A Maldív-szigetek a világ egyik legszomorúbb országa

2018.04.30. 07:01

Fehér homok, vakítóan kék tenger, luxus felsőfokon. A világ így ismeri a Maldív-szigeteket és ez a kép nem is áll messze az egyik valóságtól. A másik valóság egy borzalmasan szegény ország képét vetíti elénk, ahol szomorú emberek tengetik az életüket egyik napról a másikra. Ahol a föld és az óceán lassan belefullad a műanyagba és a PET-palackokba. Erről a másik Maldív-szigetekről beszélt a 17 éve Malén élő Kiss Csaba az Origónak.

Két Maldív-szigetek van, ebben egészen biztosak lehetünk. Az első a luxus és a csoda keveréke. A második az igazi Maldív, amelyet csak nagyon kevés idegen láthat. Szándékosan rekesztik ki az ideérkezőket a valóság megismeréséből?
Talán a világ egyetlen olyan országa ez, ahol a turizmus pillanatokra sem érintkezik a mindennapi valósággal.

A repülőtérről ugyanis a gyorshajók, vagy a hidroplánok azonnal a luxusszigetekre viszik a vendégeket, akik Maléba egyáltalán nem jutnak be. Ez egy nagyon tudatos törekvése az itteni kormányzatnak. Úgy gondolják, hogy amit az emberek nem látnak, az nem létezik.

Miért alakult ez így?
Először is, nem mindig volt ez a megoldás. Régebben, amikor a repülőgépek este indultak el Maléról, a turistákat kidobta délben a szálloda, aztán pár órát elsétálgattak Malén. Vásárolgattak, aztán hazamentek. Most, hogy tudatosan távol tartják az utazókat, a városi ajándékboltok nagy része is tönkrement. Van a dolognak egy másik oldala is.

A Maldív-szigetek politikusai nemcsak a turistákat, de a különféle szigeteken élőket és dolgozókat is elszigeteli attól, hogy megismerjék a valóságot. Itt a népet kordában kell tartani.

Kiss Csaba 17 éve él a Maldív-szigetekenForrás: Lantos Gábor

A szigeteken élő indiai, bangladesi vendégmunkások az év 11 hónapjában el sem jönnek onnan, amikor pedig egy hónapra hazamehetnek, akkor sem hozzák be őket a fővárosba – mondjuk nem is nagyon lehetne hová tenni őket, akkora a zsúfoltság.

Arra is odafigyelnek, hogy a Malén élők ne szembesüljenek azzal, milyen az élet egy luxus-nyaralószigeten. Nagyon keveset tudnak erről. Malén 120 ezer ember lakik, abból maximum 1000-1200 olyan van, akinek lehetősége van arra, hogy megtekintse a földi paradicsomot.

Tizenhét éve él az Indiai-óceán közepén ebben az országban. Mivel foglalkozik, és hogyan került ide?
Fiatalkoromban arról álmodoztam, hogy futballista leszek, de két egymást követő térdműtét összetörte az álmaimat. Édesapám 1996-ban jött ide először edzőnek, mondta, jöjjek ki vele. Az orvosok 19 éves koromban azt mondták, nem focizhatok. Itt, az akkori homokos pályákon megpróbálkoztam a játékkal, de nem ment.

Kiss Csaba és a maldívi gerelyForrás: Lantos Gábor

Az igazság az, hogy nem nagyon találtam otthon a helyem.

Visszajöttem, megismertem a feleségemet, Yaznee Nasheedát, aki 1996-ban az atlantai olimpián a női 800 méteres síkfutásban indult. Jordániában vettem feleségül, aztán megszületett a két fiúnk, Attila és Álmos. Először labdarúgóedző voltam, alacsonyabb osztályú csapatokat vezettem, nyertem bajnokságot is. Sőt, fociedzőként veretlen maradtam. Innentől nagy kanyart vett az életem. Három évig az itteni nemzetközi iskola sportigazgatója voltam, így láttam, hogy mennyire bajban van a helyi sport. Egy ausztrál emberrel dolgoztam együtt. Amikor őt elküldték, és hoztak helyette egy fogalmatlan indiait, én is továbbálltam. Ekkor mondtam a feleségemnek, hogy csináljunk egy saját sportklubot. Öt éve a helyi fiatalokat tanítjuk a mozgáskultúra fontosságára. Annyira sikeresek lettünk, hogy egyrészt a megnövekedett létszámot is nehezen kezeljük, másrészt elkezdtük zavarni a helyi döntéshozókat.

Rengeteg gyerek és fiatal szeretne sportolni Kiss Csaba klubjábanForrás: Lantos Gábor

Mi voltunk az első akadémia, aki külföldre ment sportversenyre. Malajziában egy ottani sportiskolát a tollaslabda kivételével minden sportágban megvertünk. Mi csináltuk meg az ország első atlétikai pályáját. Kezdetben lehülyéztek ezért, ma már mindenki ott szeretne sportolni.

