Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
A 18. században Japánban két alvilági csoport erősödött meg: az egyik szerencsejátékokkal foglalkozott, a másik pedig kereskedőkből állt, akik különféle orvosságokat árultak. A csoportok tagjai többnyire szegények és a társadalomból kirekesztett emberek voltak.
Szigorúan betartották a saját szabályaikat, mint például a szervezet titkainak megtartása, hűség a többi taghoz, az alá-fölé rendeltség tisztelete.
Az ojabun irányította a többi tagot. Bár sokan legális tevékenységet végeztek, gyakran keveredtek bele bandaháborúkba, vesztegetési és zsarolási ügyekbe.
A szerencsejáték már régóta hozzátartozik a japán kultúrához, noha már a 7. századtól kezdve tiltották. Először építkezések mellett jelentek meg, amikor is tisztviselők hívták a munkásokat a játékba, hogy kicsalják minden pénzüket. Ezután főútvonalak mentén, majd a városok szélső részein is felbukkantak. A csoportok gyakran béreltek fel gazdájukat vesztett szamurájokat, hogy fegyveres őrként vigyázzanak rájuk.
A szerencsejátékkal üzérkedő csoportoknak köszönhető a jakuza elnevezés is.
Az egyik kártyajátékban a ja-ku-za szótagok jelentik a 8-9-3-as számkombinációt, amely a nyerő helyzetet jelenti.
A jakuzába csak férfiak kerülhetnek be. A tagokat minden esetben beavatják, a beavatásnak pedig szertartása van. Szakét, azaz japán pálinkát isznak, és hűségesküt tesznek a vezérnek és a közösségnek.
A képre kattintva galéria nyílik!
A szaké a vért jelképezi, így egyfajta vérszövetséget kötnek.
Isznak a csészéjükből, majd cserélnek. Ezután már a jakuza lesz az új család, ami azt jelenti, hogy a szülő, a feleség, de még a gyerek is mindig háttérbe szorul.
Minden tag a ranglétra legalján kezdi, és először csak kisebb feladatokat bíznak rájuk, illetve a verőlegények toborzását.
Amikor egy jakuzatag elkövet valamiféle bűnt, vagy ki akar lépni a csoportból, a jubicume nevű szokással kell az ojabun elé állnia. Ilyenkor a tag kap egy kést és egy rongyot a vezetőjétől, azután
le kell vágnia kisujjának az utolsó percét, majd a rongyba csavarva átnyújtania az ojabunnak bocsánatkérésként.
Ez a szokás azért jött létre, mert Japánban a fő fegyver a kard volt. Ha levágták az ujjukat, kevésbé tudtak jól harcolni a szamurájok. Manapság egyre kevesebbet használják ezt a szokást, hiszen árulkodó jel lehet a rendőrségnek egy-egy levágott ujjú férfi.
Kevésbé elterjedt volt a szeppuku, ami a súlyos bűnökért járt.
A bűnös jakuza saját magát szúrja hasba, majd amikor fájdalma elviselhetetlenná vált, lefejezték.
A jakuzák védjegye a gyakran egész testüket beborító tetoválás, az irezumi, amit élesített bambuszból és fémtűkkel, vésőkkel készítenek,
akár több száz órán át.
Eredete egy kínai regényhez vezethető vissza, amely kínai rablókról szól, de magát a könyvet japánok illusztrálták. A könyv főhőse Lu Zhishen, egy erős és hűséges, ugyanakkor társadalmilag kirekesztett férfi, akinek egész testét tetoválások borították.
Az irezumi mesterek hollétét nagy titok övezi,
és nem könnyű megtalálni őket, ugyanis nincsenek legális szalonjaik, ahol bárki tetováltathat magára. A tetováló művészek visszautasíthatják a jakuzák kérését is, ha az nem tetszik nekik.
A képre kattintva galéria nyílik!
A tetoválás annyira összefonódott az alvilággal a japánoknál, hogy gyakran kirekesztik maguk közül őket: sok nyilvános fürdőből és uszodából kitiltották a tetovált embereket.
A jakuza tagjai manapság sötét öltönyt, fehér inget és fekete napszemüveget viselnek.
A hosszúnadrágot és a hosszúujjú inget azért hordják, hogy eltakarják az egész testüket beborító tetoválásokat.
A börtönt is megjárt jakuzák között pedig elterjedt a szokás, hogy péniszük bőre alá annyi gyöngyöt tetetnek be, ahány évig raboskodtak.
