Most ért véget az elmúlt nyolc év Iránban

2013.12.01. 19:57

Az iráni atomlétesítmények nem fognak eltűnni a föld színéről, és a Teherán elleni szankciók jó része is érvényben marad, a genfi megállapodás mégis az eddigi legjelentősebb előrelépés a több mint harminc éve húzódó feszült atomvitában. A diplomácia és a katonai csapások versenyében egyelőre az előbbi áll nyerésre, de ehhez kellett az is, hogy az új iráni elnök boldog rós hásánát kívánjon a zsidóknak.

Az amerikai és az iráni diplomaták az elmúlt három hónapban több időt töltöttek együtt, mint az ezt megelőző több mint három évtizedben összesen. Az amerikai-iráni közeledés múlt vasárnap, az atomtárgyalások harmadik fordulójának az ötödik napján, egész pontosan hajnali fél ötkor egy genfi szállodában vált történelmi jelentőségűvé, amikor az iráni és az amerikai tárgyalók, valamint öt másik nagyhatalom képviselői megállapodtak az iráni atomprogram körül kialakult patthelyzet átmeneti kezelésében.

A genfi megállapodás lényege, hogy Irán lelassítja az atomprogramja fejlesztését, és ezért cserébe a nyugati hatalmak enyhítenek az ország elleni szankciókon. Ez a kegyelmi állapot fél évig tart, a tárgyaló felek ennyi időt adtak maguknak arra, hogy kidolgozzanak egy átfogó megoldást. Vagyis kicsit mindenki engedett, de azért a nagy áttöréstől ez még messze van. Hogy miért nagy dolog mégis az, ami a genfi szállodában történt, azt maga Barack Obama elnök válaszolta meg: „csaknem egy évtized után most először sikerült feltartóztatni az iráni atomprogram fejlődését”.

Mohamad Dzsavad Zarif, John Kerry és a történelmi kézfogás

Forrás: AFP/Fabrice Coffrini

Ha a genfi megállapodás sikerét azon mérnénk le, hogy az érintett felek mennyire elégedettek vele, akkor valóban nagyszerű pillanatokat éltek meg a maratoni tárgyalás résztvevői a svájci városban. Az amerikaiak és az irániak is elmondhatják, hogy sikerült engedményeket kipréselniük a másikból, és azért is vállon veregethették magukat, hogy sikerült megnyitni az utat a valóban fajsúlyos tárgyalások előtt, még úgy is, hogy ezekre még fél évet kell várni.

Piros pont a diplomáciának

Az iráni diplomácia egészen elképesztő tempóban vett radikális fordulatot a Mahmúd Ahmadinedzsad-féle keménykedés után: a genfi megállapodást, amely évtizedeken át elérhetetlen távolságban volt, mindössze száz nappal az új iráni elnök hatalomra kerülése után sikerült tető alá hozni. Az új iráni elnök, Haszan Róhani ezzel teljesítette is az egyik kampányígéretét, azt, hogy újraindítja a tárgyalásokat az iráni atomprogramról a nyugati hatalmakkal és a Perzsa-öböl menti szunnita monarchiákkal. Ha a nyugati hatalmak kételkedtek is az iráni diplomáciai hangnemváltásában, Róhani fellépése az ENSZ-közgyűlés szeptemberi ülésén meggyőzhette őket, hiszen tanúi lehettek annak a korábban elképzelhetetlen pillanatnak, amikor egy iráni elnök történelmi ténynek nevezte és elítélte a holokausztot. Róhani komolyan meglepte a Nyugatot akkor is, amikor politikai foglyokat engedett szabadon, elítélte a szíriai vegyifegyver-támadást, és boldog rós hásánát kívánt a zsidóknak.

Az iráni atomprogram körüli patthelyzetet tehát aligha lehetett volna feloldani a fél évvel ezelőtti iráni hatalomváltás nélkül, de ehhez komoly diplomáciai háttérmunka is kellett. A keményvonalas Mahmúd Ahmedinedzsadot váltó Róhani júniusi megválasztása óta amerikai és iráni tisztségviselők titkos magánbeszélgetéseket folytattak, hogy előkészítsék a tárgyalásokat. Az Obama-kormányzat megkérte az újságírókat, hogy a hivatalos tárgyalásokkal párhuzamosan futó titkos egyeztetésekről a megállapodás létrejöttéig ne írjanak, így az AP hírügynökség csak aznap hozta nyilvánosságra az értesülést.

