Az örök pillanat nyomában: Ciprus

Egyelőre még ingatag a béke Afrodité szigetén

Ciprusra sodort a jó élet. Nem nagy kaland, mondhatni, hiszen egy elég jól és régóta ismert, kedvelt nyaralóhely. Bevallom, hogy én még csak most jártam ott először, s bár megfordultam pár helyen a világban, valamiért tengerparton nem sokszor fordultam meg. Ez itt a szigorúan szubjektív ciprusi élménybeszámoló-sorozat első része. 

Azon gondolkodtam miközben mellkasig kigombolt ingemet lengette a mediterrán szellő, kezemben egy zöldalmás shisha füstölgött, hogy vajon mi ennek az egész helynek a bouquet-ja. Tekintetemet a bódítóan kék tengerbe fúrva, így támasztva, s pihentetve a lelkem, ajkamat biggyesztve töprengtem, néha kortyoltam egyet-egyet a fanyar sörömből is, de hosszú órák alatt sem jutottam előrébb. Figyeltem a homokot, a hozzám hasonlóan a mindennapokon töprengő pocakos-szakállas-atlétás, feketére cserzett bőrű tengerparti helyieket.

Átszaladt azokon a tekinteteken az élet minden öröme és bánata, a soha meg nem élt lehetőségek, az elmulasztott pillanatok, a régi szeretők, az ingemhez hasonlóan lengették az emlékeket a már említett mediterrán fuvallatok.

Mélyet szívtam a zöldalmás aromából, lassan eresztettem ki a füstöt, egy korty sör után elroppantottam egy olívabogyót. Sirályok hangja billentett ki csendes agóniámból, egyúttal adott választ rögtön a kérdéseimnek. Ide nem érdemes „valamiért” jönni. Ez azon kevés helyek egyike a világon, ahová a megérkezés élményéért jön az ember. Ahol „lenni” kell. Ahol levegőt kell szippantani, de mélyet. Ahol nem akarunk a jövőn morfondírozni, ahol az emlékeket is könnyű elengedni.

Ahol ott akarunk lenni a mostban.

Ha valaki a nagyvilági zajokért, a mámorító, gyors és hangos, pillanatok alatt elégetett élményekért jön, könnyen lehet, hogy csalódni fog. Ez az a hely, ahol a zselésen sűrű idő, a krémesen csordogáló órák legmélyére próbál eljutni a földi halandó. Csendes, lassú, de életre szóló válaszokért jönnek ide.

A szerző a szikla szélén Forrás: Hankó Viktor - Origo

Limassolban merengtem így, a sokméteres magasságú pálmafákkal két oldalról megtámasztott tengerparti sétány mellett, az egyik sörözőben. Az este miatt nagy volt a rendezkedés, fennforgás, valami focimeccsre készült a személyzet. Hogy miért pont itt táboroztam le? Előző este a mára már valami homállyá tompult okból kifolyólag (talán isteni bordák, jó sörök, ki tudja már!) ültünk le az egyébként fiataloktól hemzsegő helyen. Szó szót, közben pedig sör sört követett, sós tengeri illattal az orrban váltottunk világot.

Nőkről, tévedésekről, nagy hibákról, hangosan nevetve – férfias ügyek voltak azok.

Távozásunk angolosra sikerült. A bankkártyám nélkül. Másnap kora délután tértünk csak vissza, ahol rögtön széles mosollyal, derült tekintettel fogadtak, s egy kérdéssel, hogy ugye a bankkártyámért jöttem vissza. Már-már szűk családi körben tapasztalt melegség lengte át szívemet, megöleltük egymást a helyi sráccal, s gondoltam, leülök merengeni. Hát így esett ez meg. Ez a merengős nap Cipruson.

Mindennapi ciprusi hangulat Forrás: Hankó Viktor - Origo

A srác bizonyos tekintetben ritka kivétel volt, más tekintetben abszolút helyi műfajt képviselt. Előbbi alatt értem azt, hogy helyi mivolta kiemelte őt ezen a limassoli sétányon. Itt ugyanis szinte csak külföldiek dolgoznak a vendéglátásban (elképesztően sok a magyar, illetve a közép-európai). Utóbbi alatt pedig a közvetlenségét és kedvességét értem: Cipruson súlyos csuprokban mérik a vendégszeretetet.

