Szenvednek a paradicsomban a Bajkál elhagyott falvai

Oroszország egyik legcsodálatosabb helye az ivóvíz-tisztaságú Bajkál-tó, amelynek partján düledező faviskók, apró falvak sorakoznak az ország egyik legelhagyatottabb vasútvonala mentén. A víz ingyen van, a tó halat is ad bőséggel, a helyiek szerint mégis sivár itt az élet. Megkóstoltuk, kipróbáltuk, végigtúráztuk.

"Hogy milyen itt az élet? Rossz!" - húzza el a száját a sínek között üldögélő, barázdált képű öreg, ahogy hatalmas hátizsákok alatt imbolyogva megpróbáljuk szóra bírni. A tömör válasz kicsit meglep, hiszen a férfi egy idilli falu vasútállomásán bagózik gondtalanul: mögötte festői sziklaormok emelkednek, előtte pedig néhány rönkházon túl a Bajkál-tó kristálytiszta víztükre feszül. Paradicsomi vidék, a szibériai utazók legszebb álma veszi körül, és ezt a helyet az otthonának nevezheti. Az öreg orosznak azonban mindez isten háta mögötti pokol, ahová csupán hálni jár a lélek.

A Föld legmélyebb tavának déli csücskében sorakozó falvakban mindenütt hasonló látvány fogad minket. Ez a romantikus, zord vidék egykor Oroszország ütőere volt, és kiérdemelte, hogy az orosz cár, III. Sándor "gyémántos csatjának" becézzék. Itt, ahol a hatalmas, meredek sziklaormok a Bajkál-tóba zuhannak, mérnöki csodának beillő erőfeszítésekkel építették meg a 20. század első éveiben a Bajkál körüli vasútvonalat, amely Irkutszkot összekötötte a Bajkálon túli területekkel. A télen csontkeményre befagyó és nyáron is legfeljebb 16-18 fokig felmelegedő tó partján futott évtizedeken át a transzszibériai vasút fővonala.

A több tucat híddal és megszámlálhatatlan alagúttal járhatóvá tett vonal azonban ma Oroszország egyik legfélreesőbb vasútja: az 1950-es években megépült egy rövidebb, gyorsabb sínpár Irkutszk és a tó déli csücske között, és így a Bajkál-tó partja elhagyott vakvágánnyá változott. A vonal mentén fekvő falvakba sem közút, sem gyalogösvény nem vezet, a síneken pedig csupán heti négyszer közlekedik egy csigalassúságú vonatpár. "Régen volt itt élet, rengeteg vonat járt. Most semmi nincs" - panaszolja a vágányok között üldögélő öreg.

A helyi kisvonat - orosz nevén mantanya - az Angara folyó partján fekvő, északi Port Bajkált köti össze a vasúti fővonalon található déli Szlujdjanka városával. A közel 100 kilométeres, elhagyatott partszakaszon északi irányba nappal, a Bajkál-tavat bámuló turistákkal megrakva, déli irányban pedig az éjszaka közepén, a székeken hortyogó helyiekkel közlekedik az egyetlen menetrend szerinti kisvonat. Ezenkívül csak egy-egy különc turistavonat, szemétszállító mozdony vagy munkásokkal robogó apró sínautó döcög végig a síneken: egy kézen meg tudjuk számolni, hogy három nap túrázás alatt hányszor kellett leugrani a sínekről közeledő szerelvény miatt.

Távol a turistáktól

A Bajkál-tónak ezt a partszakaszát mégis minden kezünkbe került útikönyv a környék legmelegebben ajánlott programjai közé sorolja: akár vonattal, akár gyalog végigtúrázva felejthetetlen élmény, írják. Mi a táv felét az éjszakai vonattal tettük meg Port Bajkáltól, majd körülbelül fele úttól, Polovinnaja falucskától végiggyalogoltuk a hátralévő 50 kilométert. Ekkora szakaszon öt apró falu esett útba, és mindössze négyszer találkoztunk szembejövő túrázókkal: mint kiderült, a Bajkál partja messze nem olyan felkapott, mint azt a könyvek alapján hittük.

A környék aligha szól a turizmusról: a turisták a vonatablakból megnézik a tavat, aztán a végállomáson leszállnak, és mennek is tovább. A sín mellett fekvő falvakban viszont nincs egyetlen bolt vagy kávézó: egyedül az északi végponton, a hajók roncstemetőjének használt Port Bajkálban működik egy szürreális, sötét, falusi mindenes üzlet, onnan délre az ember vagy helyben megtermeli, vagy a tóból fogja ki a betevőt. Elugrani érte a városba szintén nem egyszerű: a sínek mellett még gyalogösvény sem fut, ezért aki a szomszéd faluba menne, az vagy vár a kisvonatra, vagy - ahogy mi is - a vasúti talpfákon botladozva teszi meg a távot. A tizedik kilométer után viszont elég idegesítő, hogy vagy a bokánkat törjük, vagy folyamatosan a cipőnk orrát és a talpfákat vagyunk kénytelen bámulni a csodálatos táj helyett.

Márpedig a tájon volna mit nézni. A Bajkál fölé magasodó sziklás hegyek bármelyik alpesi tájat kenterbe verik, a hatalmas víztükör pedig úgy egybemosódik az éggel, hogy gyakran nem is lehet megmondani, hol húzódik a horizont. Amikor nem takarja köd, a távolban hatalmas, csipkés hegyláncok derengenek elő, és mindez olyan méltóságteljes nyugalmat áraszt, hogy ha sikerül felnézünk, el is felejtünk idegeskedni a talpfák vagy a szemerkélő eső miatt.

