A sorozatgyilkos, akit a rendőrök fedeztek

2018.03.18. 20:00

1924 tavaszán az észak-németországi Hannoverben rettegéshullám lett úrrá. A lakók farkasemberről, gyerekmészárlásokról és furcsa ízű húsokról beszéltek. A háttérben egy középkorú csavargó állt, aki fiatal fiúkat csábított fel a lakására, ahol megerőszakolta őket, majd átharapta a torkukat, feldarabolta őket, a maradványokat pedig a folyóba dobta. Sokszor azért gyilkolt, mert társa meg akarta szerezni az áldozatok ruháit.

Tolvajból besúgó

Friedrich Haarmann 1879. október 25-én született. Anyja belehalt a szülésbe, az apja egy mozdonyfűtő volt, akit Haarmann gyűlölt. A fiatal fiú egyre erőszakosabban viselkedett, apja megpróbálta bezáratni egy elmegyógyintézetbe. Az orvosok viszont csak annyit állapítottak meg a fiatal Haarmannról, hogy korlátozottak a szellemi képességei, de nem utalták be zárt intézetbe.

Haarmann ekkor kezdte el bejárni az országot, csavargó életet élt. Alvilági körökben mozgott, a rendőrök pedig gyakran elfogták. A bűnőzők egy kisstílű, buta, ugyanakkor kedves tolvajnak tartották, aki bármikor segített pénzzel vagy tanáccsal a társainak. A rendőrök pedig azért kedvelték, mert mindig nyugodtan tűrte, amikor őrizetbe vették. Akkor sem volt vele probléma, amikor börtönbe zárták. Mintarabként viselkedett, aki viccelődött a őrökkel. Többnyire zsebtolvajlásokért, kisebb lopásokért ült, de előfordult, hogy azért büntették meg, mert

kisgyerekek előtt mutogatta magát. 

Fritz HaarmannForrás: Wikimedia Commons

1918-ban öt év után szabadult, amikor a háború miatt teljesen feldúlt Németországban káosz uralkodott. A törvények és a rend hanyatlott, ami kedvezett a Haarmannhoz hasonló csalóknak. A férfi visszatért Hannoverbe, ahol a legtöbb idejét egy pályaudvar melletti piacon töltötte. Ott összebarátkozott menekültekkel, csavargókkal, köztük több fiatal fiúval, akik megszöktek otthonról.

Haarmann azzal, hogy kedves volt hozzájuk és tanácsot adott nekik, a bizalmukba férkőzött. Csokoládét és cigarettát adott nekik, és éjszakai szállást is felajánlott néhányuknak.

Szerzett egy lakást a Cellar strasse 27. szám alatt, aztán házalni kezdett: húst és használt ruhákat adott el. A háziasszonyok mind tőle akartak vásárolni, mivel olcsón adta az áruját. Akkor azonban még senki nem sejtette, hogy milyen húst vagy ruhát is vesz meg a férfitól.

Akkoriban az estéket a pályaudvaron töltötte fiatal fiúk társaságában. Elég volt néhány hét ahhoz, hogy mindenki ismerje a nevét a környéken. Az emberek megszerették, a szociális gondozók pedig már úgy beszéltek róla, mintha közéjük tartozna.

A rendőrökkel kölcsönösen segítették egymást: míg őt besúgóként alkalmazták, a nyomozók egyszerűen nem vettek tudomást a kisebb lopási ügyeiről.
Rengeteg információt osztott meg a bűnözőtársai rejtekhelyéről, tervezett akcióikról. Detektívnek becézték, és fedezték akkor is, amikor házkutatást kellett tartaniuk a férfinél. A 16 éves Friedel Rothe szülei ugyanis bejelentették fiúk eltűnését, akit Haarmannal láttak utoljára. 

Fritz Haarmann (középen) nyomozókkal, 1924 novemberébenForrás: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

Az, hogy a rendőrség csak felületesen kutatta át a lakását, még inkább felbátorította a férfit. A gyerekeket ugyanis megerőszakolta és kegyetlenül meggyilkolta.

Áldozatainak átharapta a torkát, majd feldarabolta a holttesteket, amelyekről a húst leszedte és eladta.
A meggyilkolt fiúk csontjait a közeli Leine folyóba dobta. Egy évvel később társat is talált a gyilkosságokhoz.

Megrendelt gyilkosságok 

Hans Grans húszéves volt, amikor elszökött otthonról. Magas és vékony volt, beképzelt, érzéketlen. Olyan személyiség, aki folyamatosan sértegette a nála 20 évvel idősebb Haarmannt. Együtt költöztek be a Neuestrasséra, majd a Rote Reihe sikátorba, közel a Leine partjához.

