Wagnert is bíróság elé állítják

2018.09.22. 11:13

A nürnbergi mesterdalnokok és a nürnbergi per Bayreuthban, a kóros megfelelési kényszertől a hazugságok és érdekek leplezéséig.  

Judith Sargentini áll az Európai Parlament üléstermében, ajkán álszerény mosollyal, szemében az üdvözültek örömkönnyei, és bólogat: köszönöm, köszönöm.

A tapsolók közül többen felállnak és felé fordulnak, egy virágos ruhás nő, mint a nyúl lefut a lépcsőn, hogy szemből készíthessen fotót a nap, mit nap, az évszázad hőséről, de a közvetlen szomszédja is egy tablettel fotózza, készülnek a képek a Facebook, Insta- és Twitter-profilokra, mert persze mindenki akar egy kis részt magának a hihetetlen győzelemből. Sőt, vannak, akik fizikailag is részesülni akarnak a mámorító diadalból, mintha az érintéssel fertőzne, ezért hozzáérnek Sargentinihez, van vállveregetés és puszi a feje búbjára, ehhez egy asszonyság erőszakosan hátrahúzza a hősnőt, aki láthatóan vonakodik: persze, ő magának akarja a győzelmet, igazából nem akar adni belőle senkinek.

Sokan írtak már erről a jelenetről, sokféle jelzővel illették: szánalmas, kínos, nevetséges, felháborító. Nekem azonban Hans Sachs híres áriájának első sorai jutottak eszembe azonnal: Wahn! Wahn! Überall Wahn! Őrület! Mindenütt csak őrület!

Talán azért ugrottak be azonnal A nürnbergi mesterdalnokok sorai, mert Sargentini kisasszony – már ha meg nem sértem az egyértelmű nemi referenciával rendelkező szóval – pontosan úgy viselkedett, mint hőstenor – na, ez genderügyileg bonyolódik! – vagy a drámai szoprán egy operaelőadás végén.

Anne Schwanewilms (Eva), Klaus Florian Vogt (Walther von Stolzing) és Michael Volle (Hans Sachs) Bayreuthban A nürnbergi mesterdalnokok 2017-es előadásánForrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

Ami ebben az esetben tökéletes szerepzavar. Ugyanis Sargentini nem grál lovag vagy Hamlet, hogy egy másik műfajt is nézzünk, aki kénytelen volt a kizökkent időt helyre tenni – na de sikerült is neki! Ő egy politikus, egy bürokrata, aki elvégezte a feladatát, amellyel az Európai Bizottság – vagy Soros György - megbízta. 

Az, hogy egy politikai és adminisztrációs rendszer által kiadott feladat megbízottja úgy viselkedik, mint ünnepelt a családi születésnapi vacsorán, és személyes diadalként éli meg, hogy a feladatát a maga szempontjából jól elvégezte (a jelentését elfogadták – vagyis hát...), éppen azt bizonyítja, hogy mégsem bürokratikus feladatról van itt szó, hanem nagyon is személyes megbízásról, személyes és ettől kezdve nem objektív és pártatlan indítékokról és véleményről. De hát, ezzel semmi újat nem mondtunk Soros György leghasznosabb katonájáról.

De ha tovább bontjuk a rétegeket a jelenetről, a konkrét megbízás mögötti valódi megbízáson – Soros érdekein – túl is találni még valamit. Itt már a halhatatlanságról van szó. Milan Kundera leírja Halhatatlanság című regényében, hogy Bettina von Armin természetesen nem azért üldözte évtizedeken át szerelmével a nála majdnem negyven évvel idősebb Goethét, mert valóban beleszeretett, hanem mert halhatatlanságra vágyott. Goethe ugyanis már életében halhatatlanná vált, a becsvágyó Bettina – egy költő húga, és egy másik költő felesége– pedig hozzá akart érni, hogy így részesüljön a vágyott dicsőségből. Intenzíven levelezett például Goethével, ám Kundera szerint könnyű észrevenni, hogy a levelek nem a szeretett férfinak szólnak, hanem az utókornak, amely emlékezetével biztosítja a halandó emberek számára elérhető egyetlen halhatatlanságot: azt, hogy valakit a halála után sem felejtenek el. Ehhez persze nagy életmű, teljesítmény kell: legyen szó akár politikusról, művészről, katonáról vagy tudósról. Akinek ez nem sikerül, marad a lehetőség, valahogyan hozzákapcsolódni a halhatatlanhoz: Bettina, ha már feleség nem lehetett, a szerető és múzsa szerepén keresztül akart ebből részesülni. De végeredményben ez (is) rejlik egy egyszerű autogram vagy közös szelfi vágya mögött is. (Van persze ellenpélda is, egy másik csodálatos regényből. Thomas Mann Lotte Weimarban-ja érdekes módon szintén Goethe és egy régi szerelme kapcsolatáról szól. Csakhogy Lotte, akinek alakját a Wertherben tette halhatatlanná Goethe, egész életében küzdött ennek a csodálatos, de kéretlen ajándéknak a terhével.)

forrás: Enrico Nawrath / Bayreuther Festspiele

Kundera háromféle kategóriát különböztet meg, attól függően, hogy ki és hogyan emlékszik a halottra: a kis, a nagy és a nevetséges halhatatlanságot. Utóbbi esetében valami kínos anekdota miatt jegyez meg az utókor valakit. Könnyű felismerni egy politikus tettei mögött a halhatatlanság igézetét. A közelmúltból véve példát, Kim Dzsongun mostanában éppen azon fáradozik, hogy ő legyen az ember, aki elfogadhatóvá tett egy diktatúrát a világ színpadán, és ezért hajlandó szakítani elődei politikájával. A közös séta a dél-koreai elnökkel a határon, a találkozó Donald Trump amerikai elnökkel: ezek a jelenetek, kamerák százainak kereszttüzében, az utókornak, a történelemkönyveknek, a halhatatlanságnak szóltak.

