Az afrikai dzsungel magyar hőse

2014.03.16. 17:06

A világ egyik legnyomorúságosabb országában, a Kongói Demokratikus Köztársaság eldugott vidékein dolgozik közel húsz éve egy magyar szemorvos, akihez nyolcmillió páciens tartozik. Hardi Richárd átvészelte az elmúlt hatvan év legvéresebb konfliktusát, 10-15 éve vak embereknek adja vissza a látását egy 20 percig tartó, párezer forintba kerülő műtéttel, olyan helyekre jut el, ahol korábban még nem járt szemorvos, és olyan esetekkel találkozik, amelyeket lényegében nem ismer az orvostudomány. Most élete főművén dolgozik, hogy öregkorára visszatérhessen Magyarországra.

Richárd testvér alacsony, mokány ember. Az a típus, aki előszeretettel vesz fel pár számmal nagyobb, rövidujjú inget. Ha csak fényképen látnám az arcát, semmi különöset nem találnék rajta. Átlagos vonásai vannak, még egy valamirevaló testi hiba sem látható rajta. Ráncból, hajból, kilóból, fogból vagy éppen szemüvegből sincs se több, se kevesebb, mint egy tisztes 55 évesnek.

Mikor azonban elkezdem fürkészni a tekintetét, már érzem, hogy különleges emberrel állok szemben. Játékos szemei gyorsan cikáznak, lendületesen beszél, szembetűnő, milyen gyorsan kapcsol. Látszik, hogy nem idegen tőle az összpontosítás. Mozdulataiból árad valami rendkívüli dinamika, valami nyughatatlan tenni akarás. Legmegkapóbbak talán mégis a ráncai, amelyekből nem egy panaszos élettörténet olvasható ki, hanem egyszerre sugallnak harmóniát, életörömöt és tekintélyt.

„Olyan osztályba jártam, ahol rengetegen lettek nagyon sikeresek. Amikor viszont nemrég elmentem egy osztálytalálkozóra, két igazán boldog embert láttam. Az egyik egy olyan lány volt, aki megbukott matekból, de mára könyvelő cége lett. A másik pedig Riki volt”, erősít rá benyomásaimra a Richárdot becenevén említő általános iskolai osztálytársa. Holott aligha látott annyi borzalmat összesen az egész osztály, és aligha él mostohább körülmények között bárki közülük, mint Richárd.

A szerzetes ugyanis a világ egyik legnehezebb sorsú országa, a Kongói Demokratikus Köztársaság legeldugottabb vidékein találta meg a helyét. Richárd testvér 1995 óta dolgozik szemorvosként Kongó belső részén, Kasai Oriental megyében, ahol lényegében ő az egyetlen képzett szemorvos, közel nyolcmillió páciense van. Olyan helyeken praktizál, ahol korábban szemorvos még sosem járt, neki köszönhetően több ezren nyerték vissza a látásukat, többen 10-15 év után láthatták meg újra szeretteiket. A kongói dzsungel magyar hősével két napot töltöttünk el a kongói fővárosban, Kinshasában, ott mesélt az életéről.

A belső hang

Hardi Richárd 1958-ban született Budapesten egy hatgyerekes családba, általános iskolába a XII. kerületi Kiss János altábornagy utcába járt. Éppen elvégezte a nyolcadikat, amikor építészmérnök apja Algériában kapott munkát, a család kiköltözött öt évre. Mindig is érdekelte a biológia, az élővilág, így a gimnázium után az orvosi egyetemet kezdte el Algériában, majd amikor 1978-ban hazaköltözött a család, a SOTE-ra vették át.

„A szegényes alapok miatt már az első évet bukdácsolva, keservesen végeztem el, a másodikat pedig halasztások és bukások után ’82-ben abbahagytam”, mesélte. Emiatt odalett a védettsége a besorozástól, egy barátja viszont azt tanácsolta, lépjen be a honvédkórusba, így kikerülheti a katonaságot. Három évig énekelt a kórusban, közben sok országba eljutott, és több egyházi kórusban is elkezdett énekelni. 

Richárd testvér egy kongói páciensével. További fotókért kattintson a képre!