Mielőtt leültünk beszélgetni, azt mondta, hogy a Maldív-szigetek irányíthatatlan ország. Miért az?
A Maldív-szigetek vezetőinek gondolkodásából teljesen hiányzik a koncepció. Tizenöt évvel ezelőtt a vidéki szigetek többségén volt pár ház, egy telefonfülke, de a szemközti, száz méterre lévő másik szigetre már nem lehetett átmenni, mert nem volt hajó.

Nem mind arany, ami fénylik, azaz a Maldív-szigetek másik arca, amelyet jól ismer a világForrás: Sputnik/Natalia Seliverstova

Szándékosan alakult ez így, mert nem szerették volna, ha az emberek mozognak, érintkeznek egymással. Sokkal könnyebb a népet így kordában tartani. Az elhibázott koncepció mára abban csúcsosodott ki, hogy minden fejlesztés a fővárosban, Malén zajlik, vidéken meg semmi sincs. Természetesen nem a luxusszigetekről beszélek, mert ott tejjel-mézzel folyó Kánaán épült fel. A hétköznapi emberek fizetése rettentően alacsony, éppen ezért nem tudnak elmenni sehova.

A hatalom érdeke az, hogy vidéken az emberek ne találkozzanak egymással, ne gyülekezzenek, ha pedig valaki mindenképpen menni akar, az jöjjön a fővárosba, ahol mindent kontroll alatt tartanak. Lassan el kellene jutni oda, hogy északon és délen is egy-egy régióközpont jöjjön létre. Északon Hanimaadhoo, délen Gan lehetne ez egy-egy komolyabb repülőtérrel. Ez lehetne a kezdet, amely egy kicsit kimozdítaná az embereket. Ez csak szándék és akarat kérdése, ami most hiányzik.

Miközben a Maldív-szigetek a turizmusból felfoghatatlan összegű bevételre tesz szert, ez egy nagyon szegény ország. Ezt az ellentmondást hogyan lehet feloldani?
A legfontosabb, hogy az összes – mintegy 120 – nyaralósziget négy helyi család kezében van, hozzájuk folyik be a temérdek pénz. De onnan már nem kerül ki, ezek a családok nem figyelnek arra, hogy akár a főváros, akár a vidék fejlődjön.

Az ENSZ tonnaszámra küldi ide a rizst és a cukrot – mintha ezzel minden meg lenne oldva. A nép gondolatban nem jutott tovább annál, hogy a tengerből kifogott halon és a rizsen kívül mást is lehetne még enni.

Bevásárlás egy maléi kisboltbanForrás: Origo

Ők megelégednek ezzel. Miközben vannak olyan szállodák, ahol egyetlen éjszakáért harmincezer dollárt kérnek el. Ez a hotel hatszobás, tehát egy nap alatt száznyolcvanezer dollár bevételre tesz szert. Egy üveg sör harminc dollár. Tehát: fizetsz azért, mert idejöttél, fizetsz azért, mert ott laksz, fizetsz azért, mert napközben eszel és iszol. A bevételek negyven százalékára adó formájában teszi rá a kezét a kormány, csak éppen nem tudni, mire megy el a pénz. Hogy nem Malé fejlesztésére, az egészen biztos – csak rá kell nézni a fővárosra. Nem volt ez mindig így.

Húsz évvel ezelőtt fehér homokos és tiszta tengerpart ölelte körbe Malét. Egyetlen emeletes ház sem volt a városban. Mára minden csupa kő. Csak felfelé lehet építkezni, mert nincs hely a további terjeszkedésre. Malé teljesen elvesztette az identitását és az egykori romantikus jellegét. A város és a környező szigetek azért fulladnak bele a műanyagba és a PET-palackokba, mert a csapvíz ihatatlan, így másképp nem lehet megoldani az ivóvízfogyasztást. Csakhogy el kellene magyarázni az embereknek, hogy a flakonokat ne szórják a tengerbe vagy az utcára.

Malé kikötőjében erre a hajóra rakják fel a főváros szemetét, amelyet aztán a közeli szemétszigetre visznek és elégetnek. A műanyagot isForrás: Origo

Esetleg a befolyó milliárdokból legalább a fővárosban megoldani ezt a nagyon fontos kérdést. Az egyik szigeten van az ország szemétégetője, ahol szemrebbenés nélkül égetnek el mindent – szabadtéren. És ott emberek dolgoznak. Nézze meg Malé kikötőjét, ahol egy óriási markológép egész nap rakja a hajókba a felgyülemlett szemetet. Én itt élek, ideköt minden, de ha ma azt mondaná valaki, hogy telepedjek le Malén, egészen biztosan nemet mondanék. 1996-ban 30-40 ezer ember élt itt. Ma ennek a háromszorosa. És ebből a világ szinte semmit sem tud.

A fejlődés egyik jelentős lépése, hogy kínaiak építik azt a hidat, amely a repülőteret és a fővárost köti majd össze?
Igen, de ennek a beruházásnak nem sok értelme van. Malén már nem lehet közlekedni. Senki nem mérte fel, mi fog történni akkor, amikor a hídról beömlenek az autók és motorok a fővárosba. A kínaiak „ingyen", pontosabban hitelre építkeznek.