És egy mostanában formálódó ellenpélda: Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke, mivel nemsokára lejár a mandátuma, úgy érezte, tennie kell valamit, ami méltó módon biztosítja számára a halhatatlanságot. Ezt a témát most meg is találta: kezdeményezte, hogy az unió országai töröljék el az óraátállítást! A migránsválság miatt tombol a terrorizmus és a bűnözés, a párhuzamos társadalmak generálta kulturális és szociális feszültségek egyre nőnek, egész Európában válságba kerültek a hagyományos, mondhatni történelmi pártok, és földrengésszerű politikai átrendeződés várható, hiszen a konfliktusok szétfeszíthetik például az Európai Néppártot – és óraátállítás. Gyaníthatóan nevetséges halhatatlanság lesz a vége, kivált azután a videó után, amelyen Juncker részegen tántorogva totyorog előre-hátra a brüsszeli Nato-csúcson.

Kundera említi a „petite phrase”-t, vagyis olyan rövid mondásokat, amelyek fennmaradnak a történetírásokban – függetlenül attól, hogy valóban elhangoztak-e. (Az állam én vagyok. És mégis mozog a Föld. Ich bin ein Berliner. I have a dream.) Talán nem túlzás ennek nevetséges változatát felfedezni abban, amit Juncker a furcsa járását okozó isiászáról mondott.

Sargentini európai parlamenti szereplése persze valószínűleg nem vezet majd nemhogy nagy, de még nevetséges halhatatlansághoz sem. De a szándék, a terv, a vágy láthatóan erre irányult. Bekerülni a Történelembe. Halhatatlanná válni.

Könnyű elképzelni, hogy a jelentés megszavazását este premierbuli is követte. Pedig aki azt hiszi, hogy az Európai Parlament ülésterme színpad, ahol egyéni becsvágyakat kell kiélni, téved, bármit mondott is Shakespeare. Ha már, akkor inkább bíróságra emlékeztetett aznap az a terem. Hiszen abban végeredményben párthovatartozás nélkül mindenki egyetért, hogy Magyarországot próbálták elítélni.

Éppen ezért nem is csak általában idézte fel bennem a jelenet Wagner operáját, hanem konkrétan egy előadás, a tavaly Bayreuthban bemutatott rendezés jeleneteit. Merthogy az első felvonás fináléjától kezdve ott is egy tárgyalóteremben vagyunk: a nürnbergi peren.

A helyszínválasztás akár primitív, bár logikus asszociáció is lehetne: Nürnbergről mi az első két dolog, ami eszébe jut egy átlagembernek? A per és a Mesterdalnokok. De mi az, ami a kettőt összekötheti? A válasz: Wagner antiszemitizmusa. Amelynek egyik legfőbb megtestesítőjének éppen a Mesterdalnokokat tartják. És az ötletet nyilván az is támogatta, hogy Hans Sachs az utolsó jelenetben valóban azt énekli: „Megvádoltak, és vallomást kell tennem, hadd válasszam ki a tanúmat.” Persze az operában arról van vita, ki a szerzője egy bizonyos dalnak.

Forrás: dpa Picture-Alliance/AFP/Enrico Nawrath

Wagnernek valóban volt (legalább) egy mérhetetlenül ostoba antiszemita írása. Erre persze nincs semmilyen mentség. De az már egyáltalán nem igaz, hogy az antiszemitizmus akár egyetlen operájában is megjelent volna. A Mesterdalnokok ugyanis nem antiszemita, hanem a legjobb értelemben véve nacionalista – és még csak nem is általában, hanem a kultúrára vonatkozóan. És aki azt mondja, a nacionalizmus szükségszerűen vezet az antiszemitizmushoz, Wagner meg protonáci volt: hát finoman szólva butaságokat beszél. (Egyébként egy pillanatra álljunk meg és gondolkozzunk el azon, hová is vezetett az internacionalizmus.)

A 19. század második felében a nacionalizmus a rengeteg kis fejedelemségre szakadt Németországban természetesen egészen más jelentéssel bírt, mint Hitler Németországában. Hogy az aljas eszmék ott voltak Wagnernél, és Hitler csak könnyedén rájuk ismert, az meg ostobaság.

Apropó Hitler: Bayreuth rossz lelkiismeretének minden oka Hitler. Aki sajnos szerette és politikai céljaira kisajátította Wagner művészetét. Tehette: Bayreuthban tényleg voltak nácik. Elsősorban Wagner fiának felesége, Winifred, aki mellesleg angol volt, és nem mellesleg Hitler barátja, egyesek szerint szeretője. A legenda szerint ő vitte be Hitlernek a börtönbe a papírt, amelyre a Mein Kampfot írta. És gondolkozás nélkül Hitler kezére játszotta az egyik legcsodálatosabb német zseni életművét. Hitler kapott is utána: hiszen Wagner 1883 óta halott volt (még hat év, mire Hitler egyáltalán megszületik), vagyis bizonyítottan halhatatlan. Hitler azonnal akart belőle, nem egy darabot, az egészet. És sikerült neki: egész egyszerűen túszul ejtette és évtizedekre megrontotta Wagner halhatatlanságát. 

Előző
  • 1
  • 2
Következő