"Hungary, big problem" - Magyarország kapujában várják a csodát a harmadik világ nyomorgói

A líbiai forradalom elől menekülő Kadhafi-hívek és a tálibok szolgálatából megszökő afgánok gyülekeznek a magyar határ szerb oldalán, hogy a határon átlopózva új életet kezdhessenek Európában. A szabadkai temető mögötti erdő valóságos menekültvárost rejt, ahol tejfölös kenyeret csócsáló ázsiaiak ábrándoznak a Szent István Egyetemről, miközben arab társaik a szerb asszonyokat riogatják a sírok között.

A szabadkai temető sírkövei között három különös alak hajlong a kerti csap körül. Nem virágot öntözni jöttek, hiszen egyetlen rokonuk sem nyugszik a magyar és szerb sírokban, sőt néhány hónapja talán még azt sem tudták, mi az a Szerbia vagy a Vajdaság. A fiatal arab férfiak karjukat, lábukat mossák a hideg vízben, majd pár palackkal a hónuk alatt kisétálnak a temető hátsó vaskapuján, a szeméttelep felé.

"Legyen ez a harangláb a népek összetartozásának jelképe" - hirdeti a magyar nyelvű felirat a temető végében álló faszerkezet oldalán, amely éppen útba esik a csap és a kijárat között. A jelentős magyar lakosságú vajdasági város temetőjében a mondat eddig is időszerű volt, most azonban új jelentést nyert: a környéken ugyanis teljesen új emberek ütöttek tanyát. A sírok között szerb asszonyok helyett líbiai, tunéziai és algériai fiatalok kószálnak, a domb alatti erdőkben pedig indiai, pakisztáni és afgán menekültek tűnnek fel a zegzugos ösvényeken.

Az utolsó állomás Európa kapujában

A temető mögötti pusztán, a szemétlerakó és Szabadka düledező paneltornyai között néhány tucat színes bőrű menekült üldögél egy facsoport árnyékában. Valaki hajat vág, más az mp3-lejátszóját hallgatja, vagy hulladékmadzagokból kötött függőágyában heverészik. De kicsit távolabb, a piszkosszürke folyó másik oldalán is sokan jönnek-mennek: egy líbiai férfi szerint több százan éldegélnek az erdő mélyén, egy szerb sírásó pedig azt mondja, hogy ő több mint 1000 menekültről hallott egy helyi rendőrtől.

A magyar határtól bő 10 kilométerre fekvő Szabadka szinte feltűnés nélkül vált a Közép-Ázsiából és Észak-Afrikából érkező menekültek gyűjtőhelyévé. A háború vagy nyomor elől menekülő férfiak Iránon, Törökországon és Macedónián, vagy épp a Földközi-tengeren és Albánián át vándorolnak idáig buszon, vonattal vagy embercsempészek segítségével, és mindannyian Magyarországra akarnak bejutni. Sokan az észak-afrikai forradalmak elől menekültek, mások az afganisztáni háború miatt, vagy a pakisztáni árvizekben váltak földönfutóvá.

Líbiaiak a temetőben (a képre kattintva galéria nyílik)

Szabadka a végső határ, az utolsó állomás, itt kezdődik ugyanis az európai belső határellenőrzés nélküli schengeni zóna. Aki itt bejut Magyarországra, az már célba ért, a magyar határ azonban a bevándorlók számára szinte áthatolhatatlan akadályt jelent. "Én már háromszor próbáltam átmenni, de a magyar határőrök mindig elfogtak" - meséli tört angolsággal egy líbiai fiatal, a körülötte ülő arabok pedig hevesen bólogatnak: "Hungary, big problem", Magyarország nagy probléma - mondják. A magyar rendőrség szinte mindennap megfog egy-két csoport illegális bevándorlót, és rendszerint automatikusan visszatoloncolja őket Szerbiába. "Hiába kérünk menedékjogot, hiába mondjuk, hogy otthon háború van, otthon üldöznek minket és nincs munkánk, nem érdekli őket" - panaszkodnak (a határsértőkre vadászó magyar rendőrökről szóló riportunkat itt olvashatja).