Forrás: Hardi Richárd

Bár katolikus családban nőtt föl, eléggé elfordult a vallástól. Ebben az időben azonban újra elővette a Bibliát, megtért, és ekkor döbbent rá arra is, hogy nem tudja, mihez kezdjen. „Hónapok óta töprengtem, hogy mi legyen velem. Egy este aztán sétáltam az utcán, és egy belső hangot hallottam meg. Azt súgta, eddig próbáltad nélkülem, most próbáld meg velem. Éreztem, hogy az orvosira utalt.” Bár eleinte kapálózott az isteni sugallat ellen, végül ’85-ben visszatért az orvosira, és öt évvel később már gond nélkül lediplomázott.

Az egyetem elvégzése után elkezdett munkát keresni. Két feltétele volt: egyrészt el akart kerülni Budapestről, mert nyugodtabb helyre vágyott, másrészt mindig is a mechanikus, manuális dolgok érdekelték, ezért valamilyen sebészmunkát keresett. Sehova nem vették fel, de végül adódott egy lehetőség egy tatabányai szemészeten. „Az irány érdekelt, de a szemészet nem nagyon, de gondoltam, megnézem. Aztán kiderült, hogy a szemészet nem arról szól, hogy az ember szemüveget ír fel egy szobában, hanem tele van műszerekkel, optikával. Teljesen lenyűgözött, ezután meg sem fordult a fejemben, hogy mást csináljak”, mondta Richárd, aki végül öt évig dolgozott Tatabányán.

Közben belépett egy francia alapítású szerzetesrendbe, a Nyolc Boldogság Közösségbe, 1993-tól már a rend péliföldszentkereszti kolostorából járt dolgozni. Később kiderült, hogy a közösségnek van egy, a Kongói DK-ban (akkor még Zairéban) fenntartott kórháza, ahová nagyon kerestek egy orvost. Algéria miatt visszavágyott Afrikába, és amúgy is nagyon szeretett utazni, így mindenképpen ki akart jutni. Végül 1995-ben el is indulhatott Kabindába, egy 200 ezres városba, amely Kinshasától 1200 kilométerre fekszik.

A legvéresebb háború frontvonalán

Hiába készítették fel, mi várja Kongóban, odaérve mellbevágó volt, amit látott. A megyében nagyon sokan éheztek, emiatt a missziónak az élelmezési programja volt a legfontosabb. A kórházban mindenhol emberek ültek, feküdtek a földön, az apró gyerekek szinte élő csontvázak voltak nagy pókhassal, a gyermekosztályon 300 százalékos volt a kihasználtság. Bár a rendelés lett volna a legfontosabb feladata, egy szemtükrön meg egy réslámpán kívül semmilyen eszközt nem kapott. Mivel nem volt mikroszkóp, a sebészeti részleg is leállt, az első években egyetlen képzett segítője sem volt a kórházban.

„A kiutazásom előtt magamban azt mondtam, hogy adjunk rá öt évet”, gondolta korábban, az élet azonban sokkal fajsúlyosabb feladatokat rótt rá. Nem sokkal érkezése után kitört az első kongói háború. Miután 1996-ban a ruandai népirtásban részt vevő hutu hadsereg és milicisták behatoltak az őket üldöző tuszik elől Kelet-Kongóba, a Mobotu Sese Seko diktátor ellen lázadó Laurent Kabila összefogott a tuszikkal és ugandai csapatokkal, és a Kinshasa felé menekülő hutuk után eredtek.

„A hutu menekülthullám átment a városon, de egyedül az jelentett veszélyt, hogy menekülő kormánycsapatok elviszik az autóinkat. Ezért elvittük őket az egyik elveszett kis faluba. Két hétig ott voltam, vigyáztam a kocsikra, közben néztem a madarakat”, mesél a háborús emlékekről. A felszabadítóknak mindenki örült, de nem sokkal később még nehezebb idők jöttek.

Évi több mint ezer embert operál meg. További fotókért kattintson a képre!

Forrás: Hardi Richárd

Két évvel a megérkezése után Richárdot megválasztották a kórházat fenntartó katolikus közösség vezetőjének, és pár hónap múlva kitört a második világháború óta legvéresebb háború, a második kongói. 1998-ban a közben elnökké vált Kabila megpróbált megszabadulni korábbi szövetségeseitől, a háborúba végül fél fekete Afrika beszállt. Angola, Csád, Namíbia, Zimbabwe Kabila oldalán lépett be, míg a tuszikat és az ugandaiakat a régi kongói hadsereg és Burundi támogatta a különböző milíciák mellett.

