Sokkal egyszerűbb lenne megölni az összes újságírót

Kereken negyven év telt el azóta, hogy egy betörésből elnökbukás lett az Egyesült Államokban. Az ügy felgöngyölítésével legendássá vált oknyomozó újságírók állítják, Richard Nixonnak nem csak emiatt kellett mennie. Hanem azért, mert bűnszervezetté alakította át a Fehér Házat.

Kevesen gondolták, hogy meddig bonyolódnak a szálak, amikor pontosan negyven éve, 1972. június 17-én Frank Wills, a washingtoni Watergate-irodaház egyik biztonsági őre már másodszor fedezett fel olyan ragasztószalagot az épület több ajtójának zárján, amellyel megpróbálták megakadályozni az ajtó bezárását. A riasztott rendőrök öt embert fogtak el, akiket betöréssel és lehallgatókészülékek elhelyezésének kísérletével gyanúsítottak meg. Az ügy innen kezdett érdekessé válni. A Watergate-házban ugyanis az amerikai Demokrata Párt irodái voltak. A tét még nagyobb lett néhány óra múlva, amikor az egyik betörőnél megtalálták bizonyos E. Howard Hunt volt FBI-ügynök telefonszámát.

Hunt hónapokkal korábban feladatul kapta, hogy vegyen részt a Demokrata Párt lehallgatását megszervező csapat munkájában. Megbízói a Richard Nixon elnök újraválasztásáért dolgozó bizottság irányítói voltak, élükön John Mitchell akkori igazságügy-miniszterrel.

Megakadályozni minden eszközzel

A nyomozás lépésről lépésre közelített a Nixon újraválasztásán dolgozókhoz és magához az elnökhöz. 1973 júniusára akkori, illetve korábbi fehér házi alkalmazottak vallomásából kiderült, hogy Nixon irodájában felvételek készültek az ott lefolytatott beszélgetésekről. Az elnök előbb megtagadta a szalagok átadását, majd az idézés visszavonására igyekezett rákényszeríteni az ezt kiadó különleges ügyészt. Az ügyész ellenállt, miként Richardson új igazságügy-miniszter is nemet mondott, amikor az ügyészt kellett volna eltávolítani. Nixon erre menesztette miniszterét, az utód pedig eleget tett az utasításnak.

A Watergate-ház

A vádesküdtszék 1974-ben Nixon hét munkatársát vádolta meg azzal, hogy szövetkeztek a nyomozás akadályozására, és egyben meg nem vádolt "társ-összeesküvőnek" mondta az elnököt. Azért döntöttek így, mert az új különleges ügyész figyelmeztette őket: a hivatalban lévő elnököt nem vádolhatják meg. Az események megállíthatatlanul haladtak az elnök bukása felé. Hiába adták ki végül az említett felvételek szerkesztett változatát, ez legfeljebb átmenetileg csökkentette a nyomást; a felvételek mindinkább az elnök bűnösségét igazolták. Ha nem is az eredeti betörés megszervezésében, de a nyomozás akadályozásában mindenképpen. 1974. augusztus 5-én végül a Fehér Ház kiadta azt a felvételt, amely később a "füstölgő fegyvernek" bizonyult. Az 1972. június 23-án, azaz mindössze hat nappal a Watergate-betörés után rögzített beszélgetés szerint az elnök és a kabinetfőnök egyeztetett az ügy leállításának mikéntjéről. Itt magyarázta el a kabinetfőnök Nixonnak azt is, hogyan fizették kampánypénzből a betörőket.

A felvétel sokkolta az elnök ügyvédeit, és megrendítette azokat a törvényhozási tagokat, akik az elnök elleni vádemelési eljárás (impeachment) ellen szavaztak. Miután többen jelezték az elnöknek, hogy megvan a szükséges többség a menesztéséhez, Richard Nixon 1974. augusztus 8-án televíziós beszédben jelentette be, hogy lemond. Ő az egyetlen amerikai elnök, aki ilyesmire kényszerült.

