Egy festményből hirtelen fénykép lett - interjú a New York Times újságírójával a WikiLeaks-táviratok

Schmidt Eric
Vágólapra másolva!
Még nagyobb szükség lesz a szkeptikusan gondolkodó, a dolgok mélyére hatoló emberekre, mint eddig - így vélekedik a WikiLeaks-táviratokról a dokumentumok nyilvánosságra hozatalában - a német Spiegel és a brit Guardian mellett - élen járó New York Times újságírója. A Pulitzer-díjas Eric Schmitt  a bonni Deutsche Well Global Media Forumon beszélt az [origo]-nak tapasztalatairól és arról, hogy a diplomáciában most egy ideig nagyobb lesz az óvatosság, de hamarosan minden visszatér a régi kerékvágásába.
Vágólapra másolva!

- Mi volt az első reakciója akkor, amikor oknyomozó újságíróként szembesült a ténnyel: egy akkor még kevésbé ismert, kissé homályos hátterű szervezet, a WikiLeaks dokumentumok százezreit bocsátja az önök rendelkezésére?
- 2010 júniusának vége volt, éppen egy pakisztáni riportútról értem vissza, amikor az egyik washingtoni szerkesztőnk felhívott, hogy valami nagyon különleges feladata van számomra. Azonnal el kell kezdenem dolgozni rajta, és rögvest Londonba kell utaznom. Meg kellene néznem néhány dokumentumot, amelyet a Guardian kapott egy WikiLeaks nevű szervezettől.

- De addigra azért már hallott a WikiLeaksről, nem?
- Persze, olyannyira, hogy két évvel korábban már írtam is róluk és egy dokumentumról, amelyet sikerült megszerezniük. Igazából azonban addig nem sokat gondolkoztam a szervezetről és a kezdeményezésről.

- És mit tudott a titokzatos dokumentumokról mielőtt Londonba ment?
- Nem sok mindent, csak annyit, hogy a nemzetbiztonsággal, az iraki és az afganisztáni háborúval kapcsolatosak. Mivel én mindkét háborúval és a nemzetbiztonsági ügyekkel is foglalkoztam, engem küldtek, vessek egy pillantást ezekre a dokumentumokra, és egyrészt nézzem meg, hogy valódiak-e, másrészt hogy mennyire fontosak, van-e bennük valami nagy sztori. Szóval értékeljem az egészet.

Eric Schmitt
Az 1959-ben született újságíró 1983 óta dolgozik a New York Timesnál. Dolgozott háborús tudósítóként az első Öböl-háborútól Szomáliáig, volt a lap kongresszusi riportere, a 2001-es terrortámadás után a szakterülete a nemzetbiztonság lett. Munkájáért kétszer is megosztott Pulitzer-díjban részesült. A lap vezető munkatársaként foglalkozott a WikiLeaks-iratokkal.



- Mire jutott?
- Először is néhány napot a Guardian újságíróival és szerkesztőivel töltöttem. Együtt megnéztük a dokumentumok egy részét, főleg az afganisztáni háborúval kapcsolatosakat. Ami első látásra nyilvánvaló volt, hogy ezek olyan nyers követségi jelentések, amelyeket a "terepről" küldenek a diplomaták a feletteseiknek, olyan döntéshozóknak és vezetőknek, akikkel én is kapcsolatban vagyok, olyan eseményekről, amelyekről én is írtam. Tehát hiteleseknek tűntek. Emellett az is leesett elsőre, hogy a papírok nagy része rutinjelentés, egyszerű beszámolók mondjuk járőrözésről vagy a diplomaták közötti kapcsolattartásról.

