Fogj egy lovat a szekér elé, és indulj el a jövőbe!

És olyan is van, aki kommunába költözik a többiekkel

Az utazást mint problémamegoldást tökélyre fejlesztették a modern nomádok, akik Nagy-Britanniában párhuzamos társadalmat építettek fel. A Stonehenge árnyékából bújtak elő, tagjai a vándorcigányokéhoz a megtévesztésig hasonló életformát választják, lovas kocsikkal, lakhatóvá átalakított kisbuszokkal járják az országot, és élik az életüket. Az új cigányok lesznek a nagy túlélők?

Egy távfűtéses lakás vagy egy tömegközlekedési bérlet birtokában a fantázia kisebb megerőltetésére van szükség, hogy átélhető legyen, mi a jó abban, ha egy közösség a 18. századi módszereket alkalmazó életvitelt tartja a legalkalmasabbnak a napok kitöltésére. Nagy-Britanniában több ezren vannak, akik a vándorcigányokéhoz a megtévesztésig hasonló életformát választják, és lovas kocsikkal, lakhatóvá átalakított kisbuszokkal járják az országot, és élik az életüket. Új vagy modern kori utazóknak (new travellers) nevezik őket, bár számukra az ilyen címkék feltehetően nem sokat jelentenek. Ők egyszerűen csak élvezni akarják a szabadságot, azt, hogy úton vannak, és nem utolsósorban azt, hogy nem kötik őket a letelepedéshez kapcsolt hagyományos társadalmi játékszabályok.

A rájuk aggatott névvel egyrészt utalnak a vándorcigányokra is jellemző, állandó úton levés életformájára, másrészt az új jelzővel le is választják őket ezekről a közösségekről, amelyeket az etnikai identitás tart össze, és amelyek az új utazók nagyjából negyvenéves történelménél lényegesen hosszabb múltat tudhatnak magukénak. Tehát nem egy etnikumról, hanem egy szubkultúráról van szó.

Nagy-Britannia modern utazói nem tekinthetnek vissza olyan gazdag és tekintélyes hagyományokra, mint a vándorcigányok, és a többségük nem beleszületett ebbe az élethelyzetbe, hanem tudatosan vállalta. Ugyanakkor a hetvenes években indult mozgalom időben visszanyúlik annyira, hogy a közösségekben megjelenjenek a másod- vagy akár harmadgenerációs fiatal utazók.

Stonehenge volt a bölcsőjük Forrás: AFP/Carl de Souza

A vidéket járó nomádok nevéhez nem véletlenül csapták oda a modern jelzőt: az ugyanis, hogy lovas szekeret használnak helyváltoztatásra, és előszeretettel éjszakáznak a csillagos ég alatt, még nem jelenti azt, hogy a modern technológiától teljes mértékben elzárkóznak. Ha van olyan élethelyzet, amikor egy napelemnek nagy hasznát lehet venni, akkor az pont az állandó utazás. De ugyanígy nincs akadálya a laptophasználatnak sem a lovas szekereken, és a közösségi oldalakra is be lehet jelentkezni egy tölgyfa alól.

Csak el innen

Ahány utazó, természetesen annyi ok az utazásra. Van, akinek a személyes vagy politikai meggyőződése táplálja az igényt, hogy kiszakítsa magát a konvenciók közül, másokat a hajléktalanság és a pénzügyi nehézségek ösztönöznek folytonos vándorlásra. Vannak, akiknek az oktatásból van elegük, másoknak a családjukból. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy csak a hátrányos helyzetben lévő emberek menekülési útvonala ez. Sokan közülük diplomások, vállalkozók, és a folyamatos vándorlás mellett is tudják hasznosítani a képzettségüket.

A közös bennük, hogy feltalálják magukat egy kevésbé konvencionálisan komfortos környezetben. Ha kell, tüzelőnek valót gyűjtenek, és elmerülnek az olyan praktikus, ám a modern rohanásban túlságosan is időigényes tevékenységekben, mint a barkácsolás, varrás vagy növénytermesztés. Vannak, akik megtartják a munkájukat, mások teljesen hátat fordítanak a jól vagy kevésbé jól fizető állásuknak.

