Sörbe, húsba fojtják nemzetiességüket az EU új irányítói

2013.01.01. 17:50

Január elsejétől Írország tölti be az EU-elnöki pozícióját, lássuk hát, kik ezek az emberek, akikről mostantól kezdve az eddigieknél is sokkal több szó esik majd. Nagyon kedvesek, nagyon viccesek, nagyon jó a sörük és a marhájuk, mégis tömegesen hagyják el országukat az ír csoda 2008-as összeomlása óta.

Lassan fél éve élek Dublinban, javarészt ír emberek között. Mielőtt ide költöztem, Írországról volt néhány elképzelésem, például hogy télen is zöld (részben igaz), hogy patakokban folyik a Guinness sör (részben igaz), hogy mindenki vörös hajú/vikingforma (nem igaz), hogy mindenhonnan ír folkzene fog ömleni rám (nem igaz), hogy minden második ember lóherekitűzőt hord (nem igaz) és részegen kurjongatva ordítozik az utcán (igaz). Valószínűleg nem én vagyok az egyetlen, akinek ilyen és hasonló klisékkel átitatott elképzelései voltak az írekről. Márpedig január elsejétől Írország tölti be az EU-elnöki pozícióját - immáron hetedik alkalommal -, lássuk hát, kik ezek az emberek, akikről mostantól kezdve várhatóan sokkal több szó esik majd a magyar sajtóban, mint az elmúlt években.

Elsőként: az írek - főleg az idősebbek - nagyon kedves emberek. Még az ismeretlenekkel is kedvesek az utcán. És még olyankor is, amikor pedig nekik lenne igazuk: gyakori látvány Dublinban, hogy az autósok dudálás nélkül, türelmesen fékeznek le olyankor is, amikor a piros lámpa ellenére átrohan előttük egy gyalogos. Ezt a kedvességet maguk az írek gyakran vezetik le onnan, hogy kicsi az ország, kiterjedt a rokonság (még ma is gyakori a négy gyerek), ezért bárkivel lehet közös ismerőse az embernek, ha nem éppenséggel a rokona az illető. Másrészt még a főváros is csak félmilliós, így nincs akkora stressz, mint Londonban vagy akár Budapesten. Persze vannak olyan írek is, akiknek nyers a modora, a Dublint kettészelő Liffey folyó pedig ugyanúgy tagolja szociálisan is a lakosságot, mint a Duna: az északi részen élnek a kevésbé jómódú, délen a tehetősebb lakosok. A kőgazdagok, így például Bono és családja, a város keleti részén, a tengerparton laknak. 

Kollektív panaszkodás helyett kollektív tréfálkozás

Az íreket a viccelődés legalább annyira összetartja, mint minket, magyarokat a kollektív panaszkodás. A "hogy vagy?" kérdésre a legrosszabb válasz, amit valaha ír embertől hallottam, a not too bad, azaz a nem túl rosszul kifejezés volt, pár perccel az után, hogy épp egy jelentős parkolási büntetést varrtak a nyakába. Egyes nézetek szerint az íreknek eleve van egy szilárd elképzelésük a saját jófejségükről, amit leginkább a külföld diktál, ők pedig ha törik, ha szakad, igyekeznek megfelelni ennek a képnek.

Forrás: AFP/Colin Matthieu

Az írek amúgy hírüknek megfelelően valóban beszédesek, és szívesen elegyednek szóba bárhol bárkivel: én egy hostel folyosóján álldogálva, illetve egy légörvényben rázkódó Ryanair-gépen is hallgattam már meg egy-egy ember tíz percbe sűrített élettörténetét. Az ír élet valódi mikrokozmoszai viszont a pubok (bár a dohányzás száműzése óta állítólag már kicsit kevésbé), jó eséllyel elegyedhetünk itt szóba a nap bármely órájában bárkivel. A bármely óra szó szerint értendő, rengeteg itt ugyanis a gasztropub, ahol ebédidőben kényelmesen el lehet fogyasztani a napi menüt, miközben a pincér kellemes hangulatban tréfálkozik vagy slágereket dúdol.

A dublini utcakép: melegítőnadrág és alulöltözöttség

A dublini vintage-blogok alapján előre örültem, hogy az itt-tartózkodás után majd tetőtől talpig vintage-ben fogok hazatérni - ez ügyben viszont csalódnom kellett: a dubliniak többsége nem éppen trendérzékeny, inkább kényelmesen/sportosan/trehányul alulöltözött. A fiatalok többsége iskolai egyenruhában vagy melegítőgatyában jár, az idősebb irodisták simán felvesznek a kiskosztüm mellé egy futócipőt. Ezen outfitek alól képez kivételt a mulatság (vagyis a craic) esete: ekkor egyszerre öltöznek ki- és alul a fiatalok, miközben úgy csinálnak, mintha minimum tíz fokkal melegebb lenne a tényleges hőmérsékletnél. Nem jöttem még rá, hogy ennek preventív okai vannak-e, vagyis az-e a cél, hogy amikor este 11-kor ájult részegen indulnak egy újabb kocsmába, minél kevesebb ruhadarabot hagyjanak el útközben.