Kínaiak építik meg a Malé és a repülőtér közötti hidat a Maldív-szigetekenForrás: AFP/-

Ha a Maldív-szigetek nem fog tudni nekik a végén fizetni, ráteszik a kezüket két-három luxusszigetre, amely hipp-hopp az övék lesz. De ez errefelé nem újdonság. Srí Lankán szintén a kínaiak építettek Hambantotában egy kikötőt és egy ipari parkot. Az ország nem tud fizetni, most arra készülnek, hogy az egész 99 évre a kínaiaké lesz. Hasonló konstrukció a Maldív-szigeteken is előfordulhat.

A luxusturizmus a végtelenségig biztosítja majd a Maldív-szigeteknek a nem létező jólétet?
Igen. A vendégek csaknem kétharmada visszajáró turista. Azt mondják, aki egyszer itt volt és van rá pénze, soha többé nem megy máshová nyaralni.

Mi a varázsa egy olyan helynek, ahol a napozáson, a fürdésen és az evésen-iváson kívül semmi mást nem lehet csinálni?
Pont ez. A világ ma már annyira stresszes, hogy az ideérkezők nem vágynak másra. Döglés a parton, nézegetni a cápákat, búvárkodni. A Maldív-szigeteken a határ tényleg a csillagos ég. Ezt az a magyar séf is tudja, aki az egyik luxusszigeten csinálta meg a szerencséjét. A szaúdiak által megvett nyaralóhelyen egyszer csinált egy Újházi-tyúkhúslevest. Mondanom sem kell, hogy a sejk olyat még sosem evett. Volt némi kockázat a dologban, de annyira jól sikerült, hogy a ház ura elővett pár vaskos dollárgurigát a zsebéből, és a magyar srác kezébe nyomta. 25 ezer dollár volt a leves fizetsége.

A Maldív-szigetek luxusturizmusa még hosszú ideig biztosítja az ország anyagi jólététForrás: hemis.fr/GARDEL Bertrand / hemis.fr/Gardel Bertrand

A magyar séf azóta főzött David Beckhamnek, vagy a Swarovski cég tulajdonosainak is. A Maldív-szigeteken minden lehetséges.

Ha arra szottyan úri kedved, hogy gulyáslevest egyél, akkor az első szó az, hogy elnézését kérnek, mert az biztos, hogy a hűtőben nincsenek meg az ehhez valók. A második az, hogy telefonálnak Budapestre, és két nap múlva itt van minden, ami egy jó gulyáshoz kell. Tényleg csak pénzkérdés az egész. Most mondjam azt, hogy a David Beckham által bérelt szigetre egyszer eljött koncertezni a Spice Girls? Húsz embernek daloltak a lányok. Ezek számomra felfoghatatlan dolgok.

Ahogy hallgatom, nem tudok attól a gondolattól szabadulni, hogy miért nem jut a helyiek eszébe, hogy mindaz, ami itt megy, az ő országukban, az ő földjükön zajlik.
Higgye el, eszükbe jut, de a külföldiek utálatán túl mást nem nagyon tudnak tenni. Az emberek mindenhol irigyek – itt sincs ez másképpen.

Közben arra nem jönnek rá, hogy a lustaságuk legyőzésével, a tanulással, a kemény munkával ők is előbbre juthatnak. Mondjuk, nehéz úgy előrelépni, hogy az ember mindig csak a rosszat látja.

A kör akkor itt bezárult?
Lényegében igen. Az itteni gondolkodásmód megváltozására a következő száz évben nem látok lehetőséget. Pedig nem kellene mást tenni, mint a turizmusból befolyó összeget szétosztani, és hagyni, hogy az emberek boldogok legyenek.

A Maldív-szigetek boldog ország?
Nem. A világ egyik legszomorúbb országa és leggyönyörűbb helye. El kellene menni megnézni egy-egy vidéki szigetet. Azok a helyek úgy néznek ki, mint a Paradicsom. Érintetlen természet, a fákon roskadozott a mangó és a banán, az óceán tele volt hallal, a föveny olyan szép volt, mint a filmeken. Ezen a szigeten csak pár ember élt.

Madártávlatból tényleg olyan, mint a ParadicsomForrás: ONLY FRANCE/HENRI TABARANT / ONLYWORLD.NET/Henri Tabarant

Volt nekik egy roskadozó viskójuk, amelynek csak egy fala volt, azon az oldalon, ahonnan az eső érkezett. Az emberek minden reggel kiültek egy özönvíz előtti kempingszékbe, és ott voltak délig. Akkor ebédeltek, majd visszaültek. És ez így ment egész héten, egész évben. Ott a ház, ott a rizs és a cukor – kész.

Arra nincs igényük, hogy egy kávét megigyanak. Közben azt magyarázzák, hogy az a hely jobb, mint Szingapúr. Mondja ezt egy olyan ember, aki sosem mozdult ki onnan. Így tényleg nagyon nehéz egyről a kettőre jutni.