"Mindenki igyekszik, hogy az otthona legyen Kanada"

2011.11.27. 18:14

Stresszes és bizonytalan az életük Kanadában, mégis minden követ megmozgatnak, hogy maradhassanak. Van, aki küzd, hogy megtanuljon angolul és munkát találjon, van, aki kerülőutakon keresi a túlélést - így élnek a menedékjogot kérve Kanadába vándorló magyar romák. Egy kanadai iskola, ahol harcolnak a magyar gyerekekért, és más-más utat bejáró cigányok történetei - az [origo] riportja Torontóból, ahol már van olyan utca, ahol szinte csak magyar szót hallani.

Harmadikos kisfiú ücsörög a Queen Victoria általános iskola igazgatói irodáján. Megpróbál kislisszolni, de az iskolatitkár észreveszi, és rászól: "Szandor, you have to stay here and wait for your Mommy." "Csak kimegyek és megnézem, itt van-e az anyu..." - feleli a gyerek magyarul. "Szandor, uljel le itt" - szól rá a pult mögül egy férfi is, erősen törve a magyart. Erre a kisfiú bánatos arccal visszaül a padra. Maradnia kell, pedig kint az udvaron, a torontói Jameson Avenue sarkán nyüzsögnek a hangoskodó gyerekek: a kanadaiakon kívül ázsiaiak, feketék és cigányok.

Amikor a torontói Parkdale negyedben 2009 szeptemberében a Queen Victoria iskola megnyílt, a frissen összeállt tanári kar meghökkentő jelenséggel szembesült: újabb és újabb szülők jelentek meg a beiratkozáson, akik nem beszéltek angolul. Mindannyian Magyarországról érkezett cigány menedékkérők voltak. "És nálunk nem volt senki, aki magyarul tudott volna" - mondta David Finkelstein igazgató az [origo]-nak.

Az iskola 600 gyereket várt, de szeptember végéig 670 diákot írattak be. A tanév végére 730 tanulójuk volt, az év közben érkezők legnagyobb része magyar roma kisgyerek. "Egészen példa nélküli, hogy év közben 130 új diákot írassanak be egy iskolába. Úgy is mondhatnám, hogy ez lényegében soha nem fordul elő, egyszerűen lehetetlen, de velünk mégis megtörtént" - mondta az [origo]-nak Finkelstein, aki szerint ugyanez történt a városrész két másik általános iskolájában is ugyanekkor.

A kihívást részben a nyelv jelentette, részben a magyar gyerekek tudásában "tátongó lyukak", részben pedig a tény, hogy egy ekkora "homogén csoport" érkezett. "A legtöbb újonnan érkező gyerek egy kicsit azért tud angolul, ők nem tudtak. Ha csak egy-két diák jön, számukra nagyon sürgős, hogy megtanuljanak angolul - hogy játszani tudjanak a többi gyerekkel, hogy meg tudják kérdezni, hol a mosdó. A magyar diákoknak erre nem volt szükségük, mert a társaikkal tudtak magyarul beszélni. Még a tanórákon is a magyar lett az uralkodó nyelv, és ezzel a tanárainknak meg kellett birkózniuk" - mondta az igazgató. Az iskola végül nyitott összesen nyolc új osztályt, kapott egy magyar származású igazgatóhelyettest, és felvett új tanárokat.

"Nem csak a lexikális tudásukkal kell törődnünk, hanem a mentális egészségükre is figyelünk" - magyarázta az igazgató. Túlnyúltak az iskola határain, és az egész családokkal foglalkozni kezdtek, együttműködve a helyi szociális szolgáltatókkal, akik a bevándorlók beilleszkedését segítik. Egy idő után Parkdale-ben találtak egy magyarul beszélő szociális munkást, aki nem csak az iskolarendszerben segített eligazodni a családoknak, hanem a bürokráciában, az egészségügyben is. Havonta egyszer ismerkedő reggeliket tartanak, ahol a családtagok kérdéseket tehetnek fel az iskoláról, de akár a kanadai társadalom működéséről is - mondta Finkelstein.