Ha Gransnak megtetszett egy fiú ruhája, megparancsolta Haarmannak, hogy ölje meg, hogy megszerezhesse a ruháit.
A szomszédoknak ekkor már feltűnt, hogy egyre több fiú fordul meg náluk, akiket bemenni még láttak, de távozni sosem. Néha rendőrök is megfordultak a lakásban, eltűnt gyerekeket keresve, de mindig azt állapították meg, hogy a férfinak semmi köze nincs az eltűnt gyerekekhez.

Egy reggel Haarmann beszélgetni kezdett az egyik szomszédjával. A kezében egy vödrött tartott, ami egy papírral volt letakarva. Miközben beszélt, a papír lecsúszott, az asszony pedig észrevette, hogy

a vödör teli van vérrel.

Mivel a nő tudta, hogy Haarmann húst árul, azt hite, hogy disznóvér van a vödörben, ezért nem fordult a rendőrséghez.

Egy másik szomszédja pedig hallotta, hogy a férfi éppen húst vág a szobájában, ezért átment hozzá, és megkérdezte, hogy kaphat-e belőle, mire Haarmann mosolyogva azt felelte:

„Nem, majd legközelebb."

A nő ekkor meglátott egy fiút, aki mozdulatlanul feküdt a padón. A hidegvérű gyilkos azt mondta, hogy a fiú alszik, és ne ébressze fel.

Volt olyan is, hogy a tőle vásárolt hús ízét furcsának találták, ezért elvitték egy rendőrorvoshoz, aki csak annyit mondott rá, hogy disznóhús.

A lebukás 

1923-ban Haarmann nem csupán besúgó szerepet töltött be, de egy nyomozóirodát is nyitott egy vezető beosztású rendőrrel együtt.

Eközben folyamatosan árulta a meggyilkolt fiatalok ruháit. Nem törődött azzal, hogy lebukhat, hiszen bízott a rendőrség oltalmában.

Így kerülhetett egy nőhöz egy véres zokni, és így vehette észre egy férfi, hogy Grans olyan öltönyt visel, amit korábban egy pályaudvaron kószáló fiún látott.

Az újságok egyre többet írtak arról, hogy Hannoverbe érkező fiúk tucatjai tűntek el.

Ekkor a víz egy koponyát mosott a partra, melyre a folyónál játszadozó gyerekek találtak rá.

A fej annyira kicsi volt, hogy vélhetően egy kisfiúé lehetett. Alig egy hónap múlva még kettő került a felszínre. Az emberek teljesen felháborodtak. 

A rendőrök próbálták eltusolni az ügyet. Azt mondták, hogy valószínűleg a Hannovertől 43 kilométerre fekvő Alfeldből sodorhatta el a víz a koponyákat. A városon akkor tífuszjárvány söpört végig, és sok gyereket eltemettek.De a hannoverieket ez nem győzte meg: egy szörnyetegről beszéltek, aki

éjszakánként elrabolja és felfalja a fiatal fiúkat. 

Ugyanakkor egyre többen figyeltek fel Haarmannra, és a rendőrfőnöknek így muszáj volt lépnie. Berlinből "hozatott" nyomozókat, akiknek az volt a dolguk, hogy a pályaudvaron figyeljék Haarmannt.

1924. június 24-én a férfi újra gyilkolni akart: egy fiút próbált meg rávenni arra, hogy menjen fel vele a lakására, de ő ellenállt.

Veszekedni, majd verekedni kezdetek, ezért őrizetbe vették őket a rendőrök. A férfit a rendőrkapitányságra vitték, miközben otthonában újabb házkutatást tartottak.

Detektívek nyomoznak Haarmann padlástéri szobájában 1924 decemberébenForrás: Wikimedia Commons/Bundesarchiv


Haarmann egykori rendőrbarátai nem gondolták volna, hogy az a látvány fogadja őket:

a falakat vér borította, a szobában halmokban álltak az áldozatok ruhái, személyes tárgyai.

A gyilkos próbálta menteni a helyzetet. Azzal állt elő, hogy húst doglozott fel a lakásán és használt ruhákat árul. Az egyik meggyilkolt fiú anyja viszont felismerte gyereke kabátját Haarmann főbérlőjének a fián.

A férfi ekkor megtört, és mindent bevallott, beleértve azt is, hogy Grans felbujtotta a gyilkosságokra.A fiatal férfit azonnal letartóztatták. Közben újabb csontokat sodort a partra a Leine, ezért kikotorták a meder fekete iszapját.

Ezrek nézték árgus szemekkel, ahogy több száz csontot hoznak a felszínre.

