Két ijesztő és egy biztató tény az ukrán válságról

2014.03.01. 13:13

Ha abból indulunk ki, hogy a háború rossz dolog, akkor az ukrán helyzet most elég ijesztőnek tűnik. Sokan már a 2008-as orosz-grúz háborúval vonnak párhuzamot, de vannak azért különbségek is. Mitől kell félni és miben lehet bízni?

Bár Oroszország állítja, hogy a Krím-félszigeten zajló katonai mozgások csak a szokásos mederben folynak (az Ukrajna területen eddig is állomásoztak orosz katonák egy szerződés értelmében), ukrán és amerikai politikusok szerint ennél többről van szó. Ukrajna új vezetése azt állítja, hogy orosz provokációról van szó, és szerintük orosz katonák azok is, akik jelzés nélküli egyenruhában ellenőrzés alá vontak két krími repteret.

Végigvesszük, hogy mi következhet ebből a helyzetből:

1. Megismétlődik a grúz háború?
A térséget ismerő elemzők közül többen attól tartanak, hogy ami most történik, az hasonló ahhoz, ami a 2008-as orosz-grúz háborút előzte meg. Oroszország akkor katonai erővel űzte ki a grúz hadsereget a hivatalosan Grúziához tartozó Dél-Oszétiából és Abházia határvidékéről. Az orosz indok akkor is az volt, hogy ők csak meg akarják védeni a területeken élő, Oroszországhoz kötődő lakosságot (sokan közülük orosz útlevéllel rendelkeznek) a grúz agressziótól.

Hasonló érvelés most is előkerülhet, a Krím-félszigeten lakók többsége ugyanis orosz nemzetiségű, és nem hajlandók elfogadni az új, Oroszországgal kritikus ukrán vezetést. Putyin mondhatja azt, hogy ő meg akarja védeni őket.

A 2008-as háború öt napig tartott, és végül egy francia közvetítéssel tető alá hozott békemegállapodás zárta le. Oroszország később függetlennek ismerte el Dél-Oszétiát és Abháziát is, amin Grúzia és a nyugati hatalmak felháborodtak. Azóta ugyanakkor a két terület csak papíron nevezhető Grúzia részének, az országnak valódi befolyása alig van rájuk. Oroszország lényegében elérte tehát a célját.

2. Amerika tétlenkedik?
Barack Obama pénteken kiállt és óva intette Oroszországot attól, hogy katonai akcióba kezdjen. De azért senki ne vegyen mérget arra, hogy az Egyesült Államok szigorú tekintete megfékezi majd az oroszokat. Egyrészt már a grúz háború idején se nagyon zavarta őket az amerikai tiltakozás, pedig akkor még a több háborút is megindító George W. Bush volt az elnök (igaz, már nagyon a hivatali ciklusa végéhez közeledett, és javában zajlott a választási kampány).

A 2008-as választást megnyerő Obama már többször egyértelművé tette, hogy elődjével ellentétben ő nem akar külföldi katonai akciókba bonyolódni. Lezárta az iraki háborút, hamarosan kivonja az amerikai haderőt Afganisztánból, és ugyan a líbiai hadműveletben részt vett az Egyesült Államok, de nem az első vonalban.

Obama most azt mondta, hogy egy esetleges ukrajnai katonai beavatkozásnak lesznek következményei. Azt azonban nem mondta, hogy ezek mik lennének, és figyelmeztetésének élét tompította az is, hogy úgy fogalmazott, „az Egyesült Államok a nemzetközi közösséggel együtt” gondolja úgy, hogy egy katonai művelet nem maradhat következmények nélkül. Vagyis nem közvetlen amerikai válaszlépést helyezett kilátásba.

Obama intésének súlyát csökkentheti az is, hogy a szíriai polgárháború esetében is kijelentette, hogy „vörös vonalnak” tekintené azt, ha az ottani kormány vegyi fegyvereket vetne be. Amikor azonban előkerültek erre vonatkozó bizonyítékok, akkor végül a katonai válaszlépés elmaradt, helyette – épp orosz segítséggel – egy diplomáciai megoldáshoz folyamodott.

3. Nyugi, Krím nem Grúzia
Ha az oroszok tényleg a grúz forgatókönyvet követik és az Egyesült Államok puha reakciója nem tartja őket vissza, akkor mégis miben lehet bízni? A Eurasianet elemzője, Michael Hikari Cecire szerint leginkább abban, hogy a krími helyzet nagyon más, mint amilyen a grúziai volt.

Először is, Ukrajna jóval nagyobb, mint Grúzia és a geopolitikai jelentőségük sem összemérhető. Csak a Krím-félszigeten kétmillió ember él, míg Dél-Oszétia (amely miatt megindult a 2008-as háború) lakossága mintegy 55 ezer körül van. Az elemző szerint ennél is fontosabb talán az, hogy a Krím-félszigeten élők nem annyira egységesen kötődnek Oroszországhoz, mint a dél-oszétiaiak.  A nagyon is aktív tatár kisebbség például egyáltalán nem szeretné, ha a krími térség elszakadna Ukrajnától.

A lakossági szándékról hamarosan többet is meg lehet tudni, március 30-án ugyanis népszavazást tartanak a Krím-félszigeten a terület státusáról. A kérdés azonban nem arról szól, hogy véglegesen elszakadjanak-e Ukrajnától (és esetleg csatlakozzanak Oroszországhoz), hanem csak arról,  hogy szuverén állammá váljanak-e Ukrajnán belül.

Ami igazán számít, az persze az, hogy mik az oroszok szempontjai. Cecire itt is talál bizakodásra okot adó elemeket. Szerinte Oroszország célja most nem az, hogy leválassza Krímet Ukrajnáról. A szándéka épp az, hogy egész Ukrajnát beépítse a Putyin által megálmodott nagy eurázsiai szövetségi rendszerbe. Ha most katonai akcióba kezd a Krím-félszigeten, akkor azzal épp azt érheti el, hogy Ukrajna többi részén még elszántabbá válnak a Moszkvától idegenkedő csoportok.