Mennyire erős Putyin ütőkártyája?

A Kosovo-Albanian boy holding a Kosovo flag walks in front of the "NEWBORN" monument in Pristina, on February 15, 2014. The monument is being painted in camouflage colors in order to commemorate the liberation war of the Kosovo Liberation Army (KLA) and NATO in 1999, ahead of Kosovo's 6th anniversary of independence. On February 17, 2008, the parliament in Pristina unilaterally proclaimed the independence of Kosovo from Serbia, which has since been recognised by 105 countries, including the United States, and 22 out of 27 members of the European Union. AFP PHOTO / ARMEND NIMANI

Oroszország szerint a Krím a koszovói precedens alapján szakadt el Ukrajnától és csatlakozott az Orosz Föderációhoz. Mennyi igazság van ebben az érvelésben? Hogyan nyerte el a függetlenségét Koszovó?

A Krím annektálásakor Vlagyimir Putyin többször emlegette Koszovó példáját. Az orosz elnök szerint a krími parlament a koszovói precedens alapján vált ki Ukrajnából. Putyin szerint nem is kettős mérce, hanem elképesztően primitív cinizmus, hogy a Nyugat Koszovó egyoldalú elszakadását teljesen legitimnek fogadta el, a Krímét pedig elutasítja. Putyin nem őrült meg, amikor Koszovó elszakadását párhuzamba állítja a krími népszavazással. Valójában hatásosan érvel – bár ebből még nem következik, hogy igaza lenne.

A két esetet össze lehet ugyan hasonlítani, de annak nem sok értelme van. A Krím és Koszovó között valóban vannak hasonlóságok, de a különbségek sokkal lényegesebbek.

Albánok Jugoszláviában

Koszovó nem két hét alatt érte el a függetlenséget. Amíg létezett a szocialista Jugoszlávia, a terület Szerbia – albán többségű – autonóm tartománya volt. Az 1974-es alkotmány szerint a jugoszláv tagköztársaságokat megillette a föderációból való kiválás joga. A tartományoknak ez nem járt, viszont autonómiájuk olyan széles volt, hogy a szövetségi állami és párttestületekben is volt képviseletük.

A koszovói albánok két dologgal mindenképpen elégedetlenek voltak: nem szláv népességként kisebbségnek számítottak (hiába voltak többen, mint például a montenegróiak, és körülbelül annyian, mint a szlovének vagy a macedónok). A másik követelésük az volt, hogy Koszovó legyen köztársaság. A politikai-gazdasági válsággal küszködő szocialista Jugoszlávia egyik kérdéssel sem tudott mit kezdeni. Szerbia elutasította a lehetőségét, hogy Koszovó köztársaság legyen, mondván, akkor elszakadhatna, és egyesülhetne Albániával.

A ’80-as években a tartományban a zavargások miatt rendkívüli állapot volt érvényben, az évtized végén pedig Szerbia felszámolta Koszovó és a Vajdaság autonómiáját. Az albánokat frusztrálta, hogy a szemük előtt zajlott Jugoszlávia szétesése: a tagköztársaságok egymás után népszavazásokon döntöttek az elszakadásról. Igaz, a szavazást Szlovéniában, Horvátországban és Boszniában háború követte, de függetlenek lettek. Az albánok sikertelenül próbálták felhívni magukra a nemzetközi közvélemény és politika figyelmét. Létrehoztak egy illegalitásban működő kormányt és parlamentet, kikiáltották a Koszovói Köztársaságot, a passzív ellenállás eszközeivel bojkottálták a tartomány szerb hatóságait – hasztalan.

A fordulat a 90-es végek felé következett be, amikor megjelent a fegyveres ellenállás. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UCK) merényletei, a szerb állam elleni támadásai nyilvánvalóvá tették, hogy a koszovói válság új, a korábbinál is veszélyesebb szakaszába érkezett. Az albánok új nemzedéke nem félt a konfliktustól, sőt kizárólag a fegyveres harcban bízott. Ekkor az UCK-t még terrorista csoportnak tekintette a Nyugat, jó okkal. A problémát az jelentette, hogy Szerbia képtelen volt elfogadható stratégiát kidolgozni. Az UCK akcióira a szerb belbiztonsági erők brutális válaszokat adtak. A rendőrség akciói inkább voltak büntetőexpedíciók, semmint terrorelhárító műveletek. 1998-ra Koszovó területén nem konvencionális háború zajlott.

A diplomácia kudarca

Sem a szerbek, sem az albánok nem voltak készek kompromisszumot kötni. Az albán gerillák a pillanatnyi szüneteket arra használták, hogy átcsoportosítsák erőiket, és máshol támadjanak a szerb csapatokra, a szerbek pedig a túlerőt kihasználva egész településeken torolták meg az UCK tevékenységét. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) megfigyelői missziója kudarcot vallott, és a harcok egyre nagyobb intenzitással folytatódtak. Az UCK megítélése pedig megváltozott, és a nyugati államok már nem terrorista csoportként kezelték őket. Legitimitásuk azt adta, hogy a tárgyalások részesei lettek.

Az utolsó kísérlet a rambouillet-i konferencia volt. Itt valójában elég jó ajánlatot kaptak a szerbek. A NATO bevonult volna Koszovóba, lefegyverzi az UCK-t, ám a terület az akkor még létező Jugoszlávia része maradt volna. Státusáról átmeneti, három-öt éves időszakban döntöttek volna. Nem véletlen, hogy eleinte az albánok is elutasították a javaslatot, és csak az után írták alá, hogy megértették: Szerbián torolják meg a konferencia kudarcát. Mivel Belgrád nem ismerte fel a veszélyt, és nem fogadta el a javaslatot, a NATO beváltotta fenyegetését, és 1999 márciusában bombázni kezdte Szerbiát.

Ezt a háborút az jellemezte, hogy a NATO és Szerbia rosszul mérte fel a másik szándékát. A NATO arra számított, hogy Szerbia gyorsan elfogadja a rendezési tervet, míg Belgrád arra, hogy a szövetség nem lesz elég elszánt az elhúzódó háborúhoz. Szerbia 78 nap után kapitulált.

Függetlenségre várva

A háború végeztével a NATO vezette erő, a KFOR bevonult Koszovóba, a terület pedig az ENSZ igazgatása alá került. A KFOR-ban egyébként Oroszország is részt vett: az orosz ejtőernyősök foglalták el a pristinai repülőteret, megelőzve a briteket. Emiatt volt némi bizonytalanság, vajon kitör-e az orosz–NATO háború, de a félreértés rendeződött.

Az ENSZ Biztonsági Tanácsa többször kért jelentést a Koszovóban uralkodó állapotokról. 2005-ben Kai Eide, a főtitkár különmegbízottja azt írta: a helyzet tarthatatlan, és mivel a szerbek és az albánok álláspontja úgysem közelíthető, a terület státusáról szóló tárgyalásokat el kell kezdeni. Martti Ahtisaari volt finn elnök kapta a megbízást, hogy dolgozza ki a Koszovó jövőjéről szóló javaslatot. Ahtisaari nem légüres térben volt, a főbb irányokat az úgynevezett Kontakt Csoport (CG) jelölte ki, abban pedig az Egyesült Királyság, Németország, Franciaország, Olaszország mellett az Egyesült Államok és Oroszország is részt vett. A Kontakt Csoport mondta ki a tárgyalások feltételeit is.

Megoldatlan státus

A CG szerint: Koszovó esetében nem térhetnek vissza az 1999-es állapotokra, a tárgyalási folyamatot nem lehet megszakítani, Koszovót nem lehet felosztani, és nem csatlakozhat más államokhoz. Az Ahtisaari-jelentést Szerbia nem fogadta el, és Moszkva segítségével egy újabb, 120 napos fordulót alkudott ki, de ezen sem született megállapodás az albánok és a szerbek között. A pristinai parlament 2008 februárjában egyoldalúan kikiáltotta Koszovó függetlenségét.

Koszovó függetlenségét nem mindenki ismeri el. Az USA például elismerte, és Magyarország is, az EU-tagállamok többségével egyetemben. Ugyanakkor az uniós Szlovákia, Románia, Ciprus, Görögország és Spanyolország nem tekinti független államnak Koszovót. Természetesen Oroszország sem ismerte el Koszovót, bár ezt gyakran félreértelmezik. Moszkva ugyanis közölte, hogy Szerbia törekvéseit támogatja és érdekeit védi, és elfogadja Belgrád álláspontját, bármi legyen is az.

Koszovó nem tagja az ENSZ-nek, és belátható időn belül – nemzetközi konszenzus híján – nem is lesz.

Lényeges különbség

Koszovó és a Krím esete között lényeges különbségek vannak. Míg Koszovó esetében egy elhúzódó konfliktusra próbáltak megoldást találni, a krími oroszokkal Kijev és az ukránok nem háborúztak. A krími népszavazást orosz megszálló csapatok jelenlétében, viharos gyorsasággal szervezték meg. Igaz, Koszovóban nem volt referendum, területén pedig külföldi csapatok állomásoznak most is, de a KFOR az ENSZ BT felhatalmazásával működő békefenntartó kontingens.

A nemzetközi közösség csak az után döntött a koszovói beavatkozás mellett, hogy előtte a diplomácia minden szinten kudarcot vallott. Moszkva viszont megszállta a Krímet, népszavazást szervezett, és kész helyzet elé állította a világot. Koszovót a függetlenség kikiáltása után nem annektálta Albánia, és egyelőre nincs jelen annak sem, hogy a pristinai kormány készülne magához csatolni a szomszédos államot. A Krím annektálása már előrehaladott állapotban van.

Koszovó egyébként – bármennyire is egyedi esetnek akarja látni a Nyugat – valóban precedens volt, talán nem is túl szerencsés. De a koszovói folyamatoknak – és ez a legfontosabb különbség – 1999-től aktív részese volt az ENSZ BT, természetesen Oroszországgal együtt. Az ENSZ BT döntött a terület nemzetközi igazgatásáról, státusáról, a tárgyalások menetéről. A Krím esetében ilyesmiről szó sincs: a félsziget eseményeit Moszkvából irányítják. Putyin abban bízik, hogy katonai erőfölényével teljesen belebelezheti a területet. És arra számít, hogy mindenki megkönnyebbül, ha a csapatai nem indulnak tovább.