Hová tűntek a szegények?

Miközben a világ vezető gazdasági lapjában a globális szegénység felszámolásáról beszélnek, ugyannyian éheznek, csak legfeljebb nem napi egy, hanem két dollárból. Az infláció miatt ez úgyis mindegy. Papíron jól mutat, hogy volt értelme több százmilliárd dollárt elköltenie az ENSZ-nek, csak nem látszanak az eredmények. A célokat egyébként is olyan homályosan fogalmazták meg, hogy sosem derül ki, teljesítették-e őket, vagy sem.

Úton vagyunk a globális szegénység felszámolása felé - legalábbis erről írt nemrég az Economist. Mélyszegénységben élőnek azokat nevezzük, akik kevesebb, mint napi 1,25 dollárból élnek. 1990-ben a világ népességének 43 százalékára volt ez igaz, 2010-ben viszont már csak 21 százalékukra.

Húsz év alatt egymilliárd ember kikerülése a mélyszegénységből óriási eredmény. Legalábbis lehetne - ilyen nagy ívű állítást tenni azonban több szempontból is problémás. "Félreértésekre adhat okot, ha kizárólag mennyiségi mutatók által próbálunk egy abszolút szegénységi küszöbhöz mérni valós változásokat" - mondta Gerőcs Tamás világgazdasági elemző.

Forrás: AFP/NOAH SEELAM

Gerőcs szerint a mennyiségi mutatók helyett a minőségi, relatív szegénységgel foglalkozó mutatókra kellene figyelni, ami nem könnyű, ugyanis kevés erre vonatkozó nemzetközi kutatás érhető el. Nem véletlenül, hiszen a globális életminőség-változás szinte mérhetetlen, az eltérő fogyasztói és kulturális szokások miatt a relatív szegénység vizsgálata fals összehasonlításokhoz vezethet.

A szegénység változik meg nem is

A szegénység nem szűnik meg, csak átalakul, ahogy világszerte tömegek hagyják el természetes lakóhelyüket, hogy alacsonyan képzett munkaerőként egy másfajta, városi szegénységbe kerüljenek át.

Ez a probléma leginkább Kínában figyelhető meg, amely egyébként a fejlődéssel összekötött pozitív társadalmi változások iskolapéldája: 1980 óta közel 700 millió kínai került át a mélyszegénységi küszöb másik oldalára, elsősorban falvakból gyártelepekre és a városi alacsony sorban élő munkásosztályba. A statisztikailag megállapítható mélyszegénységből ezzel kikerülnek ugyan, de az életminőségük érdemben nem javul: a Világbank adatai szerint Kínában közel egymilliárdan élnek napi 5 dollárnál kevesebből, ami csak a lakhatás és étkezés finanszírozásával együtt nem nagy luxus.

Hogy a szegénység lényegében nem változik, azt mutatják a World Food Programme adatai is: 2000 és 2012 között 870 millió ember élt krónikus alultápláltságban (ebből 850 a fejlődő országokban), számuk húsz évvel ezelőtt majdnem pontosan ugyanennyi volt. 2010-ben a Minority Right Group nevű nemzetközi emberi jogi szervezet is úgy találta, hogy a szegénység felszámolására irányuló programok a legszegényebbek között érik el a legkisebb eredményeket.

A ködöt nem lehet megfogni

A globális szegénység és éhezés elleni harc 2000-ben kezdődött. Ekkora indította el az ENSZ a Millenniumi Fejlesztési Célokat (MFC), amelyek között első helyen szerepel a szélsőséges szegénység felszámolása. A dokumentumot 189 tagállam hagyta jóvá, ez volt az egyik legtöbb államfőt felvonultató közgyűlés az ENSZ történetében.

Nincs pontos adat arról, hogy összesen mennyit költöttek eddig az MFC-re, vagy azon belül annak első pontjára. A Világbank becslése szerint, ha minden tagállam teljesíti a kötelezettségvállalásait, akkor nagyjából évi 40-60 milliárd dollár mehet a fejlesztési célokra. Ha azt nézzük, hogy a statisztikák szerint a mélyszegénységből kikerült emberek nyolcvan százaléka kínai (Kína pedig az MFC-től függetlenül kezdte és hajtotta végre felzárkóztató programját), és már az is sikernek számít, ha valaki 1,25 dollár helyett 1,26 dollárból él meg egy nap, akkor felmerül a kérdés, hogy vajon hatékonyan költötték-e el ezt a tengernyi pénzt.

A Center for Global Development kutatói szerint az MFC hatására a segélyek a gazdagabb országokból valóban megérkeztek a szegényekhez, és olyan területekre fordították őket, mint például a közegészségügy. A támogatást azonban nem kötötték konkrét célokhoz, ezért nem világos, hogy sikerült-e elérniük konkrét hatást - olvasható Dani Rodrik, a Harvard Egyetem professzorának a Világgazdaságban lefordított publicisztikájában.

Forrás: AFP/The Times of India/Kamalendu Bhadra

Az írásból kiderül, hogy a 2015-ben véget érő MFC-ről valószínűleg sosem fog kiderülni, hogy hatékony volt-e, vagy sem, ugyanis a célokhoz rendelt mérőszámok általánosak és semmitmondóak. A szegénységgel kapcsolatban az a siker mércéje, hogy csökkentsék felére a napi 1,25 dollárnál kevesebb pénzből élők számát (ezt már a határidő előtt kipipálhatják), és csökkentsék felére az éhezők számát (ezt még nem pipálhatják ki). A konkrét célok között van az is, hogy növeljék az egy főre jutó GDP-t és a foglalkoztatási rátát is.

Rodrik szerint a homályos célok ott csúcsosodnak ki, hogy a nyolc célból csupán az utolsó foglalkozik az együttműködéssel, holott a dokumentum elvileg a fejlett és fejlődő országok partnerségét hivatott elérni. Meglévő formájában azonban csak arról szól, hogy a fejlődő országoknak miket kell tenniük, a fejlett országok tevékenységét semmilyen formában nem kontrollálják. Rodrik szerint "az sem világos, hogy miért kell globális erőfeszítéssel győzködni a fejlődő országokat, hogy azt tegyék, ami nekik jó".

Ebben a rendszerben nincs megoldás

Az MFC 2015-ben indul a második, 2030-ig tartó körre, amelynek a végére szinte teljesen meg kell szüntetni a szegénységet. Gerőcs szerint a jelenlegi trendeket figyelembe véve ez nem fog sikerülni. Sőt, a fejlődő és fejlett világ közti strukturális függőségi viszonyok a továbbiakban is gondoskodnak a szegénység újratermeléséről: a szegénységet nem a természeti viszonyok idézik elő, hanem a globális társadalmi újraelosztási rendszer. Ahhoz, hogy a szegénység megszűnjön, két dolog szükséges: minimum célzott jövedelempolitika, de távlati célként egy igazságosabb gazdasági jövedelemelosztás.