Párizs háborúban: az igazi erőszakot Macron jelenti

2018.12.08. 15:27

Alain Finkielkraut hosszabb interjút adott a világ egyik legtekintélyesebb napilapjának, a Le Figaronak. A világhírű francia filozófus már korábban is rokonszenvezett a sárgamellényesek mozgalmával. Miközben támogatja az „elfelejtett” Franciaországot, és közelebb érzi magát az egyszerű emberekhez, mint a jómódú törtetőkhöz, állást foglal a barbár rongálás ellen (amelyre szép számmal láttunk példát az elmúlt időszak tüntetései során), és óvva int a forradalmi szenvedélytől is.

A híres francia filozófus úgy látja, hogy a francia középosztály és az alatti társadalmi csoportok kettős bizonytalanságban élnek a mai Franciaországban. Ők azok, aki már nem tudnak a városközpontokban élni, mert a lakásárak olyan mértékben megemelkedtek, ami lehetőségeiket meghaladja, a külvárosokban pedig a bevándorlók miatt nem érzik biztonságban magukat (erről a legsikeresebb francia esszéista, az Orbán Viktorról és a magyar modellről több írásában is nagyon pozitívan szóló Éric Zemmour is beszélt a Le Figarónak.)

Alain FinkielkrautForrás: AFP/saget 1/Joel Saget

Azok pedig, akik már régebben vidéken élnek, és saját üzletet működtetnek, vagy alkalmazottak egy kiskereskedőnél, iparosnál, azt látják, hogy a multinacionális vállalatok miatt sorban zárnak be a kis üzletek, a globalizáció miatt az ipar kitelepült más, leginkább ázsiai országokba, azaz végül is a globalizáció a nyugat hanyatlásához vezetett inkább, mint hogy kihúzta volna a válságból. 

Sárgamellényesek tüntetnek a kormány szociális és adópolitikája ellen a Diadalív közelébenForrás: MTI/EPA/Ian Langsdon

Elment az alsó középosztály mellett a „fejlődés”, az ország protekcionista és magába forduló lett. És most ez a régi világ előjött, látható lett, és sárga mellényt húzott fel. Ezek az emberek a „valahová”, tehát egy konkrét helyre, településre, városba, de tágabb értelemben egy konkrét nemzethez, hazához tartozás nevében emelték fel szavukat a „bárhova”, tehát a kozmopolita, nemzettudat nélküli sehova és mindenhova tartozással szemben. Finkielkraut örül a sárgamellényeseknek, sőt, külön kitér arra is, hogy a sárgamellényes mozgalomban rengeteg nő vesz részt. Ez egyben azt is jelenti, hogy a vidéki, vagy ha úgy tetszik „egyszerű”, de hagyományos Franciaországnak valójában köze sincs a nagyvárosok kevert társadalmi modelljéhez, amelynek kialakulása, tegyük hozzá, a bevándorlás következménye volt. Épp ez tetszik neki a sárgamellényes mozgalomban, amit közelebb érez magához, mint a francia újburzsoáziát, azokat, akik kritika nélkül örülnek a bevándorlók fogadásának, a feminizmusnak, a MeToo-mozgalomnak és mindennek, szinte bárminek, ami szakít a régi értékekkel. És ami még elgondolkoztatóbb, az az, hogy eddig csak ezt a részt láttuk, csak a másságot, csak a bevándorlást és bevándorlókat sugallta a média. Csak ezek a progresszívnak tartott gondolatok uralták a közbeszédet (gondoljunk csak a harckocsikat a fővárosba vezénylő, vagy kiskorú diákokat letérdepeltető macroni rezsimre, amely magát a progresszió egyedüli letéteményesének tartja) miközben néhány hete tudjuk, hogy Franciaország nem csak a bevándorlókból, a nehéz helyzetben levő nagyvárosi külvárosokból áll. A nyitás nevében, a sokszínűség, a multikulti kizárta magából azokat a francia, még többségben levő fehér embereket, akik egyáltalán nem rasszisták, viszont alig jönnek ki hónap végén a jövedelmükből, teszi hozzá Finkielkraut.

Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon

De az is érdekes, ahogy a szélsőbaloldali aktivisták „rátelepedtek” a sárgamellényes mozgalomra, éppen, mint 2005-ben, amikor a külvárosok lázadtak fel, és ők már (a szélsőbalosok) akkor is jogosnak érezték a céltalan személyek vagy tárgyak elleni erőszakot és rongálást. Finkielkraut Emmanuel Toddra, a híres francia demográfusra hivatkozva azt is megemlíti, hogy van, aki szerint az igazi erőszakot igazából Macron és rendszere testesíti meg, mert a „szegényebb rétegeket a társadalmon kívülre tette”. De azt is elismeri a neves francia filozófus, hogy a médiumok most túlságosan nagy teret biztosítanak a sárgamellényeseknek, mert hirtelen jöttek, lényegében a semmiből. És ennek a hirtelen reflektorfénynek megvannak a hátulütői is, nevezetesen az, hogy egyesek a sárga mellényben azt gondolják, hogy mindent lehet, és bizony lehetetlen dolgokat is követelnek. Komoly társadalomkritikát fogalmaz meg Finkielkraut, amikor azt mondja, hogy társadalmaink bizalmi válságban vannak, az emberek nagy részét semmilyen politikai erő vagy újságíró nem képviseli. Ez igaz a sárgamellényesekre is, nincs igazi képviselőjük, szóvivőjük, de nem is akarják, hogy legyen. A sárgamellényesekről korábban egyszerűen csak azt tartották, hogy ők a „bunkók”, ami egy, a faji gyűlölethez hasonló lenézés és lekezelés volt az egyébként toleráns, nyitott társadalom többi részéről. Egy olyan „testvéries” mozgalomról beszélünk, ahol a hierarchiát elutasítják, mindent helyettesít az együtt cselekvés és a spontán történelemcsinálás öröme. Viszont ennek a hierarchia nélküli mozgalomnak is megvannak a hátulütői, idézi Finkielkraut Sebastien Haffnert, a nácik elől Angliába menekülő, államelméleti írásokkal is foglalkozó híres német írót, mégpedig az, hogy a mozgalom tagjai „bezáródnak” a mozgalomba, „elvtársakká” válnak (a szó nem kommunista értelmében) és csak így képesek reagálni, nem is gondolnak már magukra, csak „tömegben” gondolkodnak és cselekednek. Macron november 27-i beszédét például a sárgamellényesek jelentős többsége látványosan bojkottálta és nem hallgatta meg, csak a közösségi platformokon keresztül, és a többi sárgamellényes véleménye alapján foglaltak állást. Mind így reagáltak, féltek attól, hogy az egyik vagy másik társuk „elhagyja” őket. Ez az „elvtársiasodás” egyfajta kollektív felszabadulást idézett elő. (zárójelben jegyezzük meg, sok félnivalójuk nem lett volna Macron gyújtó hatásúnak nehezen nevezhető beszédétől – a valóságtól teljesen elrugaszkodott francia elnök azzal próbálta nyugtatni a megélhetésükért kétségbeesetten küzdő embereket, hogy 2035-ben majd, azaz 17 év múlva a mostani erőfeszítésük miatt nagyon sikeresen be fognak tudni zárni erőműveket...)

Könnygázzal oszlatják a kormány szociális és adópolitikája ellen tiltakozó sárgamellényesek tüntetését a párizsi Champs-Elysées sugárútonForrás: MTI/EPA/Ian Langsdon

Fontos még kiemelni, amit a nagy francia gondolkodó a mozgalomhoz és tünetesekhez kapcsolódó rombolásról, vandalizmusról mond. Mélyen elítéli a rombolók barbár cselekedeteit (amelyekről ma már tudjuk, hogy azokat zömében szélsőbaloldali anarchisták követték el őket). Finkielkraut szerint ez már nem a hatalom, hanem a civilizáció elleni támadás sorozta volt, ahol autókat égettek, rendőröket lincseltek meg (és tegyük hozzá, a rendőrök tüntetőket lincseltek meg elképesztően erőszakos módon). De a sárgamellényesek közül sem volt mindenki a rongálás vagy rongálók ellen. Szerinte szimbolikus jelentősége van annak, hogy a Diadalívnél, az Ismeretlen Katona emlékművének szétverése során a sárgamellényesek egy része védte az emlékművet, mások pedig csatlakoztak a vandálokhoz. A vandalizmus pedig olyan mértékű volt, hogy az ésszel fel sem mérhető, és ma nem is lehet még megérteni, hogy valójában mi volt mögötte.