Az öt éven át tartó háborúban több mint 5 millióan haltak meg főleg éhezés és járványok miatt. A tuszik és szövetségeseik keletről támadtak, az ország kétharmadát megszerezték, de Richárdék városát, Kabindát nem tudták bevenni. Kabinda stratégiai fontosságú volt, mivel a közeli Mbuji-Mayit védte, amely gyémántbányái miatt volt fontos mindkét fél számára. Kabindát a jól felszerelt zimbabwei hadsereg védte, és a tuszik kéthetente be akartak törni a városba.

„Elképesztő pszichés feszültség volt rajtunk az ostrom másfél éve alatt, ráadásul én voltam a közösség vezetője” – emlékezik vissza Richárd, aki összesen harminc emberért felelt közvetlenül. A városból az összes nemzetközi szervezet elmenekült, csak ők maradtak, sőt, a 20-25 fős közösségükből is sokan elmentek, mindenki szabadon dönthetett erről. „Nagyon belekapaszkodtunk az imákba, órákig imádkoztunk, hogy érjen véget a háború. Ha otthagyjuk a kórházat, akkor szétlopkodták volna, semmi nem maradt volna belőle. Az ottmaradásunk egy nagyon komoly tanúságtétel volt”. Mint később kiderült, még annál is nagyobb szerepe volt a kitartásuknak, mint hitték. Az ostrom után tudták meg, hogy a kabindai lakosság mindig őket figyelte, hogy meddig tartanak ki, és a maradásuk tartotta bennük a reményt.

Nyolcmillió páciens

Kabilát végül 2001-ben megölték, és lassan véget ért a háború. Közben Richárd fokozatosan fejlesztette eszköztárát, és egyre több beteg érkezett hozzá a szemészeti szakrendelésre. Elemi problémákkal kellett megküzdenie: a víz- és az áramellátás megszervezésétől a legkülönfélébb műtétek elvégzéséig (többek között csinált császármetszést, távolított el méhet, végzett hasi és prosztataműtéteket). Ha ennyi nehézség van az ottani életben, nem merült fel benne, hogy hazajöjjön? „Komolyan sosem gondolkodtam azon, hogy elmenjek. Annyi teendőm van, hogy teljesen kitölti az időmet. Meg fantasztikus az a tudat, hogy segíthetek”.

A 8 milliós, két magyarországnyi megyében mindössze egy szemész szakorvos van rajta kívül, ráadásul a másik már nyugdíjas, és korábban sem nagyon operált. Richárdhoz rengetegen mentek Kabindába, a betegek mintegy 60 százaléka a megye kétmilliós székhelyéről, Mbuji-Mayiból érkezett. Bár a távolság csak 150 kilométer, a pocsék utak miatt 4-5 napos utat kellett megtennie pácienseinek, ez mindennel együtt akár két-háromszáz dollárba (44-66 ezer forintba) is kerülhetett, ami nagyjából megegyezik az egy főre jutó éves GDP-vel (ebben a mutatóban a Kongói DK a világ legszegényebb országának számít).

Richárd testvér a kormány mögött. További fotókért kattintson a képre!

Forrás: Hardi Richárd

Mivel sok beteg panaszkodott amiatt, hogy drága eljutni hozzájuk, elkezdett benne megfogalmazódni, hogy terjeszkedjenek. Végül 2006-ban Mbuji-Mayiban nyitottak egy szemészeti központot két ház kibérlésével. Itt egy belga civil szervezet komolyan támogatja őket, és a legmodernebb technikákat használják. Richárd testvér mind Belgiumban, mind Magyarországon rendszeresen képzi magát, amikor évente egyszer Európába jön. Úgy tudja, rajta kívül egész Kongóban húsz évvel ezelőtti szürekhályog-technikákat használnak. Gyakorlatilag nyolcmillió páciense van, akik közül évente 15 ezer embert vizsgál meg, és mintegy 1200 szürkehályogot operál. Azonban így is csak az összes beteg töredéke jut el hozzá, becslések szerint a tartományban 40 ezer szürkehályogos lehet.

Fény 15 év vakság után

Mivel nincs más szemész, állandóan hívják őket különböző helyekre, évente négy-hat, többnyire két-három hetes misszióra tud időt szakítani, de így is csak a meghívások elenyésző részének tud eleget tenni. Ilyenkor mindent felpakolnak a terepjárójukra, az áramforrástól a hosszabbítóig mindenre kell gondolniuk. Olyan kis falvakba is eljutott, ahol korábban még sosem járt szemorvos, olyan esetekkel találkozik, amelyekről lényegében nincs írásos dokumentáció, ismeretlenek az orvostudomány előtt.

