Mindig van egy István és egy Koppány

2013.08.20. 20:09

Miért mélyül el Magyarország történelmében valaki, akinek semmi köze az országhoz, és a nyelvet is csak hosszú szenvedés árán tanulja meg? A Kaliforniai Egyetemen doktoráló Beth Greene a hatvanas évek magyar ifjúsági kultúráját kutatta, és közben felfedezte, hogy nem is volt olyan nagy különbség a korszakot uraló két világ között. 

 

Beth Greene számára nehezen ment a barátkozás Magyarországgal. Az egyik első élménye az volt, hogy bement egy élelmiszerboltba a Bajcsy-Zsilinszky úton, a vásárlás azonban nem sült el túl jól. Banánt akart venni, de fogalma sem volt róla, hogy le kell mérnie, és rá kell ragasztania az árat tartalmazó matricát. Amikor odaért a kasszához, a pénztárosnő bőszen magyarázni kezdett neki valamit. Beth jelezte, hogy nem érti, amit mond, de a nő csak beszélt tovább, majd hirtelen megelégelte a dolgot, és egyszerűen maga mögé hajította a banánt.

"Én csak néztem, és azt mondtam magamban, hogy oké, akkor ma nem fogok banánt venni" - idézte fel nevetve Beth, amikor július végén beszélgettünk egy washingtoni bárban. A banános élménye még 2002 augusztusából származik, amikor először megérkezett Magyarországra, hogy eltöltsön egy szemesztert az ELTE-n. Beth akkor húszéves volt, történelmet tanult a Kaliforniai Egyetemen, és ugyan a családja távoli cseh gyökerei miatt eredetileg Csehországba szeretett volna menni, az egyetem abban az évben nem hirdetett oda programot. A lehetséges helyszínek közül Budapest volt a legközelebb, így végül ezt választotta.

Beth GreeneForrás: Pethő András

Bár akkor még szinte semmit nem tudott róla, mára nagyon jól megismerte Magyarországot. Később többször visszajött, és összességében éveket töltött el itt, közben megtanulta a nyelvet és elmélyedt az ország történelmében. Idén májusban fejezte be doktori disszertációját, amelynek témája a hatvanas évek magyar ifjúsági kultúrája volt. Ehhez nemcsak az írásos forrásanyagon rágta át magát, hanem interjúkat készített a kor meghatározó kulturális figuráival, köztük számos zenésszel is.

A vesztesek történelme

Magyarországhoz és a történelméhez több okból is vonzódott. Élénken megmaradt benne például, amikor a 2002-es budapesti tanulmányai során a magyar történelmet tanító professzor azzal kezdte a kurzust, hogy kiállt az amerikai diákok elé, és közölte: "Magyarország történelme a vesztesek története". Később aztán megismerte a részleteket a mohácsi vészről, a levert szabadságharcokról, a vesztes oldalon megvívott háborúkról, és beleszerett "ebbe a mindig az esélytelen küzdelemről szóló kultúrába".

Érdekesnek találta azt is, hogy mennyire más volt a magyarországi valóság ahhoz képest, ahogy az amerikai tanulmányai alapján elképzelte. "Amikor egy amerikai elmegy egy volt kommunista országba, akkor egy szomorú, szürke világra számít, ahol mindenki utál mindenkit" - mondta. A történelem óráikon azt tanulták a kommunizmusról, hogy "mindenki szegény, hogy sorba kell állni kenyérért, és hogy mindenki szomorú". Magyaroszágra érkezve aztán szembesült azzal, hogy ez a végtelenül szürkének lefestett kép nem volt teljesen igaz. Sok magyartól hallotta, hogy "nem is volt annyira rossz a kommunizmusban", és ezek a nosztalgikus megjegyzések gyakran kiegészültek azzal, hogy "egyébként most sem túl jó a helyzet".

A kommunizmus nem is volt olyan szürkeForrás: Fortepan

A magyar történelem iránti érdeklődésébe személyes okok is belejátszottak. "Elég jó vagyok nyelvekben, és azt hittem, hogy három hónap alatt megtanulom a magyart is. Ez persze nem ment" - mondta nevetve. A nehézségek azonban csak fokozták az elszántságát, és az is erőt adott neki, hogy a magyar történelemmel szinte senki nem foglalkozott. "Ez menő volt, és egyedi. Márpedig amikor húszéves vagy, akkor ez a fontos" - jegyezte meg mosolyogva.

