Nézze meg a sporthíreket is
Iratkozzon fel hírlevelünkre Nézze meg a sporthíreket is
Brazília kilép az ENSZ globális migrációs csomagjából – mondta Jair Bolsonaro brazil elnök Mike Pompeo amerikai külügyminiszternek. Az amerikai külügyminiszter Bolsonaro január 1-jei beiktatása alkalmából tartózkodott a brazil fővárosban, ahol Donald Trump amerikai elnököt képviselte. A találkozón Bolsonaro tájékoztatta Pompeót abbéli szándékáról, hogy „visszavonja Brazília csatlakozását a Migrációról szóló Globális Megállapodáshoz”.
Az ENSZ globális migrációs csomagját a világszervezet 152 tagállama ratifikálta a múlt hónapban az ENSZ közgyűlésén, köztük az akkor még Michel Temer elnök által kormányzott Brazília is. A globális migrációs csomag elfogadását elutasító országok egyike volt az Egyesült Államok, amelynek kormánya azzal érvelt, hogy
a megállapodás olyan szabályokat vezet vagy vezetne be, amelyek befolyásolhatják szuverenitását.
Bolsonaro ugyanezekre az okokra hivatkozva akarja kivonni Brazíliát az egyezményből.
A Migrációkutató Intézet áttekintette a 2018. december 10-én 164 ENSZ-tagállam által aláírt globális migrációs paktum tartalmát. A több mint egy tucat ország – köztük a visegrádi négyek – által elutasított dokumentummal szembeni legfőbb érv, hogy leegyszerűsítő módon, elkerülhetetlen, de megfelelő menedzselés mellett mindenki számára előnyös folyamatként írja le a migrációt.
A dokumentum egységes migrációfogalmat használ, összemosva ezzel a legális és az illegális mozgásokat.
A 23 célkitűzést lefektető egyezmény szinte teljes egészében a nemzetközi migránsok jogaira helyezi a hangsúlyt, miközben a nemzetállamok szuverenitásának fontosságát és a migrációt sok esetben övező kockázatokat csupán néhány helyen említi.
Ebből következően a paktum szinte kizárólag a fogadó államoknak és társadalmaknak irányoz elő kötelezettségeket. Az egyezmény alapvetően a kibocsátó országok (vélelmezett) érdekeit szolgálja, amelyek jelenleg (látszólag) egybeesnek a bevándorlást támogató nyugati országok érdekeivel, ám a dokumentum leegyszerűsítései tudományos szempontból erőteljesen megkérdőjelezhetők.
A „biztonságos, rendezett és szabályos migrációt” előirányzó, 23 célkitűzést lefektető paktum célja, hogy megteremtse a nemzetközi migrációhoz kapcsolódó együttműködés kereteit. A dokumentum alapállítása, hogy a migráció megfelelő menedzselésével minden résztvevő számára kiaknázhatók az abban rejlő előnyök. A szöveg így fogalmaz: „[....] továbbá elismerjük, hogy az [a migráció] a prosperitás, az innováció és a fenntartható fejlődés forrása globalizált világunkban, illetve azt, hogy e pozitív hatások optimalizálhatók a migráció irányításával. [....]”
Az egyezmény egy oldallal később a következőt mondja: „[....] A jelen Globális Paktum elismeri, hogy a biztonságos, rendezett és szabályos migráció akkor szolgálja mindenki érdekét, ha megfelelő tájékoztatáson alapul, tervezetten és konszenzusos módon történik. [....]”
E megfogalmazás alapvető hibája, hogy nem tesz különbséget a legális (reguláris) és illegális (irreguláris) migrációs formák között,
vagyis univerzális migrációfogalommal operál, ami – néhány utalástól eltekintve – a teljes egyezményre jellemző.
Ráadásul az elfogadott szöveg később konkrétan kimondja, hogy meg kell könnyíteni az irreguláris státuszú migránsok helyzetének legalizálását. A szöveg általános szellemiségének másik jellemzője, hogy szinte kizárólag a nemzetközi migránsok jogaira koncentrál (erre utal, hogy 42-szer szerepel benne az „emberi jogok” kifejezés). Ez egyrészt azért problematikus, mert
a domináns általános fogalomhasználat nem tesz különbséget a migránsok között a jogi státuszuk alapján, pedig teljesen más szabályozási körbe tartoznak a menekültek, a gazdasági migránsok, vagy éppen az illegális határsértők.
Másrészt az egyezmény szövege erőteljesen azt a benyomást kelti, hogy a nemzetközi migráció mindenki számára biztosított, tehát univerzális emberi jog – függetlenül attól, hogy mik az adott migrációs mozgás körülményei, motivációi. Ez összhangban áll azzal az alapfelfogással is, mely szerint a migráció megváltoztathatatlan, elkerülhetetlen jelenség a 21. században, így az államok nem is tehetnek mást, mint hogy maguk kezébe veszik az irányítást, és együttműködnek e folyamatok menedzselésében.
