"Mamma mia, az van itt télen" - riport a Mol szibériai olajmezőiről

2011.09.28. 17:10

Az aranyfogú orosz unaloműzésből fúr, az öreg csecsen pedig a személyiségét fejleszti a világ végén, azokon az olajmezőkön, amelyeket a Mol tárt fel az elmúlt években Nyugat-Szibériában. Az áthatolhatatlan nyírfarengetegbe vágott magyar olajmezőkön nyáron ingoványos mocsarakkal, télen mínusz 40 fokos hideggel küzdenek a Mol olajkitermelő munkásai, miközben a magyar szakemberek otthonról próbálnak megküzdeni Szibéria farkastörvényeivel.

A végeláthatatlan rengeteg közepén hatalmas torony emelkedik, amelyről két egyenruhás férfi kémleli az alattuk elterülő területet. A sűrű erdővel körülvett irtáson vadnyugati aranyásók bádogvárosához hasonló, isten háta mögötti telep körvonalai rajzolódnak ki: messziről hozott lakókonténerek és tárolók emelkednek ki a mocsárból a feltöltött utak mentén. A területen nincs nyüzsgés, csak egy-egy kósza munkás sétál a csővezetékek mentén egyik épülettől a másikig. Két-három ember is elég, hogy elvezesse a telepet, a többiek az épületekben kuksolnak. Télen amúgy sem maradnának meg sokáig odakinn a dermesztő hidegben.

A semmi közepén felhúzott telepen olajat fúrnak a messzi földekről ideözönlő munkások - magyarázza a toronyban oroszul az egyenruhás férfi. Ez nem a vadnyugat, hanem a vadkelet, ahol a civilizációtól távol magukra utalva birkóznak a kincskeresők a szélsőséges időjárással. És itt, Szibéria közepén, a Budapesttől közel 4500 kilométerre található olajmezőkön az olajkitermelő telep magyar pénzből épül és működik. Ahogy a toronyban álló orosz férfi megfordul, overallja hátán előtűnik a Mol magyar olajvállalat neve és emblémája. A fizetését ő is a magyar cég helyi leányvállalatától kapja.

A Mol 2002-ben jelent meg kitermelőként Oroszországban, és ma már három céggel termel vagy kutat olajat itt. A vállalat bevételének döntő többsége az olaj- és gáztermelésből származik, és olajtermelésének már 40 százalékát orosz lelőhelyei adják. A nyugat-szibériai Tomszk kormányzóságban található Matyuskinszkaja blokkot a Mol 2007-ben vette meg, és az olajban gazdag területet azóta fejleszti évi több tízmillió dollárból. A bő 3000 négyzetkilométeres területen már most is a magyarországi olajtermelés közel harmadának megfelelő mennyiségű olajat állítanak elő, de ez a Mol reményei szerint a következő évek feltárásainak és fúrásainak köszönhetően jelentősen nőni fog. Ehhez azonban újabb csővezetékeket, generátorokat és több tucat olajkutat kell építeni extrém körülmények között: az [origo] a Mol szakembereivel a helyszínen tekintette meg, hogyan működik mindez.

A semmi közepén

A Matyuskinszkaja blokk - vagy ahogy a Mol szakemberei egymás közt becézik, a Matyi - szó szerint a semmi közepén található, a területre egyetlen végeláthatatlan, döcögős aszfaltút vezet a tajgán át. A legközelebbi nagyváros, Nyizsnyevartovszk már a szomszéd kormányzóságban, a Hanti-Manysi Autonóm Körzetben található az Ob folyó túloldalán: a folyón híd több száz kilométerre van, elnyűtt kompok viszik a lestrapált Kamaz teherautókat a rozsdabarna folyam két partja között. A régióközpont, Tomszk a folyón délre, 800 kilométerre fekszik, de mivel út nincs, szárazföldön csak 2500 kilométeres kerülővel lehet eljutni odáig. Az egész kormányzóságban 2 millió ember él, közülük 1,8 millió az elérhetetlenül távolinak tűnő Tomszkban.

Nem sok magyar jut el ide: "életemben először látok magyar embert, és magyar forint sem volt még a kezemben soha" - mondja az [origo]-nak Alekszandr Ivanovics Barankin, a Mol egyik olajfúrásának felügyelő mérnöke. A cég helyben alkalmaz munkásokat és alvállalkozókat, a magyar beruházásokat vezető leányvállalat, a Matyuskinszkaja Vertikal igazgatója, Andrej Gorsenyin is Nyizsnyevartovszkban nőtt fel.

