Nem sokáig bírják az ezerszínű koalíciók

Az olasz baloldal összefogása ugyan kétszer legyőzte Silvio Berlusconit, de ő mindkétszer megerősödve tért vissza a hatalomba. A szlovák jobboldali ellenzék leváltotta ugyan Robert Ficót, de ő épp most készül ismét kormányra. Mit tanulhatnak a formálódó magyar ellenzéki összefogás részesei a külföldi példákból?

Össze kell fogni! - lényegében ebben az egy mondatban jutottak eddig egyetértésre azok az ellenzéki pártok és szervezetek, amelyek hétfőn az Operaház előtt több tízezres tüntetést szerveztek az új alaptörvény, illetve a kormány ellen. A parlamentbe is bejutott ellenzéki pártok - a Jobbik kivételével - és más kormánybíráló szervezetek elismerik, hogy a Fidesz legyőzéséhez összefogásra van szükségük, ennek körvonalai azonban egyelőre homályosak, és az [origo]-nak nyilatkozó vezetőik is nehéz tárgyalásokra számítanak (az ellenzéki vezetők véleményét itt olvashatja).

A Heti Válasz már tavaly októberben hosszú cikket közölt arról, hogy Gyurcsány Ferenc korábbi miniszterelnök egy, Orbán Viktor kormányfő és a Fidesz elleni, úgynevezett olajfa-koalíció építésén dolgozik, amelynek utódja, Bajnai Gordon lehetne az arca. Bár Gyurcsány és Bajnai tagadták a cikk állításait, a hétfői közös tüntetés arra utal, hogy a kormányellenes erők keresik a közös hangot.

Külföldi példák alapján azonban a hasonló összefogásokkal le lehet ugyan győzni a közös, túl erősnek tartott ellenfelet, de sokszínű koalíciót kormányozni sokkal nehezebb, így kormányon bizonytalan lábakon állnak az ilyen összefogások. A koalíció bukásának az lehet az eredménye, hogy megerősödve tér vissza a hatalomba az, aki ellen a koalíciót létrehozták. Összegyűjtöttük, hogyan jártak azok az olasz és szlovák politikusok, akik hasonló koalíciót kovácsoltak.

Az eredeti Olajfa

Az Olajfa-koalíciók névadója az olasz L'Ulivo nevű csoportosulás, amelyet először 1996-ban szervezett meg hat baloldali ellenzéki párt Romano Prodi vezetésével, hogy legyőzzék a Silvio Berlusconi által vezetett jobboldali pártszövetséget. Bár a képviselőházi választáson az Olajfa kapta a legtöbb szavazatot, csak a Kommunista Újjáalakítás Pártjával (PRC) együtt tudtak többséget szerezni. Ez volt az első alkalom a második világháború után, hogy a kommunisták kormányra kerülhettek Olaszországban.

Prodi első kormányának bukását is a PRC okozta, amikor 1998-ban felmondta a koalíciót. A következő, 2001-es választásokig három kormány váltotta egymást (Massimo D'Alema két kabinetet fogyasztott el bő másfél év alatt, Giuliano Amato csak egyet). A 2001-es választásokra kissé megváltozott összetételben ismét összeállt az Olajfa, de vereséget szenvedtek Berlusconi szövetségétől, a Szabadság Házától. Berlusconi ezután kitöltötte ötéves miniszterelnöki mandátumát, amire a második világháború után egyetlen olasz kormányfő sem volt képes.

2004-ben az EP-választásokra négy párt újjáalapította az Olajfát (Uniti nell'Ulivo néven), majd 2005-ben, már a parlamenti választásokra készülve kibővült több más párttal, köztük a PRC-vel és egy másik kommunista utódpárttal. Mire az Unió (L'Unione) névre keresztelt szövetség felállt a 2006-os választásokra, már 12 tagja volt. Az Unió élére visszatért Romano Prodi, aki az olasz politikában korábban ismeretlen előválasztáson nyerte el nagy többséggel a vezető posztot (ezzel próbálta megerősíteni a pozícióját a sokszínű koalíció élén).

Második nekifutás, 12 párt

A Berlusconi-kormány új választási rendszert dolgozott ki, amely a nagy tömbök kialakulásának kedvezett, és a jobboldali szövetség reményei szerint győzelemre segítette volna őket a 2006-os választásokon. A fegyver azonban ellenük fordult: az Unió egy hajszállal (a szavazatok 0,11 százalékával) nyert, és 67 mandátummal többet szerzett a 630 tagú képviselőházban, mint a Szabadság Háza. Prodi a győzelem után megalakíthatta második kormányát.

Romano Prodi és koalíciós partnerei 2006-ban

A koalíció azonban túl színes volt ahhoz, hogy jól működjön: a kereszténydemokratákból létrejött DL-Margaréta nevű párttól a két kommunista pártig sokféle erő kapott benne helyett, így éles viták alakultak ki például az azonos nemű párok házasságáról vagy a nyugdíjreformról. Kilenc hónappal a kormányalakítás után három miniszter bojkottálta az afganisztáni katonai szerepvállalás folytatásáról szóló szavazást, a szenátus pedig leszavazta a külügyminiszter beszámolóját. Prodi lemondott, de Giorgio Napolitano köztársasági elnök ismét őt bízta meg kormányalakítással.

Egy évvel később, 2008 januárjában egy kisebb kereszténydemokrata párt, az UDEUR mondta fel a koalíciót (a párt vezetője, Clemente Mastella igazságügyi miniszter azért mondott le, mert feleségét korrupciós vádakkal házi őrizetbe helyezték). Az UDEUR három szenátora nélkül Prodinak nem volt többsége a felsőházban. A képviselőházban ugyan megnyerte a bizalmi szavazást, de a szenátusban elbukott, ezért lemondott. Napolitano ezúttal új választást írt ki, amelyet ismét Berlusconi nyert meg (aki hivatalban maradt egészen 2011 végéig).

Mindenki Fico ellen

Szlovákiában 2010-ben más módon alakult ki széleskörű összefogás Robert Fico miniszterelnökkel és az általa vezetett, úgynevezett katasztrófakoalícióval szemben (azért nevezték így, mert részt vett benne a magyarellenes Ján Slota, illetve Vladimír Meciar korábbi kormányfő pártja is). A választásokra a jobboldali ellenzéki pártok nem alkottak szövetséget, külön-külön indultak. A választást Fico pártja, a Smer-Szociáldemokrácia nyerte 37,4 százalékos eredménnyel, amivel 62 helyet szerzett a 150 tagú parlamentben.

Ez nem volt elég a kormányalakításhoz, de Fico optimistán nyilatkozott. "Ez feljogosít minket arra, hogy az elnök úr elé álljunk, és hogy elfogadjunk egy kormányalakítási megbízatást a következő négy évre" - mondta a választás éjszakáján. Egy szlovák tévécsatorna szerint Fico megpróbálkozott azzal, hogy a miniszterelnöki poszt átengedése fejében koalíciót kössön a kereszténydemokrata KDH-val, de nem járt sikerrel. A négy ellenzéki párt (köztük a szlovák-magyar Híd) megállapodott a koalícióban, és Iveta Radicová lett a kormányfő.

Radicová és koalíciós partnerei, már a bukás után

Radicová kormánya azonban kevesebb mint egy év alatt a bomlás jeleit kezdte mutatni. Ennek oka részben a legnagyobb kormánypárton, az SDKÚ-n belül folyó hatalmi harc volt (Radicova és Mikulás Dzurinda korábbi kormányfő közt). Másrészt kiderült az is, hogy a koalíció színesebb, mint először gondolták, abban nem is négy, hanem hat szervezet vesz részt - mondta az [origo]-nak Tokár Géza szlovákiai politológus (a Komment.hu szerzője, a koalíció bukásáról szóló írását itt olvashatja).

Négy listán hat párt

A liberális, de eurószkeptikus SaS listáján bekerült ugyanis az Egyszerű Emberek nevű, ideológia nélküli, populista csoport négy képviselője, a szlovák-magyar Híd listáján pedig az OKS nevű liberális-konzervatív törpepárt szintén négy képviselője. Ez a nyolc ember a mérleg nyelvét képezte, szükség volt a szavazataikra, de a koalíciós alkudozásból kihagyták őket - mondta Tokár, aki szerint végül ezeknek a képviselőknek a sértettsége okozta a koalíció bukását.

A miniszterelnök ráadásul tavaly októberben komoly taktikai hibát követett el, amikor bizalmi kérdéssé tette az eurómentő csomag elfogadását, vagyis bejelentette, hogy lemond, ha nem szavazzák meg. A bizalmi szavazáson 124 képviselő volt jelen, de csak 55-en szavaztak igennel, pedig a sikerhez 76 szavazatra lett volna szükség. Radicova lemondott, majd nem sokkal később a parlament ellenzéki támogatással jóváhagyta a mentőcsomagot.

Előrehozott választások márciusban lesznek, a nagy esélyes egyértelműen Fico pártja, a Smer. Tokár szerint ugyanakkor könnyen előfordulhat, hogy nem szerzi meg az abszolút többséget, így szüksége lesz egy koalíciós partnerre. Ez lehet az egyik kereszténydemokrata párt, de akár a Híd is. Tokár szerint az utóbbi nem is lenne annyira meglepő, mint elsőre hangzik, a Smer ugyanis nem "véres szájú nacionalista", csak praktikus okokból veszi elő néha a magyarokat.

Akit elsöpört a válság

Szlovéniában nagy hagyománya van a kormánykoalícióknak, hiszen a listás választási rendszer miatt nem koncentrálódnak nagy gyűjtőpártokba a politikai erők. A 2008-as választások előtt Borut Pahor, a - posztkommunista gyökerű, de több átalakuláson is átesett - Szociáldemokraták vezetője hozott létre egy baloldali koalíciót a Janez Jansa által vezetett jobboldali kormány ellen, és sikerrel is járt, egy négypárti koalíció élén alakíthatott kormányt.

A gazdasági válság miatt azonban Pahor nem tölthette ki a mandátumát: tavaly szeptemberben, a tervezett gazdasági reformok miatt előbb a Nyugdíjasok Pártja, majd a szociálliberális Zares hátrált ki mögüle. A miniszterelnök bizalmi szavazást kért az átalakított kormányról, de elbukott. A december elején tartott választásokat meglepetésre egy néhány hónapja alapított párt, a ljubljanai polgármester által vezetett Pozitív Szlovénia nyerte. A kormányalakítási tárgyalások jelenleg is zajlanak.