A Szabadka peremétől csak pár száz méterre elterülő erdő így egyre növekvő nomád menekülttáborrá válik, amit már az embercsempészek is ismert "megállóként" tartanak számon. "Engem Macedóniából hozott egy ügynök, eddig az állomásig fizettem ki az utat, mert csak ennyi pénzem volt" - mondja egy 40 év körüli, csalódott pakisztáni. A szabadkai dzsungelváros már fogalom az Európába tartók útján: azt mondják, messze földre terjed a híre, hogy itt bárki biztonságban meghúzhatja magát az EU-ba való bejutás megkísérlése előtt.

"Hol van ilyenkor a Vöröskereszt?"

A Szabadkát elárasztó arabok és ázsiaiak egyelőre nem okoztak komolyabb galibát, de nem mindenki örül nekik. "Egy-másfél hónapja figyeltünk fel rájuk" - mondja rezzenéstelen arccal a temetőben dolgozó szerb sírásó, Zoran Brajkovic, miközben társával épp árkot ás a sírok között egy új vízvezetéknek. "Azért itt tanyáznak, mert a temetőben vannak kutak, és itt ingyen isznak, ingyen mosakodnak [...] Nekik ássuk" - teszi hozzá gúnyos mosollyal az új vízvezeték felé bökve.

Brajkovic szerint a temetőbe látogató asszonyok gyakran megijednek az idegenektől, és kérdezgetik, hogy kell-e félni tőlük. "Nem csinálnak pedig semmi rosszat, eddig nem bántotta őket senki, és ők sem bántottak senkit, a temetőben még a szemetet is összeszedik maguk után" - mondja. Csak az a baj, hogy több ezer liter vizet használnak, amit a városháza nem fizet ki a temetkezési vállalatnak. No meg, hogy a környékbeli veteményeket, paradicsomot, paprikát, kukoricát állítólag teljesen lecsupaszították.

Cipőmosás a temetőből hozott vízben (a képre kattintva galéria nyílik)

A sírásó szerint a rendőrség kedden tartott először razziát a bevándorlók tanyáján, de hiába zavarták szét őket, estére újra visszaszállingóztak. "Ha megfognak ötvenet, másnap 100 jön a helyükbe" - mondja fejcsóválva, de aztán hozzáteszi, hogy ő nagyon sajnálja a szerencsétleneket. Főleg, mert mindjárt itt a tél, és nem lehet majd többet a szabad ég alatt aludni. "A rendőrök tegnap azt mondták, hogy az lesz majd veszélyes, amikor bejön a hideg, meg elfogy a pénzük" - teszi hozzá.

Fél órával később fel is bukkan két rendőr, akik hiábavaló kísérletet tesznek az ezer irányba szétszaladó menekültek neveinek összeírására: a sajtpapírra körmölt, hallás után cirill betűkre átírt névsor kifejezetten mulatságosnak hat. "Átszöknek Magyarországra, onnan visszatoloncolják őket hozzánk. Mi kitoloncoljuk őket Macedóniába, ők meg visszajönnek ide" - csóválja a fejét a rendőrtiszt. "Ördögi kör" - teszi még hozzá, majd a porban üldögélő, nincstelen arabokon végignézve már csak magának mondja: "Hol van ilyenkor a Vöröskereszt?"

Tejfölös kenyér az erdő mélyén

Pedig a rendőr csak az első embercsoportig merészkedett, a piszkosszürke, bűzölgő folyó másik oldalán lévő erdei várost már nem is látta. Az áthatolhatatlannak tűnő ártéri erdőbe embernyi széles csapások labirintusa vezet, az ösvények minden második kanyar után kisebb tisztásokba torkollnak, amelyeket lombkorona, kúszónövények és nádasok rejtenek el a külvilág elől. A járatokon erdei vadak magabiztosságával jönnek-mennek az afgán és pakisztáni férfiak, néhány tisztáson pedig a pesti erdei hajléktalanok tanyáihoz hasonló ponyvasátor áll.

Mindenki menekül valami elől (a képre kattintva galéria nyílik)

"Ez a kettes házszám, az a négyes - mutat a gyökerekkel tűzdelt, kopár tisztásokra egy vigyorgó pakisztáni. A "kettesben" néhány tucat bevándorló éppen ebédel: szőnyeg híján földre fektetett kartonlapokon ülnek mezítláb, törökülésben, cipőiket a "ház" mellett gondosan sorba rakva. A menü egyszerű, de legalább jut mindenkinek: a bevásárlásból érkező társaik palackos ásványvizet, nagy vekni kenyereket és literes tejfölösdobozt pakolnak ki a nejlonzacskóból, majd a körben ülők a széttépett kenyérrel mártogatni kezdenek. "Erre még van pénzünk" - mondják: a szatyorban maradt káposzta és krumpli majd az esti főzésnél kerül elő.