Mivel az iskola nem tudott magyarul beszélő tanárt találni, gyakran előfordult, hogy tolmácsok segítségével tartottak órát. A tolmácsok fordítottak a szülők és az iskola között, és a gyerekek közötti konfliktusokat is segítettek kezelni, ami alaposan próbára tette az iskolát. "Minden gyerek balhéba keveredik néha játék közben. Ilyenkor mi leültetjük a diákokat, és megkérdezzük, hogy mi történt. Aztán megbeszéljük, és elmagyarázzuk nekik, hogy miért kell másként viselkedniük" - magyarázta az igazgató. "A magyar gyerekekkel viszont csak jelekkel tudtunk kommunikálni, és a konfliktusok feloldása enyhén szólva nem volt kifinomult. Az lett a vége, hogy annyit mondtunk, 'nem szabad', mert ezt azért megtanultuk, hatása viszont alig volt. A gyerekek kisétáltak, és persze elölről kezdték."

Fotó: Wirth Zsuzsanna [origo]
Az iskola törődik az újonnan jött gyerekek családjaival is

Az igazgató szerint az elmúlt két évben sokat léptek előre ugyan, de a végcél - például, hogy minden gyerek együtt játsszon - még messze van. "Csak elképzelni tudom, milyen lehet egy olyan osztályban ülni, ahol a tanár mondjuk kínaiul beszél, megállás nélkül. Ők ilyen helyzetben vannak, miközben nagyon szeretnének megtanulni olvasni, és jól teljesíteni. Természetes, hogy a tizenöt perces szünetben magyarul beszélnek."

Az iskolának egyelőre sok gondja van a hiányzásokkal is. A roma gyerekek ugyanis kevésbé szoktak hozzá a mindennapi iskolába járáshoz, úgyhogy sokan hiányoznak például péntekenként az igazgató szerint. "Azt is meg kell érteni, hogy ma már a diákok jobban értenek angolul, mint a szüleik. Szóval, ha egy szülő orvoshoz megy, vagy találkozója van, elviszi a gyerekét, hogy segítsen fordítani neki" - tette hozzá. Paul St. Clair, a menekülteket segítő torontói civil szervezet, a Culture Link vezetője szerint általában egy évbe telik, amíg a szülők felismerik, hogy a kanadai iskolákban valóban segíteni akarnak nekik, és nem "eldugni a gyereket valamilyen speciális osztályban, vagy a hátsó padsorokban".

Az is tény, hogy a roma gyerekek élete - mivel a családjuk jövője bizonytalan - az átlagosnál feszültebb. "Amikor a menekültügyi hatóságnál meghallgatásuk van, akkor nagyon idegesek. Ezek nagyon kemény helyzetek a diákoknak, éppúgy, mintha elválnának a szüleik." Finkelstein szerint az iskolában csak remélni tudják, hogy a magyar családok maradni tudnak Kanadában, de erre a folyamatra nincs ráhatásuk. Sok gyerek volt már, akinek családostul vissza kellett mennie Magyarországra. Ilyenkor az igazgató szerint a legtöbbször nem köszönnek el, csak eltűnnek, és a tanárok csak utóbb hallanak arról, hogy már nincsenek is az országban. "Néha csak annyit mondanak, hogy ma van az utolsó napom az iskolában."

Az utca, ahol mindenki magyarul beszél

Ezzel a bizonytalansággal néz szembe a kisebb budapesti kerület méretű Parkdale-ben mintegy négyezer Magyarországról jött cigány. Ezt a városrészt, és fő utcáját, a Jameson Avenue-t "leszállópályának" becézik a torontóiak, mert úgy alakult, hogy a bevándorlók többsége először ide költözik. A Globe and Mail szerint itt kezdtek új életet a nyolcvanas években ide érkező indiaiak, latinok, filippínók, szikhek és tamilok, majd a kilencvenes években nagyobb tömegben érkező tibetiek.