A kimúlt kelta tigris

Írországban sokáig nem volt ám ekkora vidámság: a kilencvenes évek elejéig kifejezetten szegény volt, ötven felé járó írek mesélik, hogy gyerekkorukban még a vasfüggönyön túli Kelet-Európára is úgy néztek, mint mi a dollárboltok kirakatára. Aztán a kilencvenes évek közepétől jött az átmeneti gazdasági fellendülés, és vele együtt a kelta tigris, és ez az egzotikus állat még sok, addig külföldön élő írt is hazavonzott.

Az emberek elkezdtek költekezni, amire évtizedeken vagy inkább évszázadokon át nem nagyon volt lehetőségük; autókat, házakat és lovakat vettek, az állam autópályákat, a befektetők lakóparkokat építettek. Megindult az élet modernizálása, egyre több vendégmunkás áramlott az országba - csak aztán 2008-ban egy hívatlan vendég is betoppant a szigetre: a gazdasági válság. A tigris kilehelte a lelkét, a gazdasági növekedésről kiderült, hogy csak átmeneti volt, a vendégmunkások egy része hazament, és megindult az írek tömeges kivándorlása.

Forrás: AFP/Boisvieux Christophe

A tigris kimúlásának legnagyobb vesztesei talán nem is azok, akik elkeseredésükben elhagyták a hazájukat, hanem az itt maradt tinédzserek és húszas éveik elején járók. Ők azok, akiket a szüleik elkényeztettek; beleszülettek, majd megszokták a jólétet, és az elmúlt egy-két évben pedig csak nehezen fogadják el, hogy környezetükbe visszatért az idősebb generációk számára jól ismert takarékoskodás. Az elkényeztetett generáció könnyen felismerhető az arcán viselt ujjnyi vastag alapozóról, elképesztő tömörségű sminkről, barnítókrémtől narancssárga arcbőrről (ezek a lányok) és onnan, hogy minimum minden második mondatában benne van az a szó, hogy like (mindkét nem).

Kivándorló írek

Mivel viszonylag kis szigetről van szó, az írek az évszázadok során megszokták, hogy ha baj van - mondjuk burgonyavész az előző század közepén -, nem az országon belül költözködnek, hanem irány Amerika vagy legalábbis az egykori elnyomó Anglia. Írország a késő középkortól egészen a nyolcvanas évek végéig kivándorló ország volt, ezért az írek osztottak-szoroztak, és arra jutottak, hogy ők bizony sokkal többen vannak az óhazán kívül. Míg az ország alig négy és fél milliós, a diaszpórában világszerte általános vélemény szerint legalább 70 millió ember él. A legtöbben az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és Ausztráliában; így a legnagyobb ír városnak nem is Dublint, hanem New Yorkot tartják. A tigris halála miatt a kivándorlási hullám ismét a csúcson, tavaly több mint 85 ezer ember hagyta ott Írországot (miközben 52 ezer bevándorló érkezett), és az éves mérleg várhatóan az idén sem lesz nagyon más. Talán ezért is hirdette meg a kormány 2013-ra az EU-elnökség mellé az ún. Gathering Ireland-programot, amelynek céljai nem egészen világosak, mindenesetre a szlogen szerint az idén az egész ország tárt karokkal várja elkóborolt gyermekeit.

Az elnyomó angolok és az ír nyelv

A békés írek még a válságra is inkább csak lemondóan legyintenek, egy dologgal viszont nagyon ki lehet hozni őket a sodrukból: ha azt mondjuk nekik, hogy tulajdonképpen ők is angolok. Az angolok ugyanis 750 évig uralkodtak rajtuk, ami természetesen nem múlt el nyomtalanul: az ír életstílus erősen angolos, az íreket pedig a mai napig love-hate kapcsolat fűzi a britekhez. A házak akár lehetnének Angliában is, az autók a baloldalon közlekednek, az értelmetlen, meleg-hideg vizet külön folyató csapjaikat is átvették, a sajtóban olvasható hírek jelentős része egyszerű brit átvétel, és bár volt az íreknek saját nyelvük, ma angolul beszélnek (Dublin egyes részein érthetőbben, mint maguk a britek). Létezik ugyan a gaelic football, amelyet ők találtak fel, és ők is a legjobbak benne; a többség mégis a Premier League meccseit követi, egy ír zenekar pedig onnantól számít befutottnak, ha a BBC készít vele riportot.