- Dögunalom magyarul...
- Igen, de közben a Guardian rátett az egészre egy keresőfunkciót, és beindult a keresés. Beütöttem olyan eseményeket, amelyekről tudósítottam, csatákról, fegyveres incidensekről. Különösen a polgári áldozatokról szóló jelentések voltak elsőre érdekesek, vagy olyan bejegyzések, amelyek a pakisztáni titkosszolgálatok gyanús együttműködéséről szóltak a tálibokkal. Az volt az első következtetésünk, hogy akármennyire is hatalmas mennyiségű dokumentummal állunk szemben, valószínűleg nincs bennük "füstölgő fegyver", vagyis nem bukkanunk majd vadonatúj sztorikra, például olyan háborús atrocitásokra, amelyekről korábban nem tudtunk. De az is világos volt, hogy hatalmas mennyiségű, nagyon aprólékos anyag került a birtokunkba az afganisztáni háború hat évéről. Arról, hogy mi lett egy viszonylag kis intenzitású háborúból 2009-re, amikorra kiderült, hogy sokkal rosszabbul alakulnak az események, mint korábban gondoltuk.

- Tehát amolyan "hűha" érzés volt, hogy egy teljesen új világ tárul fel, vagy azért nem volt ekkora rácsodálkozás?
- Inkább ahhoz hasonlítanám, mint amikor egy impresszionista festményből hirtelen egy fényképet látunk, minden részletet élesen és tisztán. Tehát ha végigküzdjük magunkat ezen az irattengeren, akkor számos olyan eseményről kaphatunk bizonyságot, amelyet csak sejtettünk, vagy igazolást arra, hogy mi nem ment jól a háborúban. Példákat pontos részletekkel: mi történt akkor, amikor ez és ez az őrjárat itt és itt járt, amelyre ekkor és ekkor, innen és innen nyitottak tüzet, milyen értékelést adott a tiszt, milyet a pakisztáni titkosszolgálat.

- Újságíróként mennyire volt új a helyzet? Vagy csak azt mondták, hogy ez pontosan ugyanolyan, mint az 1970-es években a Pentagon-iratok idején, azzal a különbséggel, hogy sokkal nagyobb mennyiségről van szó, és másfajta lehetőségeik vannak a keresőrendszerek miatt?
- Az első dilemma az volt, hogy egyáltalán hogyan leszünk képesek felmérni, mi is van a kezünkben? Ezért első körben elértük Julian Assange-nél, hogy engedjen hozzáférést az adatbázishoz a számítógépes keresésre specializálódott New York-i kollégáink számára, akik valamilyen rendszert tudnak vágni az iratok között, csoportosítani tudják valamilyen szempont szerint a dokumentumokat. Amikor ezzel megvoltunk, el kellett dönteni, mi legyen a célunk. Egyetlen nagy sztorit akarunk írni az egészről, vagy inkább több kisebbet, egyáltalán mi itt a sztori, mi az érdekes, mit akarunk az olvasóinknak mondani.

- Mennyiben volt dilemma az, hogy mit nem mondanak el az olvasóknak?
- Nagyon fontos kérdés volt annak megvizsgálása, hogy hol húzzuk meg a nevek közlésének vagy éppen bizonyos katonai vagy titkosszolgálati módszerek leírásának határait. Tehát, hogy milyen közléssel sodorhatunk veszélybe embereket.

- Ez a WikiLeaks előtt is ugyanilyen újságírói dilemma volt...
- Mindenképpen, a különbség azonban az, hogy itt óriási mennyiségű információról beszéltünk. Rengeteg név merült fel, rengeteg információ, rengeteg kérdés tehát. Ha nyilvánosságra hozzuk ezt a nevet, főleg, hogy az illető amerikai diplomatákkal beszélt, információkat adott, akkor mi lesz vele? Ezt esetenként kellett alaposan megvizsgálni, és ugyanazokat az újságírói sztenderdeket érvényesíteni, mintha csak néhány névvel lenne dolgunk.

- Okozott aggodalmat, hogy nagyon keveset tudtak a dokumentumokat önöknek átadó szervezetről?
- Azt sikerült az elején tisztázni, hogy a nálunk lévő dokumentumok hitelesek, de fontos volt, hogy tudtuk: nem a teljes állomány van természetesen a kezünkben, szükségszerűen hiányos az adatbázis. Rákerestünk például a Special Operations Forces, vagyis a különleges erők adataira, vagy a CIA-ra és nagyjából semmit sem találtunk. Ugyanígy nagyon kevés távirat szólt Abu Ghraib börtönéről, tehát kirajzolódtak a korlátok is.