A természet kemény öle

"Az a legnagyobb baj, hogy nincs itt se munka, se lehetőség" - meséli az egyik útba eső falu farönkökből tákolt, elhagyott vasútállomásán Szergej Alekszandrovics, egy szikár képű irkutszki tanár, aki szinte már a helyiek rutinjával forgolódik a környéken. A férfi néhány kollégájával pár éve megvette és valamennyire kitatarozta Baklany falu használaton kívüli állomását, és most minden évben irkutszki gyerekeket táboroztat itt, a vadonban. Egy kisebb összegért minket is befogad egy éjszakára a dohos tóparti faépületbe, ahol így megkóstolhatjuk ízletes borscs levesét, és a tábortűznél meghallgathatjuk, hogyan rappelnek az irkutszki gyerekek a mobiltelefonjukkal, és milyen verset írtak a táborban a Bajkál dicsőítésére.

Szergej Alekszandrovics ismeri a falusi szomszédokat: az egyik házban a kerti veteményből és a tehenekből tartják el magukat, a másik lakója a vasút menti rézkábeleket ásta ki, amíg voltak, a harmadikban halászok laknak, akik a Bajkál híres, csak itt megtalálható halát, az omult halásszák. A falu - akárcsak a többi - mindössze egy-két tucat embernek ad otthont, de meglepetésünkre nemcsak öregek, hanem fiatalok és gyerekek is élnek a világtól elzárt rönkviskókban. Az egymásra torlódó faházak körül, düledező kerítések között zöldségeskertek rejtőznek, a partra húzva pedig néhány motoros halászbárka hever. Szergej Alekszandrovics közbenjárására a fiatal halászok meg is ígérik, hogy reggelre fognak nekünk omult, és a hal nyolckor valóban ott is van az egykori vasútállomás konyhájában.

Nevetségesen kevés pénzt kérnek érte, de amikor le akarjuk fotózni őket a hálójukkal, hevesen tiltakozni kezdenek. "Fotózzátok a hegyeket, fotózzátok a tavat, de minket ne" - rázzák a fejüket. Talán nem is legálisan halásznak a tavon, azért félnek ennyire a fotótól - de a természet kemény ölén csak ebből tudnak megélni.

Belekortyolni a Bajkál-tóba

A Bajkál menti falvak varázsához tartozik, hogy nincs itt se csatorna, se vezetékes víz. Előbbi helyett a kert végében álló fabódéra számíthat az ember, utóbbihoz pedig ott a kristálytiszta tó. Baklanyban a kertek alatt, a víz fölé magasodó partfalon ügyesen megépített faállvány áll, amelyről kifeszített drót fut a tóba. Akár egy kútból, a Bajkálból is vödörrel húzzuk a vizet, és mindenféle aggodalom nélkül, azonnal bele is kortyolhatunk.

Ebben a paradicsomi állapotban egészen megdöbbentő, hogy a tó menti falvak mennyire nem képesek kihasználni a vidékben rejlő lehetőséget. A 20 kilométerrel odébb fekvő, mindössze 12 lakosú Polovinnaja faluban csak széttárta a karját a szembe jövő öregasszony, amikor boltról, kávéról, halról kérdeztük. Itt ezért egy a vízparton hagyott rozsdás grillsütővel vagyunk kénytelenek beérni, amelyen némi fagyűjtés után zacskós levest főzünk, és zsíros szalámikarikákat perzselünk. Hangulatos és igazán nomád érzés, de a helyiek keveset profitálnak belőle.

Pedig valamivel délebbre égbe kiáltó ellenpélda mutatja meg, hogy lehetne ezt jól is csinálni: Sarizsalgaj faluban elképesztően elegáns faépületek, mesterséges vízesés és szépen nyírt gyep jelzi, hogy lehetne a Bajkált másra is használni. Itt az orosz vasúttársaság legfelső vezetőinek építettek exkluzív nyaralóhelyet a tópartra: hétköznapi ember ugyan nem jut el ide, de a példából egy kis vállalkozó szellemmel a többi falu is tanulhatna. A vonal másik végén, Port Bajkálban pedig a vasútállomást alakították át puccos hotellé, ahol jó pénzért foglalhatnak szállást a gazdag utasok. Ez azt is jelenti, hogy vasútállomás nincs, minket is kikerget a zsémbes biztonsági szekusnéni. Csak pár óra után enyhül meg, amikor meglátja és megölelgeti a hatalmas plüssfókánkat, és végül hagyja, hogy a kényelmes fotelekben várjuk ki a hajnali kettőkor induló mantanyát.

Ötven kilométeren át azonban mindössze egyetlen olyan emberrel találkozunk, aki a hétköznapi emberek számára is megpróbált életet varázsolni a tóparti falvakba. A tó déli csücskéhez legközelebb fekvő Sztaraja Angaszolka faluban egy 60 éves asszony, Ljudmilla Alekszandrovna gyerektábort és kulcsos házat üzemeltet, ami láthatóan teljes kapacitással fut. Sőt, itt extra szolgáltatások is várják a turistákat: a jéghideg Bajkál-tó partjára épült orosz bányja (szauna) elég csalogató, hogy fejenként 100 rubelt kifizessünk érte, aztán a kis kamrában felhevülve becsobbanjunk a tóba. Kár, hogy a festői parton északabbra semmi hasonló nem található, és az északnak tartó orosz turisták is hiába faggatnak minket arról, hogy hol húzhatnák meg magukat, ha hozzánk hasonlóan végig szeretnék túrázni ezt a gyönyörű vidéket.

A szerző szibériai utazásáról szóló blogot itt olvashatja.