Az elmúlt években viszont a kelet-európai romák vették át a főszerepet - olyannyira, hogy a Jameson Avenue-n ma már nem lehet úgy megtenni tíz métert, hogy az ember ne hallana magyar szót. "Nagyon jó itt, mi nem akarunk hazamenni. Itt van húsipari munka, van csokigyár, likőrgyár, én egy mosodában fogok dolgozni. Jól is fizetnek, kéthetente" - mondta egy idős cigány asszony a Jameson Avenue sarkán arról, hogy miért jöttek Torontóba.

Az ő családja két éve érkezett Kanadába, először ő a férjével, majd a három lányuk és azok családja is követte őket. Az asszony azt mondta, sajószentpéteri, kazincbarcikai, edelényi, miskolci roma családokat is ismer a környéken. A többségük szerinte azért nem félt belevágni a bizonytalan kimenetelű kivándorlásba, mert Magyarországon számukra nincs munkalehetőség, csak nélkülözés.

Fotó: Wirth Zsuzsanna [origo]
A Jameson Avenue sok bevándorló első állomása

A Jameson Avenue a torontói belváros utolsó olyan környéke, ahol még viszonylag jutányos áron lehet lakást bérelni, és errefelé a tulajdonosok sem olyan szigorúak, mint másutt. Az [origo]-nak többen beszéltek arról, hogy a háziurak nagyon meggondolják, hogy kinek adják bérbe a lakásukat, és jellemzően nem szeretik a szociális segélyekből élőket. Olyan bérlőket várnak helyettük, akik biztos keresettel rendelkeznek.

Paul St. Clair szerint nem véletlen, hogy az elsőként érkezőket követve ugyanoda költöznek a roma menedékkérők: Parkdale-ben erős a szociális háló, van egy segíteni akaró helyi szervezet, az iskolák már fel vannak készülve az újonnan érkezők fogadására, és az egymás közelében élő emberek is segítenek egymásnak, például ügyvédet vagy tolmácsot találni. "És itt könnyen tudnak ismerkedni egymással, találkoznak az iskolában, az utcán, és bulikat szerveznek" - mondta. St. Clair szerint nem alakultak ki nagy feszültségek a régóta Parkdale-ben élők és a beköltöző romák között, ha pedig volt is ilyen, az idővel elcsitult. A lakók főleg a számukra szokatlanul hangos zenére és az éjszakába nyúló mulatságokra panaszkodtak.

"Sokszor kellett eltagadni a származásomat"

A Jameson Avenue-n bérel egy kis lakást a férjével és a kislányaival egy harmincas roma nő is, aki egy évvel ezelőtt, az egyik, árvíz sújtotta faluból érkezett Kanadába. A fiatal nő azzal a feltétellel mesélt magáról és a romák torontói életéről, hogy nem írjuk le a nevét.

"Lehet ezt sejteni: majdnem mindenki anyagi okból jön. Nem az üldözés miatt, hanem mert otthon nem tudnak megélni" - mondta. Az asszony a férjével együtt az után döntött a távozás mellett, hogy a házuk az árvízben lakhatatlanná vált, és úgy érezték, hogy már nincs erejük újrakezdeni. Több olyan korábbi élmény is áll azonban a döntésük hátterében, amely nélkül nem hagyták volna el Magyarországot. A fiatal nő azt mondta, sokszor kellett a származását "eltagadnia", hogy előrejusson.

A nagyobbik lányukért például - aki kitűnő tanuló volt a falusi iskolában - soha nem merte a férjét küldeni tanítás után, mert az ő bőre sötétebb, és "egyből látszik, hogy roma". A nő attól félt, hogy ha az iskolában megtudják, hogy a kislánya roma származású, akkor át akarják majd tenni a kisegítő osztályba. Egy alkalommal viszont muszáj volt a férjét küldenie a kislányért. Még aznap délután csörgött a telefon: az iskolaigazgató azt kezdte magyarázni, hogy a kislány teljesítménye az utóbbi időben annyira leromlott, hogy jobb lenne osztályt váltania. A nő szerint ez végül nem történt meg, mert megmondta az igazgatónak, hogy ha a kisegítő osztályba helyezik át a gyerekét, akkor az ombudsmanhoz és a sajtóhoz fordul.