Ha beavatták az új tagot, akkor az bekerül egy hierarchikus, családszerű rendszerbe, amely sok közös vonást mutat a szicíliai maffiával. Az ojabun, vagyis a vezér egy apának felel meg, aki biztonságot, ételt és italt biztosít a kobunjainak, vagyis a gyerekeinek. Ők állnak a képzeletbeli piramis legalsó szintjén, ők vannak a legtöbben és ők a leginkább feláldozhatók.
Ebben a rendszerben nincs demokrácia, és mindenki feltétlen engedelmességgel tartozik az ojabunnak.
Ez az egyik biztosítéka a stabil működésnek.
A képre kattintva galéria nyílik!
A mindzsii kainju bórjoku, vagy röviden minbó egyik roppant hatékony módszere annak, hogyan szedjenek ki a japán maffiózók pénzt az emberekből.
Egyszerűen csak
átad egy névjegykártyát a jakuzatag, úgy, hogy az ingujja felcsússzon közben, és tisztán látszódjon a tetoválása.
De a jakuza levágott ujját is megmutathatja. Így tulajdonképpen semmiféle erőszak nem történt, ami bizonyíthatná a törvénytelenséget, de a jakuzák mégis megszerzik, amit akarnak. Ez a módszer az 1990-es években terjedt el, és mind a mai napig használják. Akkoriban a gazdasági fellendülés a jakuzának is kedvezett. Törvényesen működő üzletekbe léptek, építkezéseken, az ingatlanpiacon és a tőzsdén is felütötték a fejüket. Persze ezeket sem legálisan intézték. Építkezési területekhez úgy jutottak hozzá, hogy elzavarták annak tulajdonosát. Zsarolással és uzsorázással elértek mindent, amit csak akartak. Nemcsak egyszerű embereknek, de cégeknek is adtak nagy összegű hiteleket, amit hatalmas kamattal – és nem mellesleg erőszakkal – követeltek vissza.
Mindennaposakká váltak a bandaháborúk: a jakuza csoportok az utcán estek egymásnak a területük védelméért.
A vezetők irodáikból irányították a csapatokat, a raktáraikat arra használták, hogy ott tárolják a fegyvereiket.
1990 februárjában a Jamagucsi-gumi Tokióba vonult, ami az Inagava-kai család területe volt.
Bandaháború robbant ki: közel 150 ember csapott össze, de csodával határos módon csak ketten haltak meg akkor.
Nem sokkal ezután 1990 szeptemberében, a Jamagucsi-gumi és az Inagava-kai ismét összecsapott. Akkor már heten haltak meg. Az áldozatok között volt egy középiskolás fiú is, aki a banda területén vállalt kerítésfestést. Őt is jakuzának nézték, ezért gyilkolták meg. Kilencen súlyosan megsérültek, köztük két rendőr. Az emberek ekkor kezdtek el igazán félni, és változásokat akartak. Közben a jakuza beszivárgott a legális cégekbe is. Ez egészen odáig fajult, hogy mára már teljesen behálózták nemcsak a politikát, de a gazdaságot is. A japán kormány és a rendőrség már képtelen kiiktatni a jakuzákat, minden törekvéseik ellenére.
A japán szervezett bűnözés ellen hoztak egy olyan törvényt, amely meghatározza, hogy mi számít bűnszervezetnek: minden olyan csoport, amelynek tagjai törvénytelenségeket és erőszakot követnek el.
Ha a szervezet tagjai bíróság elé kerülnek, csakis nyilvános tárgyaláson vehetnek részt, amit ha elveszítenek, hivatalosan is borjokudanná – vagyis erőszakos bűnözővé – nyilvánítják őket.
Ez azért fontos, hogy mindenki tudja róluk, hogy bűnözők. Ezek az elítélt emberek többek között nem követelhetik adósságuk elfelejtését, tulajdonosokat nem rakhatnak ki erőszakosan a házaikból, nem zsarolhatnak senkit és nem toborozhatnak. Ha ezeket megszegik, három hónaptól egy évig terjedő börtönbüntetést is kaphatnak.
A törvény továbbá létrehozott szervezeteket, amelyek felhívják az emberek figyelmét a jakuza veszélyeire, segítséget nyújt az áldozatoknak, és próbál segíteni a jakuzából kilépni próbálóknak.
A törvény nem bír igazi visszatartó erővel, ugyanis a fejeseket általában érintetlenül hagyja. Azonban némileg mégis hasznosnak mondható a törvény, a beiktatása után ugyanis visszaesett a jakuza tagok száma, és a hétköznapi emberek életéből is sikerült kiszorítani őket valamelyest.