Ami a sárgamellényesek tüntetéseinek legfontosabb kiváltó oka volt (benzináremelés úgymond környezetvédelmi okok miatt) a francia filozófus szerint eleve elhibázott lépés volt, mivel Franciaország a globális felmelegedésben szerepet játszó üvegházhatást okozó gázoknak csak egy százalékáért felelős. Nem biztos tehát, hogy az ökológiai szempontokat mindenáron és mindenek előtt kell érvényesíteni. Példának hozza a szélerőműveket, amelyek a földet vizuálisan teszik lakhatatlanná. Fabrice Nicolinoval (Franciaország-szerte ismert környezetvédelmi ügyekkel foglalkozó újságíró) együtt azon a véleményen van, hogy a környezetvédelemnek elsősorban azon természeti szépségeket kellene védenie, amelyek még megvannak. Egyébként sem beszél már senki a világ, a természet szépségeiről, a költőket kivéve, jegyzi meg találóan Finkielkraut. Ami máshol már katasztrofális állapotokat jelent, Európából nézve még láthatatlan. Ezzel hozza összefüggésbe a mostani közbeszéd tárgyát, az elfelejtett Franciaországot, amelyet még mindig nagyon mesterségesen nézünk. Arról beszélünk, és joggal, teszi hozzá Finkielkraut, hogy csökken a vásárlóerő és egyre több a kiadás, de arról nem beszélünk, hogy a francia külvárosok, ún. perifériák mennyire ocsmányak lettek, és hogy ennek mekkora hatása van konkrét életünkre. Nem beszélünk az alsóbb rétegek szomorúságáról, azokról, akik nemcsak életszínvonalukat veszítik el, hanem azt is, hogy korábban hatással lehettek az életükre, saját sorsukra, kultúrájukra.

Forrás: MTI/EPA/Ian Langsdon

Finkielkraut az elitellenességre utalva arról beszél, hogy az uralkodó osztály lényegében megbukott. Az újburzsoáziának rossz a lelkiismerete, mert azon egyenlőségi elvek be nem tartása miatt kritizálják, amelyek miatt saját maga döntötte meg korábban az arisztokrácia hatalmát és vette el kiváltságait. Viszont a mai privilegizáltak kétkulacsos politikát folytatnak. Rendelkeznek az anyagi kényelemmel és a morális felsőbbrendűséggel, ami nyitott lelkűvé és befogadóvá tette őket, de anélkül, hogy a következményekkel szembesülniük kellene valaha is. A filozófus azonban nem tud elnéző lenni ezzel az önmagát elitnek kikiáltó réteggel. De azt is látja, hogy az elitellenességben van veszély is. Amikor Maxime Nicolle, egy sárgamellényes az LCI hírtelevízió műsorában szemben ült Emmnauelle Wargon államtitkár asszonnyal, aki, mielőtt egészségügyi államtitkár lett volna, a Danone cég vállalati kommunikációs igazgatója volt, és megkérdezte tőle, hogy mennyit keres az államtitkár, valami nem illendőt kérdezett, és ezzel komoly ellenszenvet szerzett magának. Holott csak egy olyan egyelőséget /egyenlősdit sugalló szenvedély vezérelte kérdését, amelyet nem kísér el annak még a lehetősége sem, hogy ő maga valaha is feljebb jusson. Pedig Finkielkraut szerint éppen ez lenne a politika valódi célja: úgy harcolni a gazdasági , kulturális és esztétikai nyomor ellen, hogy ne kelljen átmenni a rossz értelemben vett egyenlősdibe.