Bizonyos szempontból a folyamatos utazás egyfajta problémamegoldás. Sokan úgy gondolják, hogy minden gond okozója a hanyatló brit gazdaság, amely nem hozta el minden állampolgárnak a Kánaánt. Ők azt remélik, hogy megtalálják a számításaikat egy, az európai városi társadalommal párhuzamosan működő alternatív közösségben. Vannak közöttük anarchisták és harcias antikapitalisták, de a legtöbb velük foglalkozó elemzés szerint hiba lenne egy homogén, politikailag összekovácsolódott csoportként tekinteni rájuk, mert ugyanúgy különbözőek, mint a letelepedéshez ragaszkodó embertársaik. Sokukban fel sem merül a politikai indíttatás, egyszerűen csak élvezni akarják a szabadságot, a tetemes mennyiségű alkohol és kábítószer hatásait, és azt, hogy megszabadultak a városi hétköznapok monoton rohanásától.

Egymásra utalva

"Az igazi család az, amelyiket magunknak választjuk" – ez a mottójuk az utazóknak, akik a közös vándorlás közben egyfajta családdá kovácsolódnak, bár a csoportokat nem a vérségi kötelék, hanem a közös világnézet és érdeklődés köti össze. Nem utolsó szempont az sem, hogy itt a közösségi érzés olyan dózisával találkoznak, amellyel a nagyvárosokban aligha. A szabad ég alatti lét ugyanis összehozza az embereket, és ennek az életformának a szerves része, hogy megosztják egymással az eszközeiket, a képességeiket, a járműveiket, az ételeiket vagy az idejüket. Egyszerűen létkérdés, hogy együttműködjenek.

Már a hőskorban egymásra támaszkodtak Forrás: Salix Alba / Wikipedia

Sok modern kori utazó a környezetvédelmi tüntetéseken való részvételt fejlesztette tovább a vándorló életformává. A környezetvédelmi érzékenység egyébként is közös vonás sok utazóban, és meggyőződésük, hogy ezzel az életformával az ökológiai lábnyomuk is kisebb, mint a 21. század minden kényelmét kiélvező embertársaiké. Sokan még a benzines helyváltoztatásról is lemondanak, és lovas szekéren járják az országot. Az átmeneti letelepedései helyüket általában tisztábban és rendezettebben hagyják hátra, mint ahogyan találták. A legnagyobb próbatétel általában a tél, és nem tartozik a legkedveltebb házimunkákhoz az sem, hogy lapáttal kell gödröt ásniuk a vécéknek. Az biztos, hogy az újrahasznosításban világbajnokok, hiszen náluk találékonyabban kevesen tudnának régi kisbuszokból vagy szekerekből otthont kialakítani maguknak.

Az összetartozás érzését azonban nemcsak a menet közben felmerülő nehézségek táplálják, hanem a többségi társadalom sokszor ellenséges hozzáállása is. Az embereknek gyanús, hogy szedett-vedettnek tűnnek, hogy nincs állandó munkájuk és állandó otthonuk, és megzavarják a környéken élők megszokott nyugalmát. Az utazók azonban nemcsak negatív reakciókkal találkoznak. Devonban például 1,1 millió fontból készült volna egy tábor a számukra, miután 12 évig illegálisan használtak egy területet a környéken. Vezetékes vízhez, elektromos áramhoz jutottak volna a beköltözők, a terv azonban meghiúsult, feltehetően azért, mert pont az utazó életmód lényegének mondott ellent. És azért is, mert azok, akiknek a hely épült volna, nem voltak hajlandók megfizetni az önkormányzati adót, amit az építtető elvárt volna.

Stonehenge árnyékában

A modern kori utazók a hatvanas-hetvenes évek hippimozgalmaiból bújtak elő. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy ezek az emberek egy konvencionálisnak mondható életbe születtek bele, tehát tudták azt is, hogy mit hagynak hátra, amikor úgy döntöttek, hogy utazók lesznek. Először a hetvenes években, az úgynevezett szabad fesztiválokon találtak egymásra. Ezek a többnapos rendezvények abból álltak össze, amit a résztvevők beleadtak, legyen szó akár zenéről, akár művészetről, akár enni- vagy innivalóról, ezért is lehettek ingyenesek, azaz szabadok. Az egyik szórólap szerint az öröm és a közösségi tudatosság miniatűr utópiái voltak ezek az összejövetelek.