Bejelentkeznek az oknyomozók

Az évforduló alkalmából a Washington Postban írást közölt az ügyről az a két amerikai újságíró, akit a botrány tett legendássá. A Washington Post munkatársaként Bob Woodward és Carl Bernstein riportsorozatot írt az ügyről, nekik súgott az eset egyik legtitokzatosabb szereplője, az úgynevezett Mély Torok. A forrásról negyven éve annyit lehetett sejteni, hogy bennfentes emberről van szó, aki tudja, mi történik a Fehér Házban, az igazságügyi minisztériumban és az FBI-nál. Hosszan találgatta mindenki, ki az, aki sötét parkolókban, elhagyott helyeken találkozott az újságírókkal, és osztott meg velük belső információkat. Felvetődtek számos lehetőség: a Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) akkori vezetőitől Alexander Haig fehér házi stábfőnökön át Henry Kissinger volt külügyminiszterig. Köztük volt W. Mark Felt is, az FBI magas rangú vezetője. Mindenki tagadott, Woodward és Bernstein pedig megesküdött, hogy amíg a forrás él, nem árulják el a nevét. Végül 2005 májusában az akkor 91 éves (2008-ban elhunyt) Felt felfedte titkát, és elismerte, hogy ő volt Mély Torok. Indítékáról, motivációiról már nem nagyon beszélt, így folytatódtak a találgatások. Egyesek szerint azért állt bosszút, amiért Nixon nem őt nevezte ki az FBI élére J. Edgar Hoover után. Mások úgy vélték, egyszerűen lojális volt a munkahelyéhez, amelyet az elnök akadályozni akart a nyomozásban.

Mély Torok 91 évesen fedte fel kilétét

Ha az utóbbiról van szó, Woodwardban és Bernsteinben mindenképpen partnerre talált. A The Independentben közölt írásukban - és az évfordulóra szervezett rendezvényeken - mindketten továbbra is Nixon morális felelősségét firtatták, eltávolodva kissé a konkrét ügytől, nagyobb összefüggésben vizsgálva a történetet. Mint írják, öt és fél éves elnöksége alatt Nixon öt háborút vívott: a vietnami háború befejezését követelők, az újságírók, a demokraták, az igazságügyi rendszer és végül a történelem ellen.

Harcban a vietnami háborút ellenzőkkel

Bernstein és Woodward szerint Nixon felforgatónak tartotta a békemozgalmak tagjait. 1970-ben hagyta jóvá a titkos Houston-tervet, amely felhatalmazta a CIA-t, az FBI-t és a katonai elhárítást a "belső biztonsági kockázatnak" tekintett személyek elektronikus megfigyelésére. Leveleiket fel lehetett bontani, lakásukat meg lehetett figyelni. Figyelmeztették, hogy ez törvénytelen, de nem érdekelte, és az sem jelentett akadályt, hogy Hoover FBI-főnök ellenezte - állítja a két újságíró. Sőt, kereken egy évvel a Watergate-betörés előtt Nixon a Houston-tervre hivatkozva utasította embereit, hatoljanak be a Brookings Intézet irodáiba, és hozzák ki elődje, Lyndon Johnson állítólag ott tárolt dossziéját a vietnami bombázások 1968-as megállításának kezeléséről. Annak bizonyítéka, hogy ez nem egyszerű felindulással magyarázható kirohanás, állítólag az volt, hogy az elnök hetekkel később is követelte az akció végrehajtását. Ám egyelőre tisztázatlan okokból ez mégsem történt meg.

A vietnami háború ellen küzdők voltak Nixon nagy ellenfelei

...az újságokkal

A célpontok a vietnami kudarcokról, illetve a háborúellenes mozgalmak sikereiről beszámoló lapok voltak. A hírek szerint Nixon munkatársai nemcsak betörőcsapatokat szerveztek, hanem úgynevezett "szerelő" egységet is felállítottak a volt CIA-s Howard Hunt irányításával. Az ő dolguk volt, hogy károkat okozzanak az elnök célpontjainak. Ezek az emberek törtek be például Daniel Ellsberg volt katonai elemző pszichológusához is, hogy lejárató információkat keressenek a férfiról, aki eljuttatta az újságokhoz az úgynevezett Pentagon-iratokat, amelyek a vietnami háború hibáit tárták fel. Az ügy alkalmat adott Nixonnak újabb kirohanásokra a zsidók, a liberálisok, az értelmiségiek, a Harvardon végzettek ellen. Az elnök amúgy is gyakran szidta a zsidókat, akiket illojálisnak tartott. Ami az újságokat illeti, egy felvétel szerint 1971 februárjában azt fejtegette: "Sokkal egyszerűbb lenne nem így, hanem diktatórikus módszerekkel irányítani a háborút: megölni az összes újságírót, és végigvinni a háborút."