Ciprus gyönyörű, de érdemes odafigyelni, mert jóval többet kínál, mint amit a legtöbben elhoznak onnan a szívükben.

Ott van mondjuk Ayia Napa, ami bizonyos részein nagyjából ugyanolyan szomorú, mint a nyári Siófok. Tele halálosan részeg fiatal német és angol turistákkal, hatalmas kígyóval a nyakában bóklászó, szintén hatalmas és pocakos pirospozsgás arcú fickóval, lengén táncoló szemnek kedves hölgyek, kommersz sörök tengere és millióféle színesebbnél színesebb EDM-masszát kínáló, amúgy pazarul tematizált klub, bár, diszkó és minden más. Ritkán az izgalmas, gyakrabban az igénytelenebb fajtából. Az a helyzet, hogy az amúgy pazar adottságokkal bíró Ayia Napán találkoztunk Alexandrával is, a fiatal, Prágában dizájnernek tanuló szlovák lánnyal, aki úgy döntött, hogy tanulmányait egy rövid időre hátrahagyva inkább belekóstol abba, amit a világ kínálni tud. Ciprusra a barátaival jött (akik azóta már inkább visszamentek Prágába, illetve Pozsonyba), ő pedig maradt, mert annyira beleszeretett a ciprusi életbe. Hat különböző európai nemzet fiataljaival dolgoznak együtt egy tengerparthoz közeli hangulatos bárban, ahol mindössze pár nap alatt állandó shishatörzsvendéggé váltunk. (A shisha nem más, mint a vízipipa.) De Alexandra ide vagy oda, én nem Ayia Napán találtam meg a magam Ciprusát.

Viktor Hankó (@viktorhanko) által megosztott bejegyzés, Ápr 25., 2018, időpont: 12:05 (PDT időzóna szerint)

Oké, akkor mondjam meg, hogy hol találtam meg a magam Ciprusát? Egyrészt ott, a tengerparton.

Másrészt pedig a kurioni színházban. Egy amfiteátrum a dimbek-dombok között, konkrétan a tengerre néző kialakítással.

Több mint háromezer fő falhatja ott a kultúrát a több mint kétezer éve felhúzott építményben. Bár amikor ott jártam, nem igazán volt ott előadás (pontosabban: egyáltalán nem volt), ám a hely hangulata, aurája, a fél tucat nép invázióját is túlélni képes kulturális ékkő tulajdonképpeni léte, mondhatni örökkévalója azért elég masszív élmény.

Konkrétan belénk hasít a pillanat emlékműve.

A 3500 éves „kőszínházban” a mai napig tartanak előadásokat Forrás: Hankó Viktor - Origo

Amúgy ez egy mai napig „üzemelő” intézmény, vagyis továbbra is előadások színhelyeként funkcionál. Sőt, az Ókori Görög Drámafesztivált is itt rendezik. Lehet, hogy túlzó a lelkesedésem, de ott állva, elképzelve azt, hogy itt pár ezer éves görög drámákat láthatunk... Elmúlik itt az idő – sokadjára mondom már.

De elmúlik az idő akkor is, amikor az Agioi Anargyroi barlang mellett állva, olyan kékséggel nyugtatja az ember a lelkét, amelyet az életben tényleg csak ritkán tapasztalhat meg. Amikor megértheti, hogy miért jelenti azt a „kék” angolul, hogy „szomorú”, amikor mardoshat a végtelen szomorúsága, közben pedig arcunkba csapnak a sziklákon megtörő hullámok. Mögöttünk a távolban fehérre festett házfalak, messziről már-már kopárnak tűnő hegyes tájak.

Elmúlik az idő akkor is, amikor a soha véget nem érő amerikai sztrádákhoz hasonló kacskaringós utak mentén, a semmi közepén vár ránk egy fagylaltoskocsi a tenger partján. Vaníliával a kezemben... édes Istenem... miért nem jártam itt eddig az életben?

Viktor Hankó (@viktorhanko) által megosztott bejegyzés, Ápr 22., 2018, időpont: 4:33 (PDT időzóna szerint)

Folytatjuk...