"Apám üldözött politikus, öcsémet megölték, én pedig elmenekültem" - kezdi történetét egy fülbevalós indiai fiatal, aki a pakisztáni határ mellett található Punjab tartományból kelt útra. "Nem akarunk semmit, csak az életünket mentjük, és abban bízunk, hogy Európában biztonságban leszünk" - mondja. Aztán a Szent István Egyetemet és a Pillangó utcát kezdi emlegetni: tavaly még egyetemistaként próbált Magyarországra jönni, de nem kapott vízumot, így most a zöldhatáron át kísérli meg ugyanazt.

Egy másik férfi, a kopaszodó Mukhtar Pakisztán tragédiáit sorolja komoly arccal. "In Pakistan flood disaster, drug disaster, drone disaster" - mondja: országában nem elég, hogy a tavalyi árvíz mindent elmosott, az amerikai robotrepülők folyamatos támadásai sem hagynak nyugtot az embernek, és a támadásokban több menekült minden hozzátartozóját elvesztette. Egy harmadik férfi Kelet-Afganisztánból jött, ő azt mondja, a tálibok megfenyegették, hogy megölik, ha nem áll be közéjük harcolni, úgyhogy inkább kereket oldott. A legtöbben azonban a szegénység és a munkanélküliség elől menekülnek Európába: "Nem akarok gondot okozni senkinek! Csak dolgozni akarok, mert otthon semmim nem maradt, és el kell tartanom a beteg anyámat meg a nővéreimet" - kiabálja felindultan a pakisztáni Irshad Ashraf. Ő már egyetemet is végzett, és orvos szeretne lenni Európában.

"Kadhafi is Szerbiában van már"

A Szabadkánál megrekedt ázsiaiak látszólag tanácstalanok a jövőjükkel kapcsolatban, láthatóan nem erre számítottak, amikor Európába indultak. Azt mondják, legalább Ausztriáig el akarnak jutni, de embercsempészre nincs pénzük, mert az 1000-3000 eurót kér egy bécsi fuvarért: "Ha lenne annyink, már rég Bécsben lennénk". Miközben pedig kudarcba fulladó magyarországi szökéseikről beszélnek, egyre jobban kibukik a kilátástalanság. "Te szeretnél itt aludni?" - mutat a göröngyös gyökerekre egyikük. "Ez nincs rendjén! Én nem akartam idejönni, de muszáj volt. Ezen a szűk ösvényen 20 ember aludt előző éjjel! Én nem akarok itt aludni! Mért nem ad nekünk valami helyet valamelyik kormány, vagy valami segélyszervezet?" - fakad ki.

Kenyeret mártogatnak (a képre kattintva galéria nyílik)

A menekültek között a belső ellentét is tapintható: az ázsiaiak fújnak a folyó túlpartján tanyázó arabokra, mert azt gondolják "ők hozzák rájuk a bajt meg a rendőröket". Kint az erdőben a líbiaiak viszont a rendőrökre panaszkodnak: "Ha a városban találkozol a rendőrrel, elkap, és lehúz" - mondja a függőágyában himbálózó Mohamed. "Nem adsz neki zsebbe 20 eurót, már küld is vissza Macedóniába". "Police, big problem" - hajtogatja a többi líbiai is.

"Líbia finished", Líbiának vége, mondják, majd hozzáteszik: Moammer Kadhafi megbuktatott líbiai diktátor is Szerbiában van már. Gyorsan kiderül, hogy mindannyian Tripoliból menekültek el már fél éve, és a diktátor nagy rajongói: "Kadhafi good", Kadhafi jó - hajtogatják, majd gesztusokkal magyarázzák, hogy a líbiai vezér szerintük nem bizonytalankodott soha. Abban nem is hisznek, hogy Líbiában vagy Tunéziában a forradalmak után demokrácia lesz, inkább villanyszerelő, pizzasütő, taxisofőr karrierjüket tervezgetik, és azt mondják, sosem néznek már vissza Afrikára.