A három hét alatt „dolgoznak, mint az állat”, 1100-1200 beteget lát el. Az egyik leggyakoribb betegség a szürkehályog, számos olyan embert operált meg, akik 10-15 évig vakok, pedig csak egy húszperces rutinműtétre és harminc dollárra lenne szükségük (a pontos ár betegenként változik, úgy próbálják megállapítani, hogy a beteg ne érezze megalázóan kevésnek, de még ki tudja fizetni). „Egy nappal később vesszük le a kötést a szemükről. Ezek hatalmas pillanatok, amikor valaki 15 év után meglátja a feleségét” – mondja, hozzátéve, hogy előtte azért általában visszafogottabbak.

Richárd a vidéki missziókon nem is szokott pénzt kérni a műtétekért, mivel a többségnek semmilyen vagyontárgyuk sincs, volt, hogy a piszkos szoknyájukat, vagy két pohár kávét tudtak volna csak felajánlani a műtétért, de a legáltalánosabb, hogy hoznak egy csirkét, úgyis kell etetni az összesereglett embereket. Az óriási tömeg miatt általános jelenség a misszióknál, hogy Richárd testvér csak a betegek egyik szemét műti meg, hogy minél több embert megműthessen. Általában a két nap rendelés, egy nap műtét ritmust követi, a missziók során napi 20 embert tud megoperálni, Mbuji-Mayiban 30-at is a jobb felszereltség miatt.

Vidéken legfeljebb csak egy csirkével tudnak fizetni. További fotókért kattintson képre! 

Forrás: Hardi Richárd

„Az őserdő közepén, egy primer erdőben lakó pigmeus telepen volt egyszer missziónk. Özönlöttek az emberek, a 120 megműtött beteg közül 50 volt teljesen vak szürkehályog miatt”. A misszió végére azonban teljesen kifogytak a szükséges szerekből, és hiába jöttek még, nem tudták őket megoperálni. „Rengeteg ilyen helyzet van, ilyenkor adunk nekik egy cetlit, hogy jövőre találkozunk”, magyarázza az elképzelhetetlenül drámai esetekről.

Amikor a harmadik évben is visszatértek a faluba, azzal köszöntötték, hogy van itt egy bácsi, aki már egy éve rá vár. A férfi kétoldali szürkehályogja miatt teljesen vak volt, fiával és lányával öt-hatszáz kilométert gyalogoltak az őserdőn keresztül az előző évben, hogy Richárd testvér visszaadja a látását. Késtek két hetet, de a bácsi azt mondta, hogy ő meg fogja várni a doktort, és letelepedtek az egyik faluban. „A szemükben én voltam az úristen. Én meg reszkettem, hogy műthető-e egyáltalán. Szerencsére az egyik szeme az volt” – mesélte az egy évvel későbbi találkozásról Richárd. Nem végződik azonban minden történet ilyen vidáman, volt olyan ember, aki hiába sétált vakon 500 kilométert, már nem lehetett rajta segíteni.

Szintén extrém eset volt, ami a Józsi bácsinak elnevezett betegükkel történt. A 70 körüli férfi pár hónap alatt megvakult a szürkehályogja miatt, emiatt felkeresett egy prófétát. A próféta egy gyors vizsgálat után azt mondta, hogy másnap menjen a temetőbe éjfélkor, és vigyen magával két lepedőt. Fogták, és elásták egy gödörbe, a feje látszott ki egyedül, de alig tudott lélegezni, végül a felesége mentette ki, amikor már alig élt. A férfi persze nem gyógyult meg, és ezért az őt kiásó feleségét okolta, el is kergette otthonról. Aztán végül kikötött Richárd testvérnél, és annyira elégedett volt a műtéttel, hogy azóta már több szürkehályogost is felkutatott, és természetesen a feleségét is visszafogadta.