A fiatalok próbálták megtalálni a helyüket

Így amikor a 2002-es féléves program után visszatért az Egyesült Államokba, elkezdett magyar vonatkozású tárgyakat felvenni a Kaliforniai Egyetemen. Járt többek között Berend T. Iván történész óráira, aki 1990-es kiköltözése előtt magas rangú állami tisztségeket (a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, az MSZMP központi bizottságának tagja) töltött be. Beth később az ő felügyelete alatt dolgozott a doktori disszertációján is.

Elmélyülése a magyar történelem rejtelmeiben 2006 után vált igazán komollyá. Beth attól az évtől kezdve minden nyáron visszajárt Magyarországra, egyrészt azért, hogy megtanulja a nyelvet, másrészt pedig hogy előkészítse a kutatását. Később aztán elnyert egy Fulbright-ösztöndíjat, és a 2009/2010-es tanévet teljes egészében Magyarországon töltötte.

A doktori disszertációjához végzett kutatásai során az egyik legfontosabb tanulságként azt vonta le, hogy a 60-as évek Magyarországában "a fiatalok ugyanúgy próbálták megtalálni a helyüket, mint az amerikaiak". Szerinte ugyan az Egyesült Államokban is a hippiken és a lázadókon van a hangsúly, amikor szóba kerül az a korszak, de ők valójában csak egy kis csoportot alkottak. "A fiatalok többsége Magyarországon a Csak fiataloknak című műsort hallgatta, és szerette az Illést és a Beatlest" - magyarázta, hozzátéve, a legtöbb tizenéves és huszonéves akkor is azt kereste, hogy ki az, aki megérti őket. "Én is ilyen voltam 16 évesen. Minden szám rólam szólt."

Csak csajozni akartak

A dolgozatának a beatzenekarokról szóló fejezetében leírja, hogy ugyan a dalszövegekre sok esetben jellemző volt a sorok közötti jelentés, de szerinte nem lehet kizárólag politikai dimenzióban értelmezni az együttesek tevékenységét. "Bár az ifjúsági zenének általában tagadhatatlan a politikai természete, a magyar beatzenének meg különösen, Magyarországon a beatzene elsősorban az ifjúsági kultúra erőteljes megnyilvánulása volt" - áll a dolgozatban.

Bródy János és Szörényi LeventeForrás: MTI/Soós Lajos

Ezt megerősítette benne többek között a Bródy Jánossal készített interjúja is. "Megkérdeztem tőle, hogy miért lett zenész. Ő mondott egy pár dolgot, majd a végén hozzátette, hogy a gitárosoknak mindig volt csajuk" - idézte fel Beth, aki szerint ez egy sokatmondó megjegyzés volt: "Itt van ez az ember, aki szinte a kor összes híres dalát szerezte, és azt gondolnád, hogy egy nagyon komoly figura, de kiderül, hogy igazából csak csajozni akart." Beth persze tudja, hogy ennél összetettebbek voltak Bródy és társai motivációi, de mégis jó volt hallani ezt a vallomást.

A magyarok belefáradtak az ügyekbe

A kutatásai során az egyik legmeglepőbb felismerése volt, hogy az állam "mennyire nyomta a rockzenét" abban az időben. Szerinte ez tükrözte azt, hogy a korszakot jellemezte "egyfajta visszavonulás a nagy szocialista vízióból a privátabb szocializmus felé", amelynek a lényege az volt, hogy "nem fogunk zavarni abban, hogy mit csinálsz otthon". Úgy véli, ez részben az 1956-os forradalom utóhatása volt, részben pedig azzal magyarázható, hogy "ezt csinálta Hruscsov is".

Beth szerint érthető volt az is, hogy a magyarok többsége ebben az időben elfordult a politikától és a szabadságeszmény követésétől. "Ha ötvenéves voltál 1956-ban, akkor keresztülmentél két világháborún, Európa legdurvább inflációján, valamint forradalmakon és ellenforradalmakon. Olyan érzésed lehetett, hogy három másodpercenként hívnak, hogy csaktlakozz valami nagy ügyhöz" - magyarázta. Szerinte így a magyarok belefáradhattak abba, hogy állandóan hívják őket: "Az egész huszadik század első fele erről szólt, ráadásul mindig mindenben veszítettek."