- Feltették-e azt a kérdést, hogy mi lehet mindezzel a WikiLeaks célja, és ez mennyiben befolyásolhatja azt az információt, ami önöknél van?
- Természetesen. De a WikiLeaks csak lerakatként működött, ők nem válogattak a dokumentumok között.

- Ezt nem tudhatták...
Az azért nyilvánvaló volt már akkor is, hogy honnan származnak a dokumentumok, hogy egy amerikai katona, Bradley Manning adta át a táviratokat a WikiLeaksnek, amelynek vezetője, Julian Assange viszont semmilyen feltételt nem szabott, nem mondta meg, mit használhatunk az adatbázisból, mit nem, nem kért ellenszolgáltatást, sem fizetséget érte. Még csak sztoriötleteket sem adott.

- Megkérdezték tőle, hogy mindent átadott-e, ami a birtokában van?
- Ez világos volt. Ő azt hangsúlyozta, hogy mindent a nyilvánosság elé akar tárni, és egyedül az időzítést akarja ellenőrzése alatt tartani, tehát, hogy először a WikiLeaks oldalán jelennek meg minden esetben. Onnantól már csak logisztikai feladat volt, hogy a Spiegel, a New York Times és a Guardian hogyan tudja koordinálni a munkát, és a WikiLeaks képes lesz-e időben kitörölni az érzékeny információkat és a neveket az állományból, mielőtt nyilvánosságra hozza.

- Ön szerint milyen jelentősége van dokumentumok nyilvánosságra hozatalának világpolitikai szempontból?
- Egyrészt az információ mélysége főleg az afganisztáni és iraki háborúval kapcsolatban. Másrészt a diplomáciai jelentések részletei, amelyekből megtudhattuk, mit is gondolnak és hogyan nyilatkoznak egymás között a világ vezető politikusai világpolitikai, stratégiai kérdésekről. Kiderült az is, hogy az amerikai diplomaták jó stílusban, bizonyos értelemben szépen és nagyon gyakran szórakoztatóan képesek írni és érvelni tömény és nehéz vitákról.

- Felmerült önökben, hogy milyen jó lenne kínai vagy orosz táviratokból is szemezgetni?
- Persze, nagyon érdekes volna megtudni, ők hogyan nyilatkoznak rólunk a hasonló táviratokban, és hogy van-e kínai Bradley Manning valahol. Nehéz elképzelni.

- Átfutott-e az agyukon, hogy milyen hatása lesz a táviratok közlésének? Leginkább az, hogy még több lesz a titok, még jobban óvják majd a hatóságok a minősített információt, a diplomaták még inkább tartanak, majd attól, hogy újságíróknak elmondjanak bármit, vagy hogy egymás között őszinték legyenek ilyen jelentésekben.
- Rövid távon lehet ilyen hatás, de azt gondolom, hogy ez idővel elmúlik. Az emberi kapcsolatok, a viszonyok diplomaták és újságírók között is helyreállnak majd. Az amerikai kormány máris sokkal szigorúbb szabályokat vezetett be a minősített adatok védelmére, ennek a hatásai érezhetők, ellentétben a korábbi, szabadabb előírásokkal, az egyes minisztériumok és hatóságok egymástól is jobban védik ezeket az iratokat. Ez pedig gond, hiszen a szeptember 11-i támadás egyik tanulsága az volt, hogy nem volt megfelelő információáramlás az amerikai kormány különböző részlegei között.

- Milyen hatása lesz a WikiLeaksnek és a hasonló kezdeményezéseknek az újságírásra? Nagyobb szükség lesz újságírókra, vagy nem?
- Szerintem újságírásra mindig szükség lesz. A világ egyre bonyolultabbá válik, a klímaváltozástól a nukleáris proliferációig nagyon sok fontos témáról egyre több információ lát napvilágot, és az embereknek szükségük lesz újságírókra a tájékozódáshoz. Még inkább kellenek majd a szkeptikusan gondolkodó, kritikusan író és a dolgok mélyére hatoló emberek, akik képesek dekódolni a mindennapi emberek számára, hogy mi történik a világgal körülöttük.