Maradandót alkotna

Adódik a kérdés, hogy ha az ember nap mint nap szembesül azzal, hogy mindössze egy 20 perces rutinműtéttel és pár ezer forintért emberek százai nyerhetik vissza a látásukat sok év után, akkor hogyan tudja feldolgozni azt, ahogy például Budapestre hazatérve szembesül a fogyasztói társadalom lüktetésével? „Állandóan lázadozik az ember belül. Mindig megállapítom magamban, hogy teljesen magunk vagyunk”, válaszolja erre szűkszavúan Richárd testvér. Hiába vetem fel ezt neki többször, a lehető legtárgyilagosabban csak annyit mond: „ez van, nem tudok mit csinálni”. Pragmatikusságával nem először lep meg, ha valami távol áll tőle, akkor azok a patetikus megnyilvánulások. Bár egy világi embernek nem feltétlenül gyakorlatiasság jut először eszébe egy szerzetesről, de Richárd testvér vezetéstechnikai bravúrjai az alábbi videón ezt alighanem árnyalják.

Évente egyszer jön Magyarországra, 5-6 hétre. Kongóban a lakosság többsége napi egyszer eszik, akkor is főleg a manióka- és kukoricaliszt keverékéből készült fufut, így nem csoda, hogy elsősorban a magyar ételek hiányoznak neki. A Facebooknak köszönhetően a barátok hiányát könnyebben viseli. „Ilyen világból nekünk hazamenni stresszes, főleg az első hét. El kell érni egy villamost, jegyet kell venni, bemész a boltba, és zöldséget kell venni, ilyesmik. Egy idő után már vágyom arra, hogy visszajöjjek Kongóba, és megpihenjek” – sorolja a hétköznapi kihívásokat. Mindezek ellenére amikor hazajön, szívesen villamosozik, metrózik, mert szeret emberek között lenni, kíváncsi, hogy miről beszélnek, és ilyenkor sok durva dologgal találkozik.

„Sok negatív dolgot látok, főleg az emberi kapcsolatokban. Megy a tahózás, az anyázás. Biztos nagyon sok probléma van, meg nehéz az élet, de az emberek egyre többet akarnak”, és talán a beszélgetés során először komorul el egy kissé. „Egyre több őrjítő dolgot lát az ember a világban. Munkanélküliség van, és robot kasszák vannak a bevásárlóközpontokban”, mond még egy példát az elidegenedő társadalomra, amely szerinte egyre jellemzőbb Európában. Kongóban sok kis őserdei faluban részt vett problémamegoldó beszélgetéseken. Ezeken mindenki elmondhatja a véleményét, meg is hallgatnak mindenkit, és csak ezt követően dönt a vezető. Richárd testvér szerint ilyenekből is rengeteget tanulhatnánk.

A szemészeti centrum makettja tavaly decemberre készült el. További fotókért kattintson a képre!

Fotó: Fabók Bálint - Origo

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Richárd egy napon nem szeretne visszatérni Magyarországra. „Nem Kongóban szeretnék meghalni, de nagyon szeretném, hogy maradjon utánam valami”. Richárd testvér fejébe vette, hogy épít egy szemészeti centrumot, csak így látja biztosítottnak, hogy folytatódjon az, amit elkezdett. Mbuji-Mayiban már felvásárolt négy és fél szomszédos telket, amelyen olyan centrumot szeretne, ahol van műtő, rendelő, optikai centrum, gyerekszemészeti részleg, és ahol tovább képeznének orvosokat.

Richárdnak számos támogatója van. A budapesti általános iskolás osztálytársai létrehoztak egy alapítványt, rajtuk keresztül két építész utazott tavaly decemberben Kongóba egy makettel, hogy felmérjék a lehetőséget a centrum létrehozásához. Egykori osztálytársa, Bordás-Varga Nóra tervei alapján egy európai normáknak megfelelő kis szemészeti kórházat álmodtak meg, amelynek az alapkőletételt is megtartották decemberben egy mintegy 200 fős ünnepség során, és már az építkezési engedélyt is megkapták. Már csak a pénz hiányzik, hogy elindulhasson a centrum felhúzása. „Pénzt még nem kezdtünk el gyűjteni, de számtalan fejlesztői támogatást lehet szerezni az EU-tól vagy különböző NGO-któl. Sok pénz van, csak ki kell tudni járni őket. A jövő útja minél több afrikait kiképezni, akik hatékonyan vihetik tovább a művet”, mondja Richárd testvér, aki abban bízik, talán öt éven belül megépülhet a kórház.

Az osztálytársai által létrehozott alapítvány honlapján számos további fényképet és beszámolót találnak meg Richárd testvér tevékenységéről, misszióiról.

A cikk az Európai Unió támogatásával, a DemNet Alapítvány V4Aid projektje keretében valósult meg. A cikk nem feltétlenül tükrözi az Európai Unió álláspontját.