A nyolcvanas években a brit városok fiataljait a punkéletérzés, az anarchista filozófia és Margaret Thatcher kitartó utálata űzte a természet lágy ölére. A thatcheri Nagy-Britanniában különösen vonzónak tűnt a nomád szabadság világa, amiben szerepet játszott az is, hogy ebben az időszakban az állam komoly ellenállásába ütköztek a lázadást választó fiatalok.

Nem volt túl hízelgő a sajtóvisszhangjuk Forrás: UKrockfestivals.com

A legnagyobb bulikat Stonehenge-nél tartották a nyári napéjegyenlőség idején. Az alternatív kultúra elszánt képviselői 1972 és 1984 között bonyolították itt le az anarchiába hajló dzsemborikat, és hozták zavarba a brit hatóságokat. Ez a zavar 1984 nyarán aztán erőszakos határozottságba csapott át: a rendőrök szó szerint szétverték a fesztivált. A hatósági erődemonstrációról sokat elárul, hogy a rendezvény felszámolása a beanfieldi csata néven vonult be a köztudatba.

A stonehenge-i szabad fesztivál békés napjairól nem sok hír jelent meg a korabeli brit sajtóban, de a vége nagyot szólt. A későbbiekben is főleg az összecsapásokkal, az illegális bulikkal és a kábítószeres visszaélésékkel kerültek be a hírekbe, így a róluk kialakult képhez főként negatív felhangok kapcsolódtak.

Szépség és anarchia

Ezt a képet eddig a legszebben talán a brit divatfotósnak, Iain McKellnek sikerült árnyalnia. McKell több mint huszonöt évvel ezelőtt fényképezte először a Thatcher-ellenes fiatal lázadókat, akik a Békekonvojnak (Peace Convoy) nevezett formációban fordítottak hátat Londonnak, és vetették bele magukat az angol vidéki létbe, fesztiválról fesztiválra járva. Iain McKell a Forbes magazinnak később azt mondta, hogy az anarchia és a szépség keveredése ragadta meg a figyelmét ezekben az emberekben.

MIre 2001-ben visszatért, hogy a stonehenge-i napéjegyenlőségi bulin fotózza őket, az utazás már az életformájukká vált. A hippi- és punkéletérzésbe egy kis környezetvédelem is vegyült, és az egész egy nagyon is élhető alternatívává állt össze. Iain McKell tíz éven át követte az utazókat, ez alatt az idő alatt a nyugati kapitalista társadalom ismerős viszonyaitól teljesen eltérő világot kapott el a már-már álomszerű képein, amelyekből egy könyvre való gyűlt össze. McKellt különösen megfogta a régi és az új együttélése ezekben a közösségekben, amit talán a lovas szekér és a Facebook együttélése ragad meg a leginkább.

Az utazók által közvetített életérzés szinte felkínálja, hogy egyfajta romantikus mázzal vonjuk be a mindennapjaikat, de Iain McKell szerint nagyon is kemény életük van: ez nem a kényelemről, hanem a szabadságról szól. Iain McKell szerint a modern vándorok nem hagyományokhoz kötődnek, amikor hátat fordítanak a konvencióknak, hanem egyfajta személyes utazásra indulnak. Ez egy színes és értelmes élet, amely a múltból táplálkozik, de a jövőhöz is kapcsolódik, az értékeket nem az anyagi világban találja meg, és a modern létezés stressze és bonyodalma nem láncolja le őket. "Ironikusnak tűnhet, de ezeknek az új cigányoknak az életmódjában én a jövőt látom, és nem a múltat. Amikor majd a technológia és a városok elpusztulnak, a lovas szekerekkel vándorlók lesznek a nagy túlélők" – jósolja a fotós.