Beth tisztában van vele, hogy a dolgozatában szereplő zenekarokra sokan ma úgy tekintenek, hogy részesei voltak a szocialista rendszernek, és elvtelen kompromisszumokat kötöttek. Szerinte nem feltétlenül jogos ez az ítélet, mert "ha albumokat akartál készíteni, akkor ez volt az egyetlen módja". Hozzátette, az amerikai ellenkultúra szimbólumai - például a Grateful Dead vagy Janis Joplin - is csak úgy tudtak lemezeket kiadni, hogy részévé váltak az ott sokak által szintén korruptnak tartott kereskedelmi mechanizmusnak. Úgy látja, Magyarországon a nyolcvanas évek gyerekei azok, akik úgy nőttek fel, hogy nekik már nem kellett ilyesfajta kompromisszumokat kötniük: "Ők néznek vissza úgy az Illésre és az Omegára, hogy na, ezek eladták magukat a rendszernek. De ezt csak azért mondják, mert mire ők felnőttek, a rendszernek vége lett."

Orbán, a kvintesszenciális magyar politikus

Szerinte nehéz azt megmondani, hogy a szocializmus öröksége mennyire él tovább, bár megjegyezte, hogy a panelházak például nagyon jól megtestesítik az előző rendszert. Időnként a boltokban is megtapasztalta a munkához való hozzáállásnak azt a típusát, amelyet a szocializmusban úgy emlegettek, hogy "te úgy teszel, mintha megfizetnél, én pedig úgy teszek, mintha dolgoznék". Úgy látja, hogy a politikában is tetten érhetők a múltból ismerős minták. Figyeli a magyarországi híreket, és a Facebookon követi többek között Orbán Viktort is ("imádom a videóit" - jegyezte meg), akit "a kvintesszenciális magyar politikusnak" tart. "Azt gondolom, hogy legalább ugyanolyan jó lett volna szocialista funkcionáriusnak, mint amilyen most jobboldali miniszterelnöknek. Orbán nem kifejezetten ideologikus alkat."

Figyelte Orbánt akkor is, amikor július elején felszólalt az Európai Parlamentben a kormányát elítélő jelentés ellen. A magyar kormányfő az általa gyakran használt szabadságharcos retorikával támadta a szerinte a kisebb uniós tagállamokat elnyomó politikai erőket, ami Beth-nek az István, a király-t juttatta eszébe. "Pogánynak tartanak, mert nem tűröm a papok hatalmát" - idézte Koppány híres dalát a rockoperából, hozzátéve, hogy "ugyanez a beszéd megy újra és újra" a magyar történelemben. "Mindig van egy István és egy Koppány, mindig van egy Nagy és egy Kádár, mindig van egy Kossuth és egy Andrássy. És tudod ugyan, hogy Istvánnak valahol igaza van, de nem ismerek egyetlen magyart sem, aki ne Koppánynak drukkolt volna."

Ezzel az ellentmondással szerinte Orbán is tisztában van, és ő "az István és Koppány közötti vonalon próbál járni". A magyar kormányfő ezért hangoztatja azt, hogy "mi a szabadságért harcolunk", de közben tudja azt is, hogy szüksége van az EU-ra, és nem haragíthatja magára őket túlságosan - mondja. "Politikailag ügyes ahhoz, hogy tudja, ezt a képet kell sugároznia. Az üzenet az, hogy mi jól ellennénk, ha békén hagynátok, de mivel nem teszitek, ezért állandóan harcolnunk kell."

A mosoly, amely tényleg jelent valamit

Beth nem tervezi, hogy a kutatói pályán marad, de mindenképp szeretne valami olyan munkát találni, amelynek van magyar vonatkozása. "Nem hiszem, hogy valaha is felhagyok Magyarországgal. Olyanná vált számomra, mint egy barát, aki állandóan kihívások elé állít." Mostanra a banánvásárlásnál szerzett rossz élményeket is elfeledtették vele későbbi tapasztalatai.

"Itt az Egyesült Államokban mindenki mosolyog mindenkire. De ez nem számít annyira, mint amikor Magyarországon kapsz valakitől egy mosolyt" - magyarázta. Amikor rendszeresen járt futni a Margitszigetre, minden egyes alkalommal szembetalálkozott egy lánnyal. "Nem csináltam semmit, mert hozzászoktam ahhoz, hogy Magyarországon nem szokás, hogy egymásra mosolyognak az emberek. De aztán úgy hat hét múlva odaintegett nekem. És akkor az tényleg jelentett valamit."