Kemény napokon vannak túl a tárgyalódelegációkForrás: AFP/Fabrice Coffrini

Az amerikai-iráni tapogatózás az ősszel már addig jutott, hogy Barack Obama és Haszan Róhani is szóba állt egymással egy telefonbeszélgetés erejéig. Ez volt a legmagasabb szintű eszmecsere a két ország vezetői között az iráni forradalom és az 1979-es túszdráma óta. Alig telt el néhány hét, és Mohamad Dzsavad Zarif iráni és John Kerry amerikai külügyminiszter nemcsak hogy kezet fogott, de együtt is nevetgélt Genfben.

Miért boldog Irán, miért elégedett a Fehér Ház?

Az iráni atomprogram születésénél még az Egyesült Államok bábáskodott 1957-ben. A két ország kapcsolatának ez még egy idilli fejezete volt, az amerikai vezetés kifejezetten jóban volt az iráni sahhal, akit azonban az 1979-es iszlám forradalom elsöpört. Az Egyesült Államok kihátrált az iráni atomügyekből, csakhogy Irán már a hetvenes évek elején beindította a saját atomprogramját, amely aztán azóta is fejtörést okoz a térségnek és az Egyesült Államoknak. Irán azt állítja, hogy az atomlétesítményeit békés céllal fejlesztgeti, a nyugati hatalmak viszont meg vannak győződve arról, hogy valójában egy saját atombombát épít. Az elmúlt évtizedben tovább mélyültek az ellentétek a két ország között, és ennek további lökést adott, hogy George Bush a gonosz tengelyéhez sorolta Iránt.

Amerikai szempontból a megállapodás legfontosabb eredménye, hogy a következő fél évben Irán nem kerül közelebb nukleáris fegyverek gyártásához. Ez nem kis vívmány, ha azt vesszük, hogy a szigorú szankciókkal is pont ezt szerették volna elérni a nyugati hatalmak, ehhez képest Irán ma már 19 ezer uráncentrifugával rendelkezik (ezekben lehet fegyvergyártásra is alkalmas formába hozni az uránt), míg tíz évvel ezelőtt, amikor George Bush még visszautasította Teherán ajánlatát az egyezkedésre az atomprogramjáról, még mindössze 164 centrifugája volt.

A CNN elemzése szerint nem utolsó szempont az sem, hogy ha a következő hat hónapban sem sikerül újabb megállapodást tető alá hozni, akkor egy esetleges katonai akció is jobban igazolható, mintha nem merítették volna ki az összes diplomáciai lehetőséget.

Az iráni tárgyalódelegáció tagjai szupersztároknak járó fogadtatásban részesültek, több száz fős, virágokkal és zászlókkal felszerelt éljenző tömeg fogadta őket a teheráni repülőtéren. A szankciók miatt gyengélkedő iráni pénz, a riál azonnal három százalékot erősödött. A kőolaj világpiaci ára is esett egy nappal a megállapodás után, esett az arany ára is, az amerikai dollár pedig erősödött. Az irániak lelkesedése a gazdasági mutatók tükrében könnyen megérthető.

Boldog irániakForrás: AFP/Hemmat Khahi

A szankciók miatt Irán egyik gazdasági válságból csúszott a másikba, a munkanélküliség húsz százalék felett van, az infláció 25 százalék körüli. Az egyik iráni közgazdász egy évvel ezelőtt a Reutersnek segélyért kígyózó sorokat és munkanélküliségbe fulladó közösségeket vizionált. Irán néhány éve még a világ negyedik legnagyobb kőolaj-kitermelője volt, de a kőolajexportja kevesebb mint a felére zsugorodott. Ez volt egyébként az egyik fontos szempont, amiért Európa, Oroszország és Kína is nagyon várta már, hogy végre ismét felpezsdítse a kereskedését az olajban gazdag országgal. A hatok ígérete a szankciók feloldására levegőhöz juttatja az iráni gazdaságot, ezért is skandálhatták a delegációt a reptéren fogadó irániak, hogy "hálásak vagyunk az elmúlt nyolc év után". Az iráni elmúlt nyolc év az Ahmadinedzsád-korszakra, és az ez alatt átélt gazdasági nehézségekre vonatkozik.