Forrás: AFP

De vissza a nyelvkérdéshez: az ír nyelv az ún. gael nyelvek egyike, amelyet a dubliniak szerint igazán már csak az ország nyugati partjainál beszéli pár tucat idősebb ember (a hivatalos statisztikák a 65 ezer és a 260 ezer között ingadoznak az anyanyelvi beszélők számát illetően; az utóbbi kormánystatisztika). Már csak abból is mesterséges nyelvvisszaállító törekvés olvasható ki, hogy az ír alkotmány az ország első hivatalos nyelvének az írt tette meg, a ténylegesen használt angol pedig csak a második. A politikai terminológiát is áthatják az ír elnevezések, így a miniszterelnök, Enda Kenny címe nem prime minister, hanem taoiseach, a két legnagyobb párt neve Fianna Fáil és Fine Gael, a parlament neve pedig Dáil. Valamirevaló ír politikus pedig nem tart úgy beszédet, hogy ne szőjön bele egy-két ír szót - függetlenül attól, hogy tud-e írül, vagy sem.

Az állami iskolákban kötelező az ír nyelv, de gimnazista ismerőseim szerint ennek kb. olyan státusza van a tantárgyak sorában, mint nálunk az orosznak volt. Léteznek ír tanítási nyelvű iskolák is, ennek ellenére a nemzeti nyelv sokak számára inkább nyűg, semmint a büszke nacionalizmus zászlóshajója. Ezt a szerepet inkább meghagyják az ételeiknek.

A Made in Ireland címke jelentése

Ételek terén ugyanis dübörög a túlhangsúlyozott írség, mintha élelmiszereikbe akarnák belesűríteni az ország teljes identitását. Nemcsak az ír domboldalon legelésző bárányok és marhák húsáról ordít öles betűkkel, hogy home made ír; olyan élelmiszerek csomagolásán is hangsúlyozzák az ír eredetet, amelyeknek legfeljebb csak egyetlen alapanyaga érlelődhetett a szigetországban. Büszkén hirdette például 100% ír eredetét egy ravioli, amelyet a napokban vásároltam, továbbá egy mangó chutney is. Izlandon kívül valóban csak Írország büszkélkedhet azzal Európában, hogy különleges tisztaságú élelmiszereket állít elő - már ami megterem az esőben -, a ridegtartásnak köszönhetően a haszonállatok nemcsak a szabad ég alatt töltik életük legnagyobb részét, de nincsenek telenyomva mindenféle növekedésserkentővel és gyógyszerrel. Mindezek eredményeképp pazar minőségű a hús és valamennyi tejtermék, na meg persze a halak is. És akkor még nem említettük az ország első számú büszkeségét, a sört, élen a dublini Guinness-szel, de a corki Beamish és Murphy's is jelentős rajongótáborral bír.

Forrás: AFP

Ezek a kedves, magyar szemmel már-már egzotikus emberek fogják tehát vezetni Európát, akiknek persze ugyanúgy megvannak a maguk gondjai, mint nekünk voltak két évvel ezelőtt. A válság, a munkanélküliség, az elvándorlás és egy interneten zaklatott tinédzser öngyilkossága mellett az országot jelenleg a legerősebben az abortusztörvény várható újraszabályozása osztja meg: miután október végén egy spontán vetélésen átesett indiai nőn nem hajtottak végre idejében abortuszt, meghalt. Az eset mélyen megrázta Írországot, ahol tilos a választható abortusz, azóta az ország fele a művi terhességmegszakítás mellett, a másik fele ellene kampányol. A fokozott nemzetközi figyelem miatt Írországnak 2013 első félévében valószínűleg - a munkanélküliség és elvándorlás mellett - ebben a kérdésben is dűlőre kell jutnia.

Néhány ismertebb ír
Pierce Brendan Brosnan, Colin Farrell, Michael Fassbender színészek.
Enya (valódi neve: Eithne Ní Bhraonáin) énekes, Bob Geldof szövegíró-énekes, aktivista, Róisín Murphy énekes, Sinéad O'Connor énekes; a Cranberries, a Boyzone, a Corrs, a Snow Patrol és a U2 zenekarok.
A leghíresebb ír származású amerikai kétségtelenül John F. Kennedy, aki az egyesült államok első ír származású és katolikus elnöke volt.