Ha ezt elfogadjuk, akkor máris érthetővé válik a legális migrációs csatornák szélesítésének igénye azok részéről, akik nemcsak elkerülhetetlen, de végső soron pozitív hatásúnak vélik a bevándorlást. Fontos megemlíteni, hogy az egyezmény szövegének szellemisége – és a marokkói konferenciát felvezető főtitkári beszéd – azt sugallja, hogy a globális demográfiai, gazdasági, munkaerőpiaci folyamatok ugyancsak elkerülhetetlenné és indokolttá teszik a nemzetközi migrációt.
Mindeközben
a szöveg csak elvétve utal arra, hogy a kibocsátó államoknak kötelezettségük lenne saját állampolgáraik életkörülményeit javítani,
vagyis a népességmegtartó képességüket erősíteni. A fentiek logikus következménye, hogy az ENSZ egyezménye szinte kizárólag a nemzetközi migránsokat fogadó államok számára irányoz elő kötelezettségeket, melyek mindegyike a migrációban részt vevő személyek emberi jogaira vonatkozik.
E domináns megközelítéssel szemben a nemzetállamok szuverenitására utaló kitételek száma és súlya korlátozott marad. Ezzel összhangban a szöveg kizárólag a „határigazgatás” kifejezést használja, a „határvédelem” szó egyáltalán nem szerepel benne. A paktum szellemiségét e tekintetben jól tükrözi a következő vállalás: „[....] Elkötelezzük magunkat továbbá az őrizetbe vételtől eltérő megoldások mellett, amelyek összhangban állnak a nemzetközi joggal, és emberi jogi megközelítést alkalmazunk a migránsok bármilyen elzárása esetén, miközben utóbbira kizárólag utolsó lehetőségként tekintünk. [....]” (Ausztrália egyébként éppen e pont miatt nem támogatja az egyezményt.)
A migránsok jogait az államok szuverenitásának kárára hangsúlyozó pontok közé sorolható a következő vállalás is: „[....] Elkötelezzük magunkat továbbá, hogy a migránsok nem vonhatók büntetőeljárás alá pusztán azért, mert embercsempészet tárgyává váltak. [....]”
Tehát az egyezmény – amelynek egyébként egyik deklarált célja az embercsempész-hálózatokkal szembeni fellépés – a folyamat egyik kulcsszereplőjét egyértelműen áldozatként mutatja be („viktimizálás”), akivel csak úgy „megtörténik” e súlyos bűncselekmény,
miközben 2015 óta tudjuk, hogy az esetek döntő többségében ez nem igaz, hiszen a migránsok zöme saját kérésére, a közvetítői díjakat megfizetve indult útnak.
Bár az egyezményt jogi kötőerővel nem bíró közgyűlési határozatként fogadták el, a korábbi tapasztalatok szerint nem zárható ki, hogy a későbbiekben jogi normává és hivatkozási alappá váljon (például nemzetközi bíróságok ítélkezési gyakorlatában). Ebből következően nem helytálló az az érv, hogy a dokumentum elfogadása tét nélküli. Másrészt érthetetlen, hogy – elfogadva a sokat hivatkozott jogi kötőerő hiányát – miért nem tudták befogadni az előkészítésből kivonuló és a dokumentumot végül alá nem író államok fenntartásait kezelő módosításokat.
Az aláírt dokumentum elsősorban a kibocsátó – jellemzően afrikai és ázsiai – országok álláspontját és (vélelmezett) érdekeit tükrözi,
illetve szolgálja. Bár a jelenlegi nemzetközi migrációs mozgások alapvetően kontinenseken belül zajlanak, az egyezmény szövege és szellemisége alkalmas arra, hogy a földrészeken átívelő népességmozgásokat is legitimálja (függetlenül azok jogszerűségétől), illetve azokat a benne foglalt leegyszerűsítésekkel, hamis módon, kizárólag pozitív színben tüntesse fel.
Deák Dániel politológus, a Figyelő főmunkatársa szerint biztonságpolitikai szempontból veszélyes az ENSZ migrációs csomagja, mert ha kötelező érvényűvé válna, tovább nőne a terrorfenyegetettség. A politológus azt mondta, a bevándorlás hatására 2015 óta megnőtt a terrorfenyegetettség, és minden halálos kimenetű terrorcselekményt bevándorló vagy bevándorló hátterű ember követett el.
A paktum a genfi menekültügyi egyezményben megfogalmazott szabályokat szeretné lazítani, átalakítani, ezáltal pedig
a migránstömeg pillanatok alatt be tudna jutni az Európai Unióba és más országokba is
– vélekedett. Kitért arra is, hogy az EU tagállamai között megosztott volt a paktumról szóló szavazás, amíg mások tartózkodtak vagy nem mentek el a szavazásra, addig Németország és Franciaország szerint kötelezővé kellene tenni a bevándorláspárti intézkedéscsomagot.