Miért dühös Izrael?

Miután az izraelieknek évtizedeken át együtt kellett élniük az iráni fenyegetésekkel, beleértve a többször és alaposan körbejárt tervet, hogy Izraelt el kell tüntetni a föld színéről, nem lehet csodálkozni azon, hogy az iráni atombombától tartó Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök történelmi hibának nevezte a Genfben aláírt megállapodást. A sarkos vélemény megfogalmazásában nyilván szerepet játszott az is, hogy Ali Hamenei iráni ajatollah korábban kétségbe vonta, hogy az izraeli tisztségviselőket emberi lényeknek lehet-e tekinteni, Mahmúd Ahmedinedzsad volt iráni elnök pedig csak rákos fekélyként beszélt Izraelről.

A genfi megállapodás árnyaltabbá teszi az Egyesült Államok kapcsolatát Izraellel, és Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök kellően kemény szavakat használt vasárnap, hogy ezt tudatosítsa legfontosabb szövetségesében. Arról beszélt, hogy "ma sokkal veszélyesebbé vált a világ, mert a legveszélyesebb rendszer jelentős lépést tett a világ legveszélyesebb fegyverének megszerzésére”.

Az Izraelnek kedves forgatókönyv nem a szankciók enyhítését, hanem pont a szigorítását valósította volna, és ezt a nyomást lehetőleg addig fokozták volna, amíg Irán minden nukleáris képességét leépíti. Az izraeli helyzetértékelésben nem értelmezhető Iránnak az a kijelentése, hogy az atomlétesítményeit csak békés célokra használja. Izrael ezért sietett világossá tenni, hogy nem tekinti magára nézve kötelezőnek a megállapodást, és fenntartja a jogot az önvédelemre.

John Kerry amerikai külügyminiszter próbált ugyan rávilágítani, hogy a megállapodás után Izrael is nagyobb biztonságban érezheti magát, mert sokkal több értelme van megteremteni az esélyt arra, hogy átlátható módon lelassuljon az iráni atomprogram, mint hogy titokban felgyorsítsák az urándúsítást, és előbb-utóbb (egyes elemzések szerint előbb) előálljanak egy atombombával.

A CNN elemzése szerint ugyanakkor a mostani megegyezésben Benjamin Netanjahu is jócskán benne volt, bármennyire bírálta is. Ő volt ugyanis az, aki szüntelenül lebegtette a háború lehetőségét, és ezért a világ is elhitte, hogy ha hamarosan nem születik valamiféle diplomáciai megoldás, akkor elkerülhetetlen lesz az izraeli vagy az amerikai beavatkozás. A genfi megállapodás ezért legalább annyira szól Izrael feltartóztatásáról a háború felé vezető úton, mint az iráni atomprogram lelassításáról. Ha Izrael most mégis a katonai akció mellett döntene, egyből nemzetközi pária válna belőle – állítja a CNN elemzése.

Izrael és a térség arab államai az 1979-es iráni forradalom óta komoly veszélyforrásként tekintenek Iránra. A bizalmukat az sem ébresztette fel Teherán iránt, hogy az iráni vezetés bőkezűen támogatta pénzzel és rakétákkal az Izraelt körülvevő terrorszervezeteket, különösen a libanoni Hazbollahot, és a támogatásáról biztosította Bassár el-Aszad szíriai elnököt is.

Izrael ebben a kérdésben most arab egyetértésre is számíthat, mindenekelőtt szaúdi részről, ugyanis a szunnita többségű Szaúd-Arábiában ugyanúgy aggódva figyelik, hogy – ahogyan ez egyik rijádi külpolitikai tanácsadó fogalmazott – a síita többségű Irán még nagyobb teret és még szabadabb kezet kap a régióban.