Fotó: Visnovitz Péter [origo]
A Matyuskinszkaja mezőhöz komp visz át az Ob folyón (a képre kattintva galéria nyílik)

Az igazgató és főmérnöke, Oleg másfél literes vodkásüvegek mellett mesél az olajfúrás nehézségeiről, például hogy elapadt az olaj, amikor az egyetlen elérhető távolságban lévő település pópája megszentelte az olajmezőt. "Most meg szeretné a többit is megszentelni, és nem győzzük távol tartani" - meséli Andrej este, a munka után. A Matyi olajmezőn csak ő ihat, és ő is csak munkaidőn túl: az egyszerű munkások, oroszok, tatárok, csecsenek, tádzsikok, ukránok és fehéroroszok, a volt Szovjetunió legtávolabbi végeinek népei itt teljes alkoholtilalom mellett dolgoznak együtt.  

Magyarországról egyedül Gerecs László, a Mol oroszországi mezőfejlesztési és termelési igazgatója, valamint egy-egy neki dolgozó magyar mérnök érkezik ide, de ők sem sűrűn. Gerecs azt mondja, bár Moszkvában havonta tartanak értekezletet, a Matyi mezőre évente csak 2-3 alkalommal látogat ki, gyakrabban nem szükséges."A mezőkön végzett munkák többsége ugyanis szabvány mechanizmus, amelyet az orosz mérnökök is tökéletesen meg tudnak oldani" - mondja, hozzátéve, hogy itt a magyar mérnökök főleg az anyavállalat és a leányvállalat között összekötőként vannak jelen. Gerecs szerint a magyar szakemberek olyanok a Szibériában, mint egy jó focicsapat edzői: felügyelik a munkát, "kínos kérdéseket tesznek fel az oroszoknak" és "munkára, gondolkodásra kényszerítik" a Mol számos szibériai alvállalkozóját, de időnként konkrét feladatok megoldásában is részt vesznek.

Farkastörvények uralkodnak
Az éberségre szükség is van, mert a környéken farkastörvények uralkodnak, és a konkurens társaságok horribilis pénzeket húznak le egymásról. Akinek olyan infrastruktúrája van, amelyet a másik még nem épített ki, az úgy uralkodik a tajgán, ahogy kedve tartja. A Mol például most is úthasználati díjat fizet a Tomszknyefty olajvállalatnak a Matyi mezőn áthaladó, általuk épített aszfaltútért, de korábban a kitermelt olaj távolsági vezetékekbe juttatásáért is keményen fizetnie kellett a magyar cégnek. Gerecs László szerint itt mindent érdemes maguknak megépíteni, mert mások akkora árakat kérnek a szolgáltatásokért, amekkorát nem szégyellnek. A Mol a hatalmas költségek letörésére az elmúlt években saját olajátadó állomást és saját gázerőművet is épített dollármilliókból.

Mint a Balatonról vasárnap délután

A barátságtalan nyugat-szibériai tajgán, ahol októbertől áprilisig nulla Celsius-fok alatt marad a hőmérséklet, tavasszal pedig a hirtelen olvadás szúnyogoktól hemzsegő mocsárrá változtat mindent, hatalmas fordulatot vett a világ az elmúlt évtizedekben. Az olajtermelés megindulása előtt, az 1960-as évekig csak néhány tízezer őslakos hanti és manysi élt az Ob folyó mentén, akik a magyarok legközelebbi nyelvrokonának számítanak (a hantik mostani életéről hamarosan újabb riportban olvashat). Rajtuk kívül Szibériába csak az elítélteket és a száműzötteket küldték. Mióta azonban felvirágzott az olajipar, önként árasztották el az olajmunkások a környéket: a szomszédos Nyizsnyevartovszk 300 ezres olajvárossá nőtte ki magát, és az egyébként lakatlan tomszki régióban is "váltóműszakos lakótelepeket" jelöl a térkép a lakatlan mocsarak közepén.

Fotó: Visnovitz Péter [origo]
Gerecs László és Andrej Gorsenyin a blokk térképével (a térkép megtekintéséhez kattintson a fotóra)

"1966 előtt nem volt itt semmi, csak kapáltunk, meg térdig jártunk a szutyokban" - mondja egy helyi építőmunkás, aki egy híd omladozó peremét javítja valahol a Matyi blokk területén, a tajgában. Itt született, és már élt az olaj felfedezése előtt, de áldásnak tartja a begyűrűző olajipart: "Most legalább van munka, van út, amelyet lehet javítani". Gerecs László szerint nem túlzott a lelkesedés: a régiónak ezen a részén gyakorlatilag a teljes infrastruktúrát az olajcégek húzták fel, az autók GPS-e nem is ismeri az erdőt átszelő utakat. "Ezeken az utakon pedig Nyizsnyevartovszkból néha olyan érzés elindulni, mint vasárnap délután a Balatonról Pestre: csőszállítók, aggregátorok, teherautók hömpölyögnek keresztül a tajgán, hogy új és új olajkutakat fúrjanak a feltárt lelőhelyeken" - meséli Gerecs.

A legtöbb munkást a munkalehetőség és a magasabb bér vonzza ide a volt Szovjetunió legtávolabbi végeiből is. Aki ugyanis Szibériában dolgozik, évi 52 nap fizetett szabadságra és az európai régiókban járó fizetés több mint kétszeresére jogosult. Tennivaló pedig van bőven. A környéken kis halnak számító Mol is több mint száz saját alkalmazottnak, valamint alvállalkozókon keresztül több mint 200 további embernek ad munkát, hiszen nulláról kell kiépítenie az olajmezőkhöz vezető utakat, az épületeket és azok talapzatát, a csővezetékeket és a kutakat is. Amikor beáll a fagy, az ingoványos terepeken is elkezdődhet az építkezés, a lápon épült több méteres alapokon pedig aztán egész évben fúrhatják a kutakat, miközben a mezőkről tartálykocsik fuvarozzák a nyersolajat a főgyűjtőbe, majd az átadóba.

Fotó: Visnovitz Péter [origo]
Az olajmező főgyűjtője (a képre kattintva galéria nyílik)

"Senki nem akar itt élni"

"Hogy mi van itt télen? Télen mamma mia, az van!" - mondja nevetve a Mol főgyűjtőjének barakkjában Omarbek Idriszovics Ozdamirov veterán csecsen olajmunkás. A szeptemberi napsütésben még kifejezetten barátságos nyírfa- és fenyőerdő ugyanis télen nyakig érő hóba süpped, és a mínusz 40 fok sem ritka. Olyankor aztán nem csoda, hogy a telepen dolgozó munkások szabadidejükben beszorulnak az apró épületekbe, és kéthetes műszakjaik során csak a munka miatt mennek ki a szabadba. Mínusz 35 fok alatt az acél is eltörhet, ezért olyankor a fúrókat is leállítják - mondja egy másik munkás. De van, akinek még mínusz 50 fokban is dolgoznia kell: a Mol olajátadója, amelyből az állami Transznyefty hálózatába adja a kitermelt olajat, például még ekkor sem állhat le.

"Hogy mit lehet itt csinálni télen a szabadidőnkben? Pihenni, meg fejleszteni a személyiségedet" - viccelődik Ozdamirov. "Szabadidőnkben olvasunk, tévézünk, rádiót hallgatunk" - teszi hozzá egy laboráns, Jelena Goncsarova, aki az olaj minőségét ellenőrzi folyamatosan. Ő csak idén májusban végzett az egyetemen vegyészmérnökként, de a 30. születésnapját már itt ünnepelte az olajmezőn. A kéthetes műszakok alatt nem lehet visszamenni a városba, de - mint mondja - "megszokták már ezt az életformát". Szibériában ez így működik: a legtöbben napi 12 órát dolgoznak két hétig, aztán két hétig szabadok, és hazamehetnek a városba a családjukhoz.

Hogy valaki itt dolgozhasson, ahhoz sokat kell tanulni - teszi hozzá a Molnak dolgozó aranyfogú fúrási felügyelő, Alekszandr Ivanovics Barankin: "Kell ahhoz erő és ész is". A negyven éve olajmunkásként dolgozó férfi saját bevallása szerint két olajipari iskolát is végzett, és kifejezetten élvezi a munkáját; bár már nyugdíjas, azt mondja, hogy a világért sem hagyná ott a telepet. "Nem akarok otthon unatkozni" - mondja. Korábban kilenc évig amerikai cégeknek dolgozott, most magyar megrendelőnek: különbséget nem érez, csak örül, hogy van munka.

Fotó: Visnovitz Péter [origo]
A konyhások az olajmezőn vagonokban főznek (a képre kattintva galéria nyílik)

Azért nem mindenki ilyen lelkes. A Matyuskinszkaja Vertikal egyik sofőrje szerint például Szibéria kifejezetten rossz és lehangoló. "A tél hideg, a nyár rövid, és nem lehet itt semmit csinálni, ide csak dolgozni jön az ember" - panaszkodik a Volgográdból érkező fiatalember. Ő például biztos benne, hogy nem marad itt örökre: ha elég pénzt gyűjtött, visszamegy, és újra saját vállalkozásba kezd. "Senki nem akar itt élni - mondja -, ez csak ugródeszka, tapasztalatszerzés, amellyel majd otthon, a melegebb vidékeken is megbecsülnek végre".

Mennyit termelnek Szibériában?
A Mol tulajdonában álló Matyuskinszkaja blokkon jelenleg három feltárt olajmezőt ismernek, és egy negyedik helyen is ígéretes kutatásokat végeztek. A blokk közepén található apró Matyuskinszkaja mező termelése napi 700 hordó, a mező déli végében található Ledovoje mezőn pedig 3285 hordót termel naponta. Utóbbin jelenleg is folynak a kútfúrások, a 23 működő kút mellé még 6 készül 2011-ben, és a továbbiakban is újak fúrására készülnek. Egy harmadik mező, a blokk északi részén található Kvartovoje területén szintén jövőre kezdődhetnek a fúrások. A Mol szakemberei szerint a három mezőn összesen 29 millió hordónyi olajkészlet rejlik a mélyben, de a további kutatások reményeik szerint újabb jelentős készleteket találnak majd.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK