerkesztőjének, Alan Rusbridgernek az irodájába, és perrel fenyegette meg a lapot, amelynek három hónappal korábban ő maga adta át a titkos külügyi iratokat. Azt mondta, hogy ha az engedélye nélkül publikálják ezeket, bírósághoz fordul, mert a dokumentumok az ő tulajdonát képezik. Assange a jelenlévők szerint azt is állította, hogy üzleti érdeke kötődik ahhoz, hogy mikor és hogyan hozzák nyilvánosságra a harmadik csomagot.

A Vanity Fair-nek nyilatkozó jelenlévők szerint ekkor végeláthatatlannak tűnő egyeztetés kezdődött Rudbridger főszerkesztő, Leigh oknyomozó szerkesztő, a Spiegel jelen lévő szerkesztői, valamint Assange és ügyvédei között. A Guardian-tábor egy része ezen a ponton teljesen meg akarta szakítani a kapcsolatot Assange-zsal, de Rudbridger "valahogy mindenkit az tárgyalóasztalnál tudott tartani". Egy nagy adag kávé és egy nagy adag bor elfogyasztása után megszületett az alku: ismét eltolják a megjelenés idejét, hogy Assange új médiapartnereket hozhasson be, ezúttal a francia Le Monde-ot és a spanyol El Paíst.

A hármas csomagot végül november 29-én kezdték nyilvánosságra hozni, de a WikiLeaks honlapját aznap, állítása szerint hackertámadás érte, így máig csak mintegy 2000 iratot tett közzé a csaknem negyedmillió dokumentumból. A Guardian, a Spiegel és a New York Times viszont felhasználóbarát felületekkel, rendszerezve közli azóta is folyamatosan a kutatógárdáik által talált érdekesebb történeteket: a nyilvánosságra hozatal napján a Guardian honlapja, történelme legnagyobb látogatottságával, 4 millió egyéni olvasót vonzott.