Tipikusan olyan téma, amin 2015 végén már késő bánkódni, legfeljebb a tanulságokat lehet belőle levonni. Azt viszont láthatóan nem sikerül. A Közel-Kelet a nyugati ember számára nagyjából az őskáosz szinonimájává vált az elmúlt száz évben, és hajlamosak vagyunk ilyenkor azt is hinni, hogy ez főként azért van, mert a helyiek képtelenek maguknak működőképes államokat szervezni. Ez azonban csak részben az ő hibájuk.
Legalábbis erre a következtetésre jut a Columbia Egyetem professzora, Jeffrey D. Sachs egy minapi cikkében, amely a Project Syndicate-en („a világ legokosabb véleményoldalán”) jelent meg. Merthogy, érvel a szerző, ha egy térség az elmúlt egy évszázadát a nagyhatalmi érdekek metszéspontjában, ebből következően pedig a nagyhatalmak folyamatos gyámsága alatt tölti, akkor eleve
reménytelen, hogy hosszú távon is életképes politikai konstrukciók alakuljanak ki.
Márpedig a Közel-Keleten ez a helyzet, legalább az 1916-os Sykes–Picot-egyezmény óta, amely francia és brit érdekszférára osztotta az I. világháború után romjaira hullott Oszmán Birodalmat.
Ennek egyenes következménye, hogy a térség újonnan megrajzolt országaiban a legritkább esetben képeződött le a társadalmi akarat a hatalmat gyakorlók körében. Ha pedig véletlenül megválasztották őket, akkor sem lehettek biztosak abban, hogy a Nyugat nem avatkozik be.
Ez először a II. világháború után mutatkozott meg, először a CIA diszkrét támogatását élvező 1949-es szíriai katonai puccs idején (amiből Hafez Aszad stabilitást jelentő országlásának 1970-es kezdetéig még három volt), később pedig – noha nem érintette a francia–brit paktum – Iránban.
A perzsa államban 1951-ben demokratikus választás után hatalomra került Mohamed Moszadek miniszterelnököt két évvel később ugyancsak a CIA és a brit MI6 közreműködésével buktatták meg – az amerikaiak ezt 60 évvel később hivatalosan is beismerték.
Az államcsínynek igen prózai okai voltak: Moszadek államosította az addig jogilag a British Petroleum elődjének számító Angol–iráni Olajtársaság érdekeltségeibe tartozó olajmezőket, és radikális baloldali elemeket is beemelt a kormányába. Emiatt London és Washington attól tartott, hogy Irán is a vasfüggöny mögé kerül.
A puccs eredménye jól ismert: visszatér a Rómában élő Reza Pahlavi sah, akinek Nyugat-barát kormányzását a népe az 1979-es iszlám forradalomig tűrte el.
A Nyugat pedig láthatóan az ezredforduló után sem tanul a beavatkozásai által okozott hosszú távú károkból.
Ennek legdurvább példája a 2003-as iraki háború volt, amit mindenféle ENSZ-felhatalmazás nélkül indítottak, mint utóbb kiderült, indokolatlanul.
Az eredmény egy káoszba süllyedt ország, amely a Szaddám Huszein-féle diktatúra idején mégiscsak működött. Nota bene: Huszeint ugyanaz a Washington döntötte meg, amely az 1980–88-as iraki–iráni háborúban az ő oldalán állt; azt pedig az előbb részleteztük, hogy Iránban milyen előzmények után kerülhetett helyzetbe az ellenségnek kikiáltott síita klérus.
Az amerikaiak 2011-es kivonulása óta Irak maga a pokol. Ennek pedig részben az az oka, hogy az Egyesült Államok támogatását élvező síita miniszterelnök, Nuri al-Maliki törlesztett a Huszein-korszakért, és
a szunnitákat kezdte üldözni:
módszeresen kiszorította a Baász párt tagjait a kormányból, saját magát védelmi és belügyminiszternek kinevezve pedig – olykor a parancsnoki láncba közvetlenül belenyúlva – tönkretette annak az iraki hadseregnek a morálját és megbecsültségét, amely 2006 óta csaknem 100 milliárd dollár támogatást kapott.
A dolog odáig fajult, hogy az Iszlám Állam pickupokon, géppuskákkal érkező harcosai 2014 nyarán lényegében akadálytalanul foglalták el Moszult, a szunnita lakosság pedig azóta is inkább az ISIS uralmát tűri el, mint a bagdadi kormányét. És azt is tudjuk, hogy a Baász-párti katonatisztek hol kamatoztatják a tudásukat.
Nem úszta meg a nyugati beavatkozást Líbia és Egyiptom sem. Líbiában Moammer Kadhafit ugyanazok a nyugati országok segítettek megdönteni 2011-ben, amelyek vezetői néhány évvel korábban még mosolyogva fényképezkedtek vele ikonikus beduin sátrában. A Magreb-ország azóta is képtelen talpra állni, súlyosbítva ezzel az európai menekültválságot.
Keleti szomszédjában, Egyiptomban ugyancsak 2011-ben eufórikus hangulatban döntötték meg Hoszni Mubarak hatalmát, és ünnepelték a demokratikusan megválasztott Mohamed Murszit.
Hogy két évvel később Amerika és Európa már Mubarak egyik bizalmi emberét, a puccsal hatalomra került Abdel Fattáh esz-Szíszit üdvözölje.
Murszi ugyanis elfelejtett szólni, hogy az őt támogató iszlamista Muszlim Testvériség tényleg testvérszervezetének tekinti a Hamászt, és olyan különösebb gondja a Sínai-félszigeten tevékenykedő iszlamista milíciákkal sem volt.
Murszi megdöntése tipikus példája volt annak, hogy a kiszámíthatóság olyakor felülírja a demokratikus elveket.
Erről Mahmúd Abbász palesztin elnök is mesélhetne, akinek 2009-ben járt le a mandátuma, de a Fatah–Hamász-viszály miatt azóta nem sikerült új választást kiírni. Abbászt ettől még a palesztinok legitim képviselőjének tekintik a nemzetközi porondon, és senki nem kérdez semmit.
Az pedig már napjaink tragédiája, ahogy Szíriában a nagyhatalmak lassan öt éve képtelenek megegyezni, hogy kit is szeretnének a hatalomban látni.
Jeffrey D. Sachs öt dolgot javasol Washingtonnak és a közel-keleti országoknak, amelyek megoldást jelentenének a káoszra:
Ezek pedig olyan kihívások, amelyek mellett hosszú távon eltörpül, hogy Bassár el-Aszad szíriai elnök maradjon-e, vagy sem. Amit egyébként is a helyiekre kellene bízni.