A bírósági tárgyalás

A párost 27 fiatal meggyilkolásával vádolták meg. Haarmann a tárgyalását bármikor megszakíthatta. Amikor az egyik áldozat anyja vallomást tett, és kiborult, a férfi arra kérte a bírót, hogy hadd gyújtson rá egy szivarra. Megengedték neki.

Haarmann (lakása alaprajza előtt ül) 1924-es tárgyalása soránForrás: Wikimedia Commons/Bundesarchiv


Egy másik tárgyalási napon pedig az nem tetszett neki, hogy túl sok nő van a teremben, ami helytelen, ugyanis úgy gondolta, hogy az ügy csak férfiakra tartozik.Amikor áldozatai nevét olvasták fel, és megkérdezték, hogy megölte-e őket, volt, akinél azt mondta „Éppen lehetséges", míg másnál azt válaszolta, hogy „Ebben nem vagyok biztos".

Sőt, amikor Hermann Wolf apja megmutatta neki fia fényképét, Haarmann felháborodott, és azt mondta a férfinak:

Egy ilyen ronda alakra, mint amelyik a képen van, nem néztem volna rá kétszer. Maga azt mondja, a fiúnak még saját ingje sem volt, a zokniját meg spárgával kötötte a lábára. A fenébe, szégyellheti magát, hogy így járatta! Rengeteg ilyen szemét kölyök cselleng mindenfelé. Ember, gondolja meg, mit beszél! Egy ilyenre oda se bagóztam volna!"

A gyilkos a bíróságon azzal hencegett, hogy amikor a rendőrök házkutatást tartottak nála, az eltűnt fiú levágott feje egy újságpapírba tekerve a tűzhely mögött volt.

A tárgyalásra több mint kétszáz tanút hívtak be. Mindenki undorodott a hidegvérű gyilkostól, főképp akkor, amikor az ügyész megkérdezte tőle, hány gyereket ölt meg, mire Haarmann félvállról válaszolta, hogy harmincat vagy negyvenet.

Amikor pedig arra kellett felenie, hogy ő ölte meg áldozatait, rezzenéstelen arccal felelte:
Elharaptam a torkukat"De amikor felmerült, hogy Grans nem bűnös, Haarmann elvesztette a hidegvérét. Azt kiabálta, hogy csak azért ő gyilkolta meg a fiúkat, mert társa még túl fiatal volt az ilyesmihez. Elmondta, hogy Grans a gyilkosságok idejére elment a lakásból, majd reggel visszatért. Haarmann azt is elmondta vallomásában, hogy volt egy alkalom, amikor Grans akkor kereste fel, amikor ő éppen a holttestet darabolta fel. Grans türelmetlenül kérdezte, hogy hol van már az öltöny. Haarmann leült az ágyra, kezébe temette az arcát, mire Grans odalépett hozzá, és azt mondta neki:
Ne hagyd, hogy egy olyan apróság, mint egy hulla, felizgasson!"A fiatal férfi mindent tagadott. Haarmann pedig azt mondta, hogy inkább végezzék ki, mintsem őrültek közé kerüljön. Több orvos is megvizsgálta, és megállapították, hogy beszámítható.

Elítélik a sorozatgyilkost

Zsúfolásig megtelt tárgyalóteremben hirdették ki a halálos ítéletet. Tizenkét fegyveres rendőr figyelte a hallgatóság számára fenntartott karzatot az ítélethozatal napján, egy ismeretlen ugyanis azzal fenyegette meg Haarmannt, hogy agyonlövi.

Haarmann az utolsó nap már így beszélt:
Azt hiszik, nekem élvezet ölni? Az első alkalom után nyolc napig rosszul voltam. Ítéljenek halálra! Csak igazságot akarok! Nem vagyok őrült. Igaz, gyakran kerülök olyan állapotba, hogy nem tudom, mit teszek, de ez nem őrültség. Nem fogok kegyelmet kérni, nem lesz fellebbezés. Csak egy kellemes estét szeretnék eltölteni a cellámban, kávéval, sajttal és szivarokkal, azután elátkozom az apámat, és úgy megyek a kivégzésemre, mint a lakodalmamba."

Fritz Haarmann, a hannoveri ítélet után 1924 decemberébenForrás: Wikimedia Commons/Bundesarchiv

Másnap,

1924. december 19-én Friedrich Haarmannt lefejezték. 

Gransot pedig életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték, melyet később tizenkét évre módosítottak. Azt, hogy pontosan hány fiút gyilkoltak meg, sosem sikerült kideríteni, de a rendőrség több mint százra teszi az áldozatok számát.