Az árvíz után eljöttek, "mint minden család az elején, tudatlanul", és menekültként jelentkeztek be. Mindjárt az első próbán elbuktak: a nagy köteg dokumentumot, amit egy hónappal az érkezése utánig minden menedékkérőnek kitöltve vissza kell küldenie, rábízták egy torontói ismerősre, aki azt mondta, odaadja egy helyi magyar ügyvédnek, és az majd intézkedik.

Egy hónappal később viszont felhívták őket a kanadai bevándorlási hivatalból azzal, hogy illegálisan tartózkodnak az országban, mert nem küldték vissza a papírjaikat. "Itt sok ember járt ugyanígy, nem egy történetet hallottam. Az itteni magyar ügyvédek nem foglalkoznak a menekültekkel, csak a pénzt nézik" - mondta a nő, hozzátéve, hogy ekkor kerestek egy másik ügyvédet, aki viszont olyan ügyes volt, hogy elintézte nekik a letelepedési engedélyt. A családnak így már nem kell aggódnia a menekültügyi eljárás, a meghallgatások, vagy a kitoloncolás miatt. "Mostanra megnyugodtak a gyerekek is, a kicsit bevették óvodába. Én a munkavállalásit várom, addig meg mindennap tanulok angolul" - mondta.

Fotó: Wirth Zsuzsanna [origo]
Kanadában van munka, de az kemény, és késni tilos

A legtöbb, Torontóba érkező romáról viszont nincs jó véleménnyel a nő. Szerinte most már "túl sokan" jönnek, és "eltolnak mindent": a tizedük sem dolgozik, ahogy otthon sem, és közben vannak, akik lopnak. "A kanadaiak nagyon aranyosak és segítőkészek, elhiszik, amit mondasz nekik, de most már sok boltban van testőr a környéken" - állította a nő. Az is zavarja, hogy a magyar romák egymást "csalják ki" Kanadába. Sokan meggondolatlanok, felszámolnak mindent maguk mögött, és kijönnek, mert azt hiszik, hogy itt mindenük meglesz - magyarázta. "Pedig itt sem könnyű az élet, a lakbér magas, a rezsi magas, a segély kevés, és dolgozni kell keményen" - mondta. Ennek ellenére "itt mindenki igyekszik, hogy meg tudjon ragadni, hogy az otthona legyen Kanada".

"Vannak romák, akik kikaparják magukat"

Hasonlóan vegyes tapasztalatokat szerzett az utóbbi időben érkezett romákról Zsófia is, aki cigány származású, de nem menedékkérőként érkezett Kanadába 12 évvel ezelőtt. Akkor éppen nem volt vízumkötelezettség, viszonylag könnyű volt szerencsét próbálni. Zsófia először takarított, éveken át dolgozott bejárónőként, mellette tanult. Ma már sikeres fotográfus, saját műterme van, 14-16 órákat is dolgozik egy nap - ahogy az Kanadában szerinte megszokott - a torontói középosztály életszínvonalára küzdötte fel magát.

"Vannak itt romák, akik kikaparják magukat, egy barátnőm vezető designer lett egy könyváruházban, de ez nagyon kemény. Itt van munka, mehetsz a répagyárba, takaríthatsz, de nem lehet késni, és dolgozni kell" - mondta. Szerinte sokan vannak, akik rengeteget dolgoznak, aztán vesznek egy házat, és megvetik a lábukat, "mert a cigány nagyon kreatív, és tehetséges". Viszont sokan vannak, akik tudatlanul jönnek ki a rokonaikhoz, és bekerülnek egy nagyobb cigány közösségbe, aminek megvannak a maga szabályai, és ahol "tizenötből két ember dolgozik, és tartja el a többit".

"Ismertem egy lányt, aki így jött ki. Azt mondták neki, ha köztünk akarsz maradni, akkor be kell szállnod a csekkezésbe. Ez azt jelenti, hogy kiveszik a csekkeket a postaládákból, és valahogyan beváltják. Nekem is eltűnt egyszer az adó-visszatérítésem" - mondta. Az [origo]-nak több megkérdezett roma azt mondta, rengeteg szóbeszéd kering a "csekkezésről" és a "kreditkártyázásról" is, azt azonban egyikük sem tudta megmondani, pontosan milyen módszerrel tudnak így pénzhez jutni az emberek. Sok cigánylány sztriptíztáncosként dolgozik, ezzel segítik a családjukat - mondta Zsófia.

"Kiabáltak, hogy ide több gyereket ne szüljek"

Nagy tervei vannak Kanadában Soltész Gábor Jánosnak és családjának is, és ezek között nem szerepel a hazatérés. A férfi és felesége, Rigó Tünde és két gyerekük tavaly márciusban érkeztek menedékkérőként Kanadába Kispestről, ahol a férfi az építőiparban dolgozott. Az [origo]-nak Toronto külvárosában fekvő bérelt lakásukban meséltek magukról, a polgári stílusban, tömörfa bútorokkal berendezett nappalijukban ülve, a krumplipüréből és fasírtból álló vacsora után.

Soltész János szerint azért hagyták el Magyarországot, mert "gárdista-neonáci támadások" érték őt és a feleségét. "Engem a Ferenc körúton támadtak meg egyszer, leköptek, megvertek, megvágták a kezemet. Tündét is megtámadták, és akkor feljelentést tettünk, de nem történt semmi" - mondta.

A felesége azt mondta, ez után a támadás után állandó félelemben élt otthon, legfeljebb a kisközértbe mert kimenni. Azt mondta, a gyalogos felüljárón akart épp átmenni a két gyerekével, amikor a lejáratnál megjelent "három nagy, kopasz férfi gárdista jelvényes ruhában". "Meglöktek, megrugdostak, csúnyán beszéltek velem. Én elestem, a gyerekek ordítottak, ők meg kiabáltak, hogy ide több cigány gyereket ne szüljek, meg hogy takarodjunk el a környékről, mert ez az ő kerületük, és megölnek minden cigányt" - mondta. Aztán valaki felbukkant a felüljárón, és akkor elmentek - tette hozzá. Később többször követtek, és fenyegető leveleket is kaptam - állította.

Soltész János azt mondta, ezek után mindent eladtak, kértek segítséget az ismerős cigány szervezetektől, és a keresztény egyházi közösségüktől is, aztán Torontóba jöttek. Kanadában is az ottani magyar keresztény gyülekezet tagjai segítettek nekik - tette hozzá. "Nem szeretnénk visszamenni, hanem tiszta lappal akarunk munkába állni" - mondta. A férfinak az a terve, hogy építkezéssel és takarítással foglalkozó vállalkozást nyit, ahol menedékkérőket alkalmaz majd. "Segíteni akarunk, hogy a magyar romák beilleszkedjenek, és becsületes munkából meg tudjanak élni itt, és az új nemzedéknek legyen jövője" - mondta. A menedékkérelmükről szóló döntésre húsz hónapja várnak.

"A kanadai rendszert nehéz átlátni, és amikor ezek az emberek kijönnek ide, akkor el vannak veszve, kell nekik a segítség. És senki nem mondja nekik, hogy merre - és vannak, akik a rossz irányba indulnak" - magyarázta Zsófia. Szerinte a kanadai kormány sem csinálja jól: beletelik pár évbe, amíg az érkezők átesnek a "kulturális sokkon", kezdenek egyenesbe jönni, esetleg gyerekeik születnek - és éppen ekkor küldik haza őket. Az emberek szerinte majdhogynem "rögeszmésen" próbálnak Kanadában maradni, minden fellebbezési lehetőséget kihasználnak.

Cikkünk első részéből megtudhatja, hogyan viszonyul Kanada a Magyarországról érkező romák ezreihez.

A cikk elkészülését a Göbölyös József Soma Alapítvány és a Független Médiaközpont támogatta.

KAPCSOLÓDÓ CIKKEK