Bernstein és Woodward - legendákká váltak

...a demokratákkal

Bernstein és Woodward szerint Nixon bevetett minden eddig említett eszközt az újraválasztása ellen küzdő demokratákkal szemben. Az egyik ilyen volt a betörők és a "szerelők" alkalmazása, a lehallgatás - 1972 elején állítólag egymillió dollárt szántak az ellenfelek utáni kémkedésre, tevékenységük szabotálására. Drágakő volt az akció fedőneve, és több részből állt: a Gyémánt műveletben felbérelt ellentüntetőkkel akadályozták volna meg a háborúellenes megmozdulásokat; a Szén akcióban pénzt juttattak volna egy demokrata elnökjelöltségre pályázó fekete képviselőnőnek, hogy ezzel faji és nemek közötti vitát robbantsanak ki az ellenfélnél; az Opál műveletben lehallgatásokat hajtottak volna végre különböző célpontoknál, köztük más demokrata elnökjelölt-aspiránsoknál; a Zafír akció részeként bekábelezett jachton küldtek volna prostituáltakat az elnökjelölő nagygyűlés helyszínére. A kampányfőnök állítólag elvetette a tervet, mire rövidesen egy ötszázezer, majd egy negyedmillió dolláros változatot tettek elé. Utóbbira Bernstein és Woodward szerint rábólintottak, bár a kampányfőnök később ezt tagadta.

Nixonnak voltak állítólag őt különösen irritáló ellenfelei, akikre különleges figyelmet fordított. Edmund Muskie elnökjelölt sofőrjének például a hírek szerint havi ezer dollárt fizettek, hogy lefotózza a politikus iratait, feljegyzéseit. Elnökjelölt ugyan nem volt, de Edward Kennedyről is megpróbált Nixon kampánycsapata mocskos történeteket elterjeszteni.

...az igazságügy ellen

Ezt a harcot a Watergate-házba betörők elfogása után indította, fő célja a nyomozás megakadályozása volt, illetve az, hogy elrejtsék az elnök és munkatársai illegális eszközeit. A már említett 1972. június 23-ai beszélgetésben Nixont figyelmeztették, hogy az FBI nyomozása sikeres lehet, mert felfedezték a pénz útját a kampányszámlákról a tettesekhez. A találkozón részt vevő igazságügy-miniszter (és kampányfőnök) szerint a CIA-nak kellett jeleznie, hogy nemzetbiztonsági érdekek sérülnek, ha az FBI nem hagyja abba a nyomozást. Nixon közölte: "Keményen kell bánni velük, ezt teszik ők is, így kell nekünk is." És ebben a stílusban folytatta a bukásáig.

...a történelem ellen

Bernstein és Woodward szerint Nixon a lemondásától a haláláig eltelt húsz évben mást sem tett, mint a botrány jelentőségét próbálta tagadni. Miközben elfogadta például a kegyelmet Ford elnöktől, mindvégig tagadta, hogy bármiben is bűnös lett volna. 1977-ben például azt mondta: sosem akadályozta az igazságszolgáltatást, mert "ha akartam volna, megtettem volna". De tagadta azt is, hogy engedélyezte pénzek kifizetését a Fehér Házat állítólag zsarolni próbáló watergate-i betörőknek, noha egy 1973-as hangfelvétel szerint ezt többször is jóváhagyta. 

A botránnyal világhírűvé vált újságírók szerint az a Watergate, amelyről ők negyven éve írtak, valójában nem ugyanaz, mint amelyet mostanra meg lehetett ismerni. "Mindössze pillanatfelvétel volt valami sokkal rosszabbról" - állítja negyven évvel később Bob